„Ha egy problémát egy adott rendszeren belül nem tudunk megoldani, akkor új, szélesebb rendszerbe kell bekapcsolnunk.” Gödel.
A pszichikum megkülönböztethető sajátossága az a szubjektumhoz kötött létjellegűség, amelynek rendeltetése a szubjektum és az objektum közötti kapcsolatteremtés, és amelyet a szubjektum mint önmagához tartozó, megismételhetetlenül egyedi-eszmei jelentéshordozót, a közte és az objektum közötti sajátos kölcsönhatás folyamatos, időbeli tartalmát éli át. A pszichológia a pszichikus tények törvényszerűségeit vizsgálja, azaz azt, ami „mindenütt” és „mindig” létezik, ami „nyugalmas”, „tartós”, „azonos” a mindig „valahol” és „most” létezőben; törekszik a feltárt törvényszerűségek rendszerbefoglalására, és ennek a során megalkotja a maga elméleti, magyarázó modelljeit.
Ma már a pszichológia eljutott arra a fejlettségi szintre, hogy – amint ezt Mérei Ferenc kifejezi – „ha nagy hézagokkal is, de összefüggő modellt, kezelhető rendező elveket nyújt a lelki élet történéseinek az értelmezéséhez”. Mint számos más tudományban, a pszichológiában is nyomon követhető az Arisztotelész nevéhez fűződő problémafelvetés: a léleknek mint formának („A léleknek tehát lényegnek kell lennie a lehetőség szerint élettel bíró természeti test formájának értelmében”) és mint részekre bonthatónak („… milyen módon kelljen a lélek részeiről szólni és hányról”) az eszméjéből való kiindulás; a képesség pszichológia és az asszociacionizmus szolgáltatta modelleken át a működési és szerkezeti, a funkcionalista és a strukturalista modellek felé való haladás; az egymással szemben álló modelleknek a szélesebbekbe való bekapcsolása.
A SZERKEZETI ES A MŰKÖDÉSI MODELL. W. Wundt 1874-ben a következőket írja: „a pszichológiának egész feladata ebben a két problémában foglaltatik: 1. melyek a tudat elemei; 2. milyen kapcsolatokat alkotnak ezek az elemek, és eközben milyen kapcsolódási törvényeknek engedelmeskednek”. A wundti célkitűzés lényegében a XVIII. századi „klasszikus” asszociacionizmusnak – az „alkotó szintézis” bevezetésével – kiegészített folytatását és a skolasztika hagyományait megőrző képesség pszichológiával való szembenállást fejezi ki. A wundti programot E. B. Titchener – 1898-ban – a strukturális pszichológia alaptételeivé átfogalmazva fogadja el; valójában ő vezeti be a szerkezeti (a strukturális) pszichológia elnevezést.
Titchener félreérthetetlenül megfogalmazza azt az eszmét, amely végső fokon a wundti koncepcióban is megtalálható, hogy a pszichikai egybeesik a tudattal, és mindaz, ami a tudat határain kívül van, a fiziológiához tartozik. A tudatot Titchener „egzisztenciális terminus”-ként kezeli, azaz nem mint tudatosulást, hanem mint olyant, aminek sajátos felépítése és anyaga van, ami a közvetlenül átélt tudati tartalmak felszíne alatt rejtőzik. A tudat szerkezetében háromféle elemet különböztet meg: az érzetet, a képzetet és az érzelmet.
A Titchener-féle strukturális pszichológia alaptételeit a funkcionalista irányzat – a chicagói iskola – képviselői bírálják. A pszichológia története W. Jamest tekinti a funkcionalista pszichológia előkészitőjének (aki főként 1878–1900 között foglalkozott pszichológiával). W. James ugyanis – Wundttal és amerikai követőjével, Titchenerrel szemben – rendeltetésük szempontjából elemzi a tudatállapotokat. Azt írja, hogy a tudat – amelyet ő „tudatfolyamnak” és nem „képmástartálynak” tekint – „minden valószínűség szerint ugyanúgy, mint a többi aktus, hasznossága következtében fejlődött”; Spencer nyomán úgy vélekedik, hogy a tudat nem más, mint a „létért való harc” hatékony eszköze. Magát a funkcionalista pszichológia elnevezést J. R. Angell vezeti be; ennek a pszichológiának az alapelveit pedig – 1906-ban – az Amerikai Pszichológiai Társasághoz intézett elnöki üzenetében fejti ki. Véleménye szerint a funkcionalizmus a „mentális műveletek”, a „tudat hasznosságának”, az „egységes organizmus”, a „test és a szellem” pszichológiája.
