A történelmet sohasem szerettem, főleg a jelenkorit, mert hamar megtanultam,
valamikor még a középiskolában, hogy az messze van a valóságtól és “dialektikusan”
változik. Az úgy történt, hogy rögtönzést írattak történelemből, a pontos témára már
nem emlékszem, és amikor Pista kolléga négyest kapott, kissé meglepetten és
felháborodva bevallotta, hogy de hát tanár elvtárs hogy lehet ez, hiszen szóról szóra
kimásoltam a könyvből. Ez úgy is volt, azzal a pontosítással, hogy egy régebbi, kétéves
tankönyvből másolta, és közben Romániában megváltozott a hivatalos vélemény a
témáról, amiről írtunk. Ez nekem pedig magas, mert példának okáért a Madéfalvi
veszedelem vagy volt vagy nem.
Hamarosan, a nyolcadik osztályban azt is megtanultam, hogy az ezzel kapcsolatos
véleményemet nem feltétlenül szükséges mindenki orrára kötnöm, mert soha nem lehet
tudni, hogy kinek a birtokába kerül. Abban az időben tűnt el például egyik napról a másikra Ugry Károly történelemtanárunk két osztálytársammal egyetemben. A rossz nyelvek azt suttogták, hogy nem megfelelő véleménnyel tárgyalták az ’56-os eseményeket.
Aztán telt az idő, vegyészmérnök lettem és a kutató osztályra kerültem. Képzeljék, Szép Ilonka, Kodoi (CO2 ) lett a távoli főnököm, akinek nagyritkán jelen kellett legyek a gyűlésein. Persze ez megtiszteltetésként kellett kezelni, mert Kodoi egy ilyen nemzetközi hírnevű akadémikus, Ceausescu elnök felesége volt. Egy ilyen alkalommal, a gyakori
vastapsokat nem tudtam eléggé híven csinálni, és a mellette levő résztvevő gyorsan
hozzám jött és felszólított hogy ez így nincs rendben, nem tudom kinek az előadásán
veszek részt? Persze hamar észhez tértem, hogy tulajdonképpen ki „biztatott” lelkesebb
tapsolásra. Túl sokan voltak a teremben.
[Akkor még nem gondoltam volna, hogy hasonló eset megtörténhet egy szabad (kapitalista) országban is. Jó ötven év kellett elteljen, hogy ezt is megérjem, amikor az AEÁ elnöke arra buzdította katonáit, hogy vegyenek mozijegyet, nézzék meg felesége filmjét (Melania . Csak jó elnök-feleségnek lenni, ehhez azonban a jóérzés, becsület teljes hiánya szükséges…]
Aztán ismét teltek az évek és kezdtem megunni a sok tapsolást és egy hivatalos
kiküldetés alkalmából az Amerikai Egyesült Államokból elfelejtettem visszatérni. Otthon
csak az ottmaradt szerény vagyonom bánta, amit elkoboztak és megtoldottak 7,5 év
börtönbüntetéssel is. Negyvenöt évesen ott voltam a világ másik felében annyi vagyonnal, ami rajtam volt, és igyekeztem megszokni a szabadságot, mert azt is meg kell szokni. Miután megfelelő munkát találtam, egy beszélgetésen megemlítettem a kollegáknak, hogy attól félek, nehogy az utcán megállítson egy rendőr és visszaküldjön Romániába. Kezdetben nem értették miről van szó, mert ilyesmi nem fordulhat elő egy szabad országban és nem tudták elképzelni hogy ilyesmi megtörténhet Amerikában. [Pedig hogy tévedtek. Harmincnyolc év múltán az itteni rendőröknek-katonáknak kiadták parancsba ugyanazt. És ezek túlbuzgóságukban amerikai állampolgárokat ölnek meg, kiskorú gyerekeket szakítanak el szüleiktől. Ez az élő történelem.]
Nem volt könnyű, mert negyvenöt évesen egy új életet kezdeni, teljesen idegen helyen, minden anyagi fedezet nélkül azt jelenti, hogy az illetőnek vagy teljesen elment az esze, vagy hogy nagyon bízik önmagába és egy kicsit a szerencséjében is. Nem tudtam pontosan, mi is a szabadság, de tudtam mit jelent egy totalitárius társadalomban élni, és semmi esélyét nem láttam, hogy ez belátható időn belül megszűnne. A legfontosabb szempont amikor elhatároztam hogy nem térek vissza, két, még iskolás lányom jövője volt. Így sem voltam biztos, hogy abban a korban találok megfelelő munkahelyet, de a szerencse is mellém szegődött. És abban is közrejátszott, hogy egy jó év múlva az egész „sokoldalúan fejlett társadalmi rendszer” megbukott. Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha használom ki ezt az alkalmat. Három év kellett elteljen kinnmaradásom után, amíg nagy nehezen sikerült egyesíteni a családot. A család végre együtt volt, de a barátok maradtak. Sokat nyertem, de volt amit vesztettem is.
Reméltem azonban, hogy jól döntöttem, mert soha nem lehet tudni, a költő szavával
élve, „Vajon fölébred valahára / A szolga-népek Bábele?” Remélhetőleg nem kell már sokáig várni hogy ez megtörténjen, mert a szolganépek segítsége nélkül egy ember, egy elnök sem képes egyeduralkodásra. A jelen pillanatban pedig az van, remélem nem sokáig, de tenni kell valamit ellene, nem lehet csak úgy jobbra várni. Mert aki nem igyekszik tenni valamit, az is cinkos.