1943 júniusában születtem Temesváron. Se nem a legjobb időben, se nem a legjobb helyen.
Nem a legjobb időben, világháborúban, mindenki elszegényedett, a tartalékok kifogytak, és még két évig tartott. És azzal, hogy befejeződött, tulajdonképpen nem sok minden változott meg. Sok időbe telt míg a dolgok úgy-ahogy kezdtek normalizálódni.
És rossz helyen születtem, mert amikor az anyakönyvvezetőnél bediktálták a nevem, Lajost mondtak, de mire leírták, Ludovic lett belőle, és nem voltak hajlandók kijavítani. Rossz helyen születtem, mert Európa keleti része az orosz érdekzónába került és mint ilyen, cseberből vederbe. Míg a nyugati országok igyekeztek helyreállítani országuk rendjét, gazdaságát, Európa keleti része egy új rendszer építésébe fogott. Egy olyan rendszer – a szocializmus, illetve a kommunizmus – kiépítésébe, amely tulajdonképpen még nem létezett sehol, alapjait, törvényeit íróasztal mellett maroknyi ember dolgozta ki.
Elméletileg jól hangzott hogy mindenki egyenlő, mindenki tudása, képessége szerint termel és mindenki szükségleteinek megfelelően részesül a termelt javakban. Igen ám, de ez az elmélet elfelejtett egy dolgot. Emberek éltek az új társadalomban is. Hogy, hogy nem, többen jelentkeztek a szükségletek kielégítésénél, mint a javak megtermelésénél.
Jó pár könyvtárnyi írás jelent meg a rendszerről, nem valószínű, hogy én sokat tudnék hozzáadni. Egy dolog biztos, legalább két generáció nagy részének az életét tönkretette.
Volt jó oldala is. Nagy hangsúlyt fektetett a tanulásra, továbbképzésre. És ha nem is mindig a képesítés került előnybe az állások betöltésénél, az oktatás ingyenes volt. Egy másik dolog, amire megtanított, hogy egyrészt vannak a törvények, de ugyanakkor léteznek a mindennapok, melyek tapasztalata, gyakorlata sokszor különbözik a törvények előírásaitól. Túl sok helyet foglalna a rendellenességek leírása, és bizonyos dolgokat már akkor sem értettem.
Mert hogy létezik az, hogy az anyakönyvi hivatalban bediktálják, hogy Lajos, és amikor kiadják, akkor már Ludovic. És amikor erről megkérdeztem a szüleimet, ők sem értették. Abban az időben még meg voltam győződve, hogy szüleim mindent tudnak, úgyhogy be kellett érnem azzal, ez egy nagyon komplikált dolog kell hogy legyen.
Később azt sem értettem, miért van az, ha valakinek a szülei értelmiségiek voltak a háború előtt, neki miért volt szinte lehetetlen bejutni egy egyetemre. Lehet-e egy gyermek felelős, hogy szülei mik voltak és mit tettek, hogy netán osztályellenség voltak?
A líceumot a Temesvári Magyar Vegyes Líceumban kezdtem, de a tizedikik osztály végén egy miniszteri rendelettel egyesítettek a C. D. Loga román líceummal, úgymond hogy könnyebben tanuljunk románul. Ezt ismét nem értettem, hisz Temesváron minden gyermek, legalábbis azok akiket én ismertem, beszélt két-három nyelvet. Ez megszokott dolog volt, minden gond nélkül társalogtunk akár magyar, akár román vagy német nyelven.
Soha nem értettem, miért van az, hogy nagyon sok dolog egyesek értelmezésétől függ. Az egyetem elvégzése után például a Kolozsvári Terapia gyógyszergyárba kaptam a kihelyezést, aminek nagyon örvendtem. De soha nem értettem, hogy egy hivatalos kihelyezéssel a kezemben mégsem vettek fel. Ugyanakkor az egyik egyetemi csoporttársamat akinek a diplomája sem volt meg, és kihelyezése sem volt, őt felvették. Ő román volt, de valószínűleg csak véletlen, hogy ezért.
Tehát vegyészmérnöki diplomával és kihelyezéssel a kezemben munkanélküli voltam néhány hónapig. Marosvásárhelyen, ahol a feleségem lakott, senki nem akart felvenni. Egy idő után eszünkbe jutott, hogy van egy kis szocialista valutánk (ismeretség), és azzal – ott, ahol addig szóba sem álltak velem – azonnal alkalmaztak. Az érthetetlen dolgok csak halmozódtak, mert miért is szükségesek a törvények, ha úgysem tartjuk be őket. Soha nem értettem.
1988-ban egy hivatalos kiküldetés alkalmából az Egyesült Államokba, úgy döntöttem, ott folytatom az életem, mindent elölről kezdve negyvenöt évesen, azzal ami rajtam volt. Amiért kiküldtek, megoldottam, a térti repülőjegyet visszaküldtem sőt a 200 dollár egyheti napidíjamat is visszaküldtem (kölcsön volt), mégis hazaárulás címen hét és fél évre elítéltek. Ma sem értem, miért.
Lassan kezdtem megszokni a vadnyugat mindennapi törvényeit – nem volt egyszerű. Nehéz volt megszokni például, hogy az emberek mosolyognak egymásra. Nehéz volt megszokni, hogy senki sem kötött bele angolságomba, mert ha tudtam is angolul, de semmi esetre sem anyanyelvi szinten. Hitetlenkedve vettem tudomásul, hogy nem kérik a mérnöki diplomámat, elég, ha azt mondom, hogy van, elhiszik.
Az évek hamar teltek, és egy adott pillanatban rájöttem, hogy itt is gyűlnek a dolgok, melyeket nem értek. Mert nem értettem például, miért van az, hogy Tamás bátyja kunyhója, Tom Sawyer és Huckleberry Finn újabb kiadásai kezdtek kifehéredni. Itt már nem négerek szerepeltek, hanem afro-amerikaiak. Sokat gondolkodtam, hogy mi is változott tulajdonképpen, de nem találtam meg a lényeget. Mert amikor megírták gyermekkorom kedvenc regényeit, a szereplők még négerek voltak, ma azonban ennek a szónak a használata tilos. (Legalábbis az Egyesült Államokban.) Az, hogy időközben megváltozott a véleményünk, a nézeteink, egy dolog. De ez nem változtatja meg a történelmet – miért kell letagadni, ami egyszer volt, ami megtörtént?
Aztán ismét teltek az évek és rájöttünk, hogy sok jó ember tulajdonképpen nem is volt olyan jó. Mert Magellán valóban felfedezte Amerikát, de ugyanakkor rabszolgatartó is volt, és mint ilyen, negatív alak, nem szabad szobrot állítani neki, vagy elnevezni valamit róla. Nem értem, hogy San Franciscóban például miért költenek 60 ezer dollárt arra, hogy a jelenlegi George Washington líceum nevét megváltoztassák. Más célra nem lehetne jobban felhasználni ezt az összeget?
És akkor eszembe jutott, hogy Giordano Brunot a katolikus egyház kitagadta, elítélte és elégette, de ezt, többek között, már elfeledtük. Ezt sem értem.
Több mint harminc éve nem értem, hogy van az, hogy vannak illegális bevándorlók választott hazámban, de soha senki nem igyekszik ezt a fonákságot megoldani. Mert ha törvénytelen, miért hagyjuk? Vagy küldjük őket vissza, vagy törvényesítsük a helyzetüket. Az utóbbi időben pedig felmerült a kérdés, ne adjunk-e anyagi segítséget az illegális bevándorlóknak… Segítsük azt, ami törvénytelen? Nem értem.
