Néhány hete érdekes adást láttam a vasárnapi 60 Minutes adás keretében.
Tennessee állam Knoxville városában minden hétvégén mintegy hetven-nyolcvan önkéntes orvos, szemész és fogorvos gyűl össze, hogy segítse a rászorulókat. Szinte
hihetetlen, de a mai Amerikában egyre több idős ember nem tudja megengedni
magának az egyre emelkedő egészségügyi biztosítási árakat, és nem tudja, miként ossza
be a jövedelmét, élelmet vegyen, benzint vegyen vagy orvoshoz menjen. A kórház
parkolója már pénteken, szombaton megtelik, sokan a környező államokból jönnek és
napokat állnak sorba, hogy a legelemibb orvosi kezelésben részesüljenek. Autójukban alszanak, sorba állnak, és sokszor hetekig ismétlik ezt a folyamatot, hogy
ingyenes orvosi ellátásba részesüljenek. Az egyik kliens ki akarta húzatni az összes
fogát, mivel nincs reá anyagi fedezete, hogy megjavítsa őket. A másik egy csavarhúzóval
akarta saját magának kihúzni a fogát. És mindannyian becsületes idős emberek akik
egy életen át dolgoztak. Szerencsére akad hetven-nyolcvan jóérzésű orvos, aki hetenként vállalja, hogy saját költségén oda utazzon és ingyen lássa el a betegeket.
Az orvosok nagy részénél ez családi hagyomány, a kliensek nagy része pedig sírva hálálkodik az ingyenes jótétért. Az egész folyamatot önkéntes adományokból fizetik. És mindez történik a világ állítólag legfejlettebb országában, melyet jelenlegi elnökünk igyekszik ismét naggyá tenni. Valószínűleg erre a jelentéktelen esetre még nem figyelt fel, vagy nem tartja lényegesnek.
Ellenpont: április 1-én történt, egyesek viccnek is tartották a választott dátum
miatt, korunk egyik legnagyobb technikai teljesítménye zajlik szemeink előtt, az
Artemis-II holdmodul kilövése, mely jelen pillanatban, amikor e sorokat írom, már
megkerülte a Holdat, és útban van hazafelé, hogy április 10-én a Csendes Óceánba
térjen vissza.
Valószínű kevesen emlékszenek már, hogy az első irányítható rakétákat Wernher von
Braun német rakétamérnök készítette V2 néven, az a világ első rakétája volt amely
1944 június 2o-án átlépte a Kármán-vonalat, vagyis a világűr határát, amely száz kilométeres magasságban húzódik. Wernher von Brown mellékesen Hitler
szolgálatában volt, de a háború befejezése után titokban az Egyesült Államokba
szállították, itt folytatta kísérleteit a rakétákkal, később pedig a NASA kötelékében
dolgozott, 1974-ben megkapta a Nemzeti Tudományos Érmet, az Amerikai Egyesült Államok elnöke adományoz.
Manapság a rakéták eléggé mindennapi eszközök, sokféle alkalmazással. Segítségükkel lehet a Holdra jutni, de lehet bombákat is szállítani távoli országokba, melyek lakossága semmit sem vétett ellenünk, hogy esetleg kiérdemeljük a háborús bűnösnek járó Nobel- békedíjat.
És ezzel eljutottam eszmefuttatásom utolsó témájához, a Nürnberg című 2025-ös filmhez. A múlt év vége fele hozták ki, én csak mintegy jó hónapja láttam, de még most is a hatása alatt vagyok. Mint a neve is mutatja, a Nürnbergi pert mutatja be, fő
hangsúllyal a dialógusokra Douglas Kelley pszichológus és az elítéltek között. Legtöbb
időt a Herman Göringgel folytatott beszélgetéseire szentelt. Ezeknek a beszélgetéseknek a lényege, hogy a pszichológus megállapítsa: a háborús bűnösök, szenvednek-e valamilyen betegségben, vagy egészséges, normális emberek, akiket törvény elé lehet állítani. Főszerepben Douglas Kelley katonai pszichológus szerepét Rami Malek, míg Hermann Göring szerepét Russel Crowe alakítja, mindketten emlékezetes alakítást nyújtanak. A film Jack El-Hai A náci és a pszichológus című könyve alapján készült.
A könyv nyomon követi mind a huszonkét háborús bűnös, de főleg Herman Göring életútját: hogyan lettek mindennapi emberekből háborús bűnösök, olyannyira, hogy hittek is abban, hogy amit tettek, az jó, és egyikük sem bánta meg, amit tett. Hitler annyira megbabonázta őket, hogy szinte csukott szemmel követték bármit mondott, a dicsőség, a vagyon, a illetve a személyes hírnév reményében. Göring pedig, aki talán a legintelligensebb volt közülük, remélte, hogy ő lesz Hitler utódja.
És akkor felmerül a kérdés, ha ez megtörténhetett egyszer, mi a garancia arra nézve, hogy soha többet ilyen embertelenségeket emberek nem követnek el. A szerző
véleménye nagyon egyszerű. Semmi. Ami ott történt, bárhol és bármikor
megismétlődhet, és ezt nagyon tisztán ki is mondja, a hazatérte után a megjelent
könyvében (22 Cells in Nüremberg). Mint várható volt, Douglas Kelly könyvének nem volt sikere a háború utáni Amerikában, ahol akkor hihetetlennek tűnt, hogy az ilyesmi megtörténhet az Egyesült Államokban is.
Sajnos nem kellett sokat várni, nyolcvan év sem telt el, és tétele kezd egyre valósabbnak tűnni.