A hangosbemondó most mondta be, hogy pilótáink megkezdték a manővereket a bangkoki nemzetközi reptérre való leszálláshoz. Jó félóra múlva megérkezünk. Éppen ideje is volt, hiszen annak, hogy elhagytuk a bukaresti aerodromot, több mint huszonnégy órája eltelt, a fáradtság jelei kezdenek mutatkozni. A kezdeti órák még hamar teltek az indulás eufóriájában, hiszen ismét két hétre Japánba megyünk.
Nem szabad elfelejteni, hogy a ’nyolcvanas évek elején azért nem volt mindennapi dolog Japánba utazni, gyakran évente többször is. Sok minden össze kellet jöjjön, hogy sikerüljön, az is megtörtént, hogy Bukarestből nem külföldre, hanem vissza Vásárhelyre kellett utaznunk. Mert vagy nem adták meg a beutazási vízumot az egyik országba, vagy éppen nem volt az a minimális pár száz dollár valuta sem a külkereskedelmi bankban, ami nekünk járt (volna) ilyenkor. Nagyon kellemetlen érzés volt visszacseppenni az otthoni valóságba, nem beszélve arról, hogy a külföldi partnerünknek is meg kellett magyarázni, hogy miért nem megyünk.
Ezúttal azonban szerencsénk volt, minden összejött, és ráadásul a japánok meghívására mentünk – és csak ketten. Hogy miért volt ez lényeges? Egyszerűen azért, mert ilyen esetekben a japánok fizették az úttal kapcsolatos költségeket. Ez azt jelentette, hogy a repülőjegyek megvételekor nem voltunk a román és a többi olcsó repülőtársaságokra, TAROM, PIA stb. korlátozva. Kényelmesebb szállodákban lakhattunk és a mi napidíjunk sem 12 dollár, hanem 40 dollár körül volt. Tehát sokkal gondtalanabb körülmények között utaztunk.
Japánba utazni hivatali ügyben, normálisabb körülmények között, nem volt éppen mindennapi esemény. Ez esetben pedig a japánok, hogy a kellemeset kapcsolják a hasznossal, az egynapos bangkoki tartózkodásunk alatt, amire az repülő összeköttetés miatt volt szükség – a szállodánkban, melyet szintén ők foglaltak le és fizettek – vacsorával egybekötött értekezletet is beiktattak. Az idő pénz mondásnak itt valóban van gyakorlati háttere.
Hamar megnézzük kézi csomagjaink, melyekben inkább utunkkal kapcsolatos technikai adatok és fényképezőgépjeink vannak, de minden rendben van, mi készek voltunk a leszállásra, hogy egy kicsit nyújtsuk ki elzsibbadt végtagjaink. Minden probléma nélkül landolunk, és hamar kijutunk a repülőből, igyekszünk a kijárat felé. A csomagjainkat Tokióig adtuk fel, tehát nem kell kivenni őket, és hamar megérkezünk a határhoz, hogy útleveleinkbe betegyék a belépési vízumot, ami állítólag csak egy formaság kell legyen. Legalábbis egy pár hónapja az volt…
Most azonban amikor odaadjuk útleveleinket, a határőr csak forgatja, lapozza, végül megkérdezi, hol van a vízum. Mondom azért állunk sorba, hogy megkapjuk a huszonnégyórás ott-tartózkodási vízumot, ahogyan azt egy pár hónapja megkaptam. Ő azonban hajthatatlan, állítja, hogy a vízumot otthon, Romániában kellett volna kérjük. Hiába igyekszem magyarázni neki, illetve a főnökének, hogy otthon azt mondták, nem kell. Most azonban kiderül, hogy a politikai helyzet megváltozott, és ők nem tudnak belépési vízumot adni. Mintha egy egész világ dőlt volna össze bennünk. Se jó szálloda, se jó vacsora, se pihenés, se technikai megbeszélések, se semmi. Arra még hajlandók voltak, hogy elmondják azoknak akik vártak a reptéren, hogy mi a helyzet, de többet nem tudtak tenni. Tehát amellett, hogy nem fogunk szállodában aludni, legalább még huszonegy órát kell eltöltenünk a légikikötőben a jó kemény padokon a jó nedves tájföldi levegőben míg következő repülőnk indul.