Az amerikai strukturális és funkcionális pszichológia közötti vita akkor szűnt meg, amikor a viselkedéslélektan (a behaviorizmus) elméletileg „megsemmisíti” a vita tárgyát: a tudat problémáját. Watson – az alapító – a pszichológiát „az embernek a születéstől a halálig tartó cselekedetei tanulmányává” alakítja át. Watson nem a tudat reális létét tagadja, hanem azt, hogy a tudat tanulmányozható, illetve, hogy magyarázó elvvé tehető. Szerinte a feladat ez: ha adott egy inger (a stimulens), a pszichológusnak meg kell jósolnia a választ (a reakciót), vagy megfordítva: ha a válasz adott, a pszichológusnak meg kell határoznia az inger természetét. A funkció fogalma a behaviorizmus keretében függvényértelemben szerepel [R=f(S)]:a reakciót az inger határozza meg.
A függvény később – a harmincas évek közepén – kiegészül a „közbülső változók” (organizmus, személyiség: Personality) bevezetésével [R =f(S, P, O)], azaz a „tudat-probléma” a behaviorizmus keretében is újból megjelenik. A funkcionalitás és a strukturalitás kérdése az európai pszichológiában is napirendre kerül. E. Claparède – svájci pszichológus – 1910-ben így ír: „… a szellemi élet felfogása tekintetében korunk lélektanában két irányzat mutatkozik, az egyik azoknak az elemeknek a leírására helyezi a hangsúlyt, melyeket az analízis a lelki életből kibontott, s a folyamatokat mintegy elszigetelten tekinti: ez az úgynevezett strukturális pszichológia. A másik ellenben magából a lelki élet tényéből, az egyén egységéből indul ki, és elsősorban azt kérdezi, hogy ezek a folyamatok milyen viszonyban vannak a lelki élettel, mi a szerepük, működésük, jelentőségük és feladatuk, miért jelennek meg és hogyan végzik feladataikat? Ez a funkcionalista pszichológia”. Megállapítja, hogy ennek a két szempontnak „összhangba kell jönnie egymással”, hiszen egyenlően jogosultak, de azt is hangsúlyozza, hogy nem egyenlő értékűek: „a gyakorlat emberét csak a funkcionális probléma érdekelheti igazán”, ehhez az álláspontjához hű is marad: megírja a „Funkcionális Pedagógiá”-t.
Francis Galton a XIX. század hetvenes éveiben bevezeti a statisztikai analízisen alapuló „mérést”, amit Pearson segítségével tökéletesít és tesz hasznossá az angliai pszichológiában. A statisztikai vizsgálódásból alakul ki a személyiség szerkezetének a vizsgálati modellje: a faktoranalízis. A faktoranalízist a különböző helyzetekben (S1, S2, S3) stb.) ugyanazon személytől kapott válaszok (R1, R2, R3 stb.) közötti kapcsolatok feltárására alkalmazzák. A faktoranalízis (amelynek többféle technikája ismeretes) tulajdonképpen csak statisztikai-elemzési eljárás, egyfajta matematikai „absztrakt modell”, de mint ilyennek is megvannak a maga fogyatékosságai. Azt tételezi fel – állapítja meg Piaget –, hogy a személyiségi faktorok szerkezete additív, noha minden más megközelítési mód (például a pszichoanalízis) a hierarchikus szerkezetet tekinti valószínűbbnek. Vagyis a faktoranalízis – „klasszikus” formájában – alkalmas a személyiség szerkezetének keresztmetszeti és „nyugalmi” megragadására, de nem teszi lehetővé a személyiség különböző szintjeinek és „állapotváltozásainak” a hosszmetszeti és dinamikus megközelítését. (Az utóbbi időben történtek próbálkozások a hosszmetszeti és a dinamikus összefüggések formalizálására, matematikai modellálására is.)
AZ ALAKLÉLEKTANI MODELL. Az alaklélektan (a Gestaltpsychologie, a berlini iskola) bírálja a strukturális pszichológia valójában atomista jellegét; E. Husserl fenomenológiájának a hatására azt a nézetet teszi magáévá, hogy a pszichológiának a pszichikus jelenségek közvetlen élményformáját kell vizsgálnia.”
Az alaklélektani felfogás középpontjában az „alak”, az „alakminőség” fogalma áll, ami a következő két gondolatot egyesíti magában: 1. az egész (a konfiguráció) tulajdonságai az egészre – mint részeitől elvonatkoztatott totális rendszerre – jellemzőek; 2. az egész nem azonos részeinek összegével. Az „alakminőség” (Gestaltqualitaten) kifejezés 1890-ből, Ehrenfelstől származik. Az első alaklélektani fogantatású kísérletet azonban csak 1912-ben végzi el W. Wertheimer – a Stumpf-tanítvány – Frankfurtból. Kísérleti személyei. W. Köhler és K. Koffka, a Gestaltlélektan későbbi teoretikusai (akik közül Köhler fizikusi képesítéssel is rendelkezik). A kísérlet tárgya a „látszatmozgás”, a feltárt jelenség pedig az ún. Phi-jelenség. Ha két adott – A és B – fényingert A–B, A–B, A–B, stb. sorrendben villantatunk fel, és ha a felvillanások közötti idő hosszú, akkor két fénypontot, ha rövidítjük az időt, alternáló mozgást, ha még jobban rövidítjük, akkor pedig két egyidejű fénycsíkot látunk. – Wertheimernek ezek a kísérletei azért olyan jelentősek, mert megdöntik a mozgásészlelés atomista felfogását, amely szerint a mozgás képe a retina megfelelő pontjainak a szukcesszív ingerülete alapján, azaz az érzetek „összeadódása” révén alakul ki. Az alaklélektan első kutatási területe az észlelés volt, amely fokozatosan kiegészült a problémamegoldás, az elmebetegségek és a csoportdinamika problematikájával is. A pszichológiában ezeknek a kutatásoknak az alapján vezettek be egyes – napjainkban is használatos, a probléma megoldásra vonatkozó – terminusokat (a belátás – Einsicht, az atmoszféra-effektus, az átszervezés stb.). és fogalmazták meg a percepció több (a „pregnancia”, a „jó-folytatás”, a „zártság”, a „közelség és a hasonlóság” stb.) törvényét, amelyeknek a felhasználása a különböző alkalmazott lélektanok keretében (kezdve a munkaélettantól egészen a művészetlélektanig) igen hatékonynak bizonyult.
A Gestalt-elmélet – amint erre Piaget rámutat – a lelki élet redukciós magyarázatának a fizikai változata. Magyarázó fogalmait főként a fizikai fogalmak (formai szerveződés, relativitás, transzpozició, izomorfizmus, meződinamika stb.) analógiájára alkották meg, feltételezve, hogy azáltal eljuthatnak a pszicho-fizikai probléma új megoldásához. Szerintük a fizikai, fiziológiai és pszichikai rendszerek között az izomorfizmus viszonya áll fent; azaz a külső fizikai gestaltoknak idegfiziológiaiak felelnek meg, ezek pedig a pszichikai gestaltok korrelátumai. Az izomorfizmus elméletének, a fizikai modellek alkalmazásának a legfőbb hiányossága az, hogy segítségükkel nem vizsgálható a pszichikus struktúrák eredete, az egyszerű, az észlelési és a bonyolult, az intelligencia operátorstruktúrái közötti kapcsolat. Elmondhatjuk, hogyaz Alaklélektan magyarázó modelljéből kimaradt, pontosabban nem fért el benne a genetikus szempont, s így megmaradt a statikus strukturalizmus szintjén.