Egy jó óra telt el, amíg teljesen tudatosodott bennünk a nem éppen irigylésreméltó valós helyzetünk. Valahogy azonban eszembe jutott, hogy van valami valutám amit egy előző kiküldetésen tettem félre.
Ha a nyolcvanas évek elején a bangkoki reptér nem is a kényelméről volt híres, üzlet azért volt bőven, főleg ahol szeszesitalokat lehetett vásárolni. Percek alatt valutám egy része gazdát cserélt, én pedig egy üveg whiskyvel gazdagabb lettem. Idegnyugtatónak vettem és hamarosan kiderült, jó vásárt kötöttem. Fáradtak is voltunk, enni is régen ettünk valami rendes ételt, könnyű dolga volt a whiskynek. Bánatunkban iszogattunk lassan és a fotóüzem vezetőjének hamarosan megeredt a nyelve.
Számunkra tiszta volt, hogy egy bukaresti hanyag tisztviselő miatt kerültünk ebbe a kellemetlen helyzetbe, aki vagy lustaságból, vagy tudatlanságból nem kérte nekünk a sziámi beutazási vízumot. És ha ez így volt, akkor kollégámnak az az ötlete támadt, hogy toljunk ki velük, mármint a romániai bürokratákkal, és ne menjünk haza, hanem inkább vagy Ausztráliában, vagy Új Zélandon kérjünk politikai menedékjogot és kezdjünk egy új életet. Véleménye szerint mindketten sikeresek lennénk.
Az első pillanatban nagyon vonzónak hangzott az ötlet, de hamarosan megjött a jobbik eszem és arra gondoltam, ez beugratás is lehet, hátha csak próbára szeretne tenni, megbízható vagyok-e vagy sem. Mert igen, engem már régen foglalkoztatott az ötlet, hogy disszidáljak, de hamar megtanultam, hogy az akkori Romániában nagyon igaz volt a hallgatni arany mondás. Tervemről még családom sem tudott, igyekeztem biztonságuk akaratlanul és hiába nem veszélyeztetni. További beszélgetés után már elvetettem a gondolatot, hogy próbára szeretne tenni, és közel voltam, beleegyezzek az ötletbe. Azonban ismét hamar megjött a józan eszem, mert jól ismertem a kollégát. Igen, magas beosztásban volt, és jó véleménnyel voltak róla. Sikeres technikai vezető hírében állott, de sok diktatórikus tendenciával, idegen nyelvet pedig, ha a románt nem tartjuk annak, nem beszélt egyet sem. Enélkül pedig új életet kezdeni egy idegen országban kicsit nehéz.
A 7.5 deci whisky hamar elfogyott, és talán mondanom sem kell, a fáradtságon kívül hangulatunk is kezdett emelkedett lenni, jónak láttam egy üres padot keresni, hogy pihenjünk egy kicsit. Ez hamarosan sikerül is, az éjjel hamar eltelt, másnap miután egy kicsit elmúlt a whisky hatása, több szó nem esett, sem aznap, sem a továbbiakban úticélunk megváltoztatásáról.
Még jó hat évnek kellett eltelnie, amikor egy Egyesült Államokbeli kiküldetésem alkalmából be tudtam váltani régi álmom, hogy disszidáljak. Nem volt könnyű döntés, és a következményei sem voltak irigylésreméltóak. Hazaárulás címen hét és fél év szabadságvesztésre ítéltek Romániában, és minden vagyonomat elkobozták.
De ismét szerencsés voltam; a rendszer hamar megváltozott, és három év alatt az egész családom ki tudott telepedni. Megérte hát. Visszagondolva, tulajdonképpen egy lényeges különbség van a két hely között: az Egyesült Államokban másak a lehetőségek.