Az értelmi struktúrák genetikus, konstrukciós modelljeit Piaget és munkatársai dolgozták ki, a francia pszichológia hagyományaira és főként Claparède és P. Janet szellemi örökségére támaszkodva. Piaget 1968-ban így látta a strukturalizmus helyzetét: „… az utóbbi időben igyekeznek összekapcsolni a strukturalizmust a historicizmussal, a funkcionalizmussal és mindazokkal a kutatásokkal, amelyeknek az ember a tárgya”. Az ő munkásságában azonban ez „az utóbbi idő” legalábbis 1942 óta tart, amikor is a Collège de France-ban megtartotta azokat az előadásait, amelyek könyvalakban 1947-ben La Psychologie de l’intelligence (Az értelem pszichológiája) címmel jelentek meg. Mindenféle viselkedés – mondja Piaget – végső fokon alkalmazkodás. Az egyén akkor cselekszik, amikor ennek szükségét érzi, amikor megbomlik a környezet és a szervezet közötti egyensúly. Ezen a ponton Claparède funkcionalizmusának a továbbvivője, amennyiben hangsúlyozza, hogy a megismerő funkcióknak az a szerepük, hogy strukturálják az alkalmazkodás folyamatát. Az intelligencia annak az egyensúlynak a formája, amelynek a kiépülése az asszimiláció és az adaptáció útján megy végbe; olyan összerendező tevékenység eredménye, amelyben „az idegrendszer, a szellemi élet és a társadalmi kölcsönhatások szorosan együttműködnek”.
Az értelem a fejlődés folyamán alakul ki; a fejlődésnek különböző szakaszai vannak, az értelmi fejlődés legmagasabbrendű vívmánya pedig a formális műveleti struktúrák kialakulása.
A fejlődés az interiorizáció elvének megfelelően megy végbe. „A cselekedetek kezdetben hozzátapadnak a dolgokhoz, érzékszervi-mozgásos jellegűek (tehát a szimbolikus funkció és képzetek nélkül mennek végbe), de máris olyan sémák szerint szerveződnek, amelyek bizonyos egész-struktúrákkal járnak együtt. Majd a szimbolikus funkció, a belső szemléleti képek és a beszéd segítségével fokozatosan interiorizálódnak, és a dologi cselekvésből a képzetekbe váló többé-kevésbé. Hosszú átmenetek után (ez a 2. életévtől a 7-8. életévig terjed és a művelet-előtti gondolkodás szakaszának nevezünk) valódi műveletivé alakulnak.” Mi jellemzi a „valódi” műveleteket? Piaget szerint az a „legfontosabb” jellemzőjük, hogy „kezdettől fogva valamely rendszerhez igazodnak”. Ez a tény a műveletek reverzibilitásából, megfordíthatóságából következik. A műveletnek – az interiorizált és megfordítható „cselekvésnek” – ez a meghatározása: „műveletnek azt nevezzük, ami egy A állapotot egy B állapottá alakít át, miközben az átalakítás során legalább egy tulajdonság változatlan marad, a B-ből A-ba való visszatérés lehetőségével, oly módon, hogy a korábbi átalakítás eredménye megsemmisül”. A művelet megfordíthatósága egyben azt is jelenti, hogy: „Valamely művelet… szükségképpen igazodik más műveletekhez, és természeténél fogva képes mozgékony és megfordítható összetevővé válni egy rendszeren belül. Mihelyt tehát van művelet, máris van műveleti struktúra…” Piaget elmélete, mivel az a tétel áll középpontjában, hogy az intelligencia-struktúrák a cselekvés során alakulnak ki és megfordíthatóan koordinált műveletekben jutnak kifejezésre, találkozik a mai szovjet gondolkodás-lélektan (Leontyev, Galperin, Rubinstein és mások) kutatásainak a következtetéseivel, amelyek kevésbé formalizált módon ugyan és nagyobb hangsúlyt helyezve egyes gyakorlati, gondolkodás-fejlesztési eljárások kidolgozására, de végső fokon az interiorizálódás elvét hangsúlyozzák.
Piaget elméletéből számos közvetlen és közvetett gyakorlati – oktatói-nevelői – következtetés is adódik. Csak egyetlen vonatkozást említsünk meg. Piaget elfogadja azt a nézetet, hogy a gyermeknél az ismeret a tapasztalás alapján alakul ki. A tapasztalatnak azonban – szemben a szemléltető-empirista felfogással – két fajtáját különbözteti meg: a fizikai, amely a magából a tárgyból levont tulajdonságok absztrakciójához vezet és a logikai-matematikai, amely a tárgyon végzett cselekvések és műveletek absztrakcióját és nem magának a tárgynak az absztrakcióját eredményezi”. Így azután érthető, hogy a tapasztalásnak egyik változata sem „ártalmas a későbbi deduktív szabatosságra, hanem éppen ellenkezőleg, azt elősegíti, mivel számára nem egyszerűen verbális, hanem valódi alapokat teremt”. Piaget-nek ezt a nézetét azóta már számos, a matematika, a fizika, a kémia stb. oktatásának a korszerűsítésével kapcsolatos pszicho-pedagógiai kísérlet eredménye támasztotta alá. Piaget már az 1921-es, első munkáitól kezdve használt „absztrakt modellek”-et (logisztikai, valószinűségi modelleket). Ezek segítségével a Gestalt-lélektannál magasabb szinten tudta megragadni a pszichofizikai izomorfizmus kérdését: „ha van struktúraizomorfia az agyvelő utánzására alkalmas anyagi mechanizmus szervezete és a tudatos gondolkodás szerveződése között, akkor fennáll egy alapvető különbség is köztük, és ez a következő: a gép kauzálisan halad előre, pl. úgy, mint a hogy a 2 és a 3 szám mechanikus megfelelői egyszeri összeadásnál kiadják az 5 mechanikus megfelelőjét az áramkörök, az energiatovábbítás stb. segítségével, a pusztán fizikai okságtól függően; ezzel szemben a tudatos gondolkodás tiszta „jelentéseken” keresztül halad előre, melyek kapcsolódásai nem kauzálisak, hanem a szó tágabb értelmében vett „implikációk”, mivel nem az oka 5-nek, hanem logikailag egyenlő értékű 5-tel, avagy ezt implikatíve maga után vonja”. Piaget az implikációs rendszereknek két formáját különbözteti meg: a „kognitív jellegűeket” (amelyek az igaz vagy hamis terminusaiban nyernek kifejezést) és az „affektív típusúakat” (az értékeket). Mindkét formára jellemző, hogy „nem tartozik a kauzalitás körébe”. A logikai műveletrendszerrel jellemezhető implikációs viszonyok (a „jelentések”) és a kauzalitás körébe tartozó jelenségek között viszont az izomorfizmus viszonya áll fent. Így válik lehetővé a „mesterséges agy” és az emberi gondolkodás közötti különbség – de nem elszakítottság – logikai megragadása, vagyis az, hogy a matematikus elbírálja ítéleteinek helyességét vagy hamisságát, implikáció útján állandóan ellenőrzi az ítéletek kapcsolódásának érvényességét, a gép viszont csupán eredményeket gyárt, de ezeknek a jelentésével szemben közömbös, hiszen az egyszerű kauzalitás elve szerint jár el.
A funkcionális, formalizált értelmi struktúrák elmélete a ma pszichológiájának szerves része. Mindenesetre annyit már megállapíthatunk, hogy ez az elmélet olyasmit valósított meg, ami paradoxonnak tűnik: formalizálta a dinamikust, funkcionálissá tette a pszichológiai strukturalizmust, és leírta a funkciók genetikus struktúráját. Az értelem lélektanában Jean Piaget megoldotta azt, amivel a személyiséglélektan még csak küszködik: tárgyát, mint struktúrarendszert, dinamizmusában és történetiségében ragadta meg.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 34. számában, 1973. augusztus 24-én.