Gondolatok A nyelv világa margójára
Örömmel veszünk minden olyan írást, amely valamilyen „hamis kép” kiigazítását tűzi ki célul. A nyelv világa (Péntek János, Szabó Zoltán, Teiszler Pál: A nyelv világa. Nyelvről, nyelvtudományról mindenkinek) című kötet esetében azok véleményének a kiigazításáról van szó, akik „Úgy vélik, hogy a nyelvészet egyenlő a normatív nyelvtannal, s a nyelvészek egyetlen feladata a nyelvtani szabályok felállítása vagy a nyelvhasználati vétségek dorgálása”.
A szerzők a nyelv általános jellemzéséből kiindulva a nyelvtudomány újabb ágainak és módszereinek az elemzéséig jutnak. Hogy sokszor éppen csak jelzik, felvetik a kérdést? 206 oldalon nemigen lehet – a beszéd eredetétől kezdve a gépi fordításig – részletekbe menő magyarázattal szolgálni, sőt az olvasót megtanítani, hogy gyakorlatilag is tudja használni a strukturalista elemzési eljárásokat vagy a transzformáció műveletét a nyelvi rendszer generatív leírása érdekében. A részletekbe menő magyarázatok hiányáért a felhasznált irodalom útbaigazításai kárpótolnak.
A könyvecske egészének erényeit és esetleges hiányait nálam sokkal inkább fel tudják mérni a szakmabeliek: a nyelvészek. A pszichológus elsősorban köszönettel tartozik a szerzőknek, és viszonzásképpen megpróbál néhány problémát felvetni, néhány kérdést megfogalmazni. Feljogosítva érzi magát erre, mivel egyrészt olyasmiről van szó, ami „legszembetűnőbb sajátossága” az egyidőben fizikai–pszichikai–társadalmi lénynek, az embernek, másrészt pedig a szerzők maguk is úgy vélik, hogy: „… nyelvészek, filozófusok, pszichológusok, fiziológusok, fizikusok, matematikusok együttes kutatásait kell figyelembe vennünk a nyelv fogalmának meghatározásában”.
Elsősorban indokolatlannak tartom, hogy a nyelv általános jellemzése során nem esik szó a nyelv és a beszéd közötti viszony problémájáról. A szerzők hangsúlyozzák, hogy a nyelv „mindenekelőtt társadalmi jelenség”, mégpedig olyan, ami „nemcsak nyelvi elemekből és az ezek közötti viszonyok sokaságából áll, mint ahogy eddig tudtuk, hanem működési szabályokból is”, azaz „önmagában is sajátosan megszerveződött struktúra”. Tehát – vonhatjuk le a következtetést – a nyelv az egyén tudatához viszonyítva külső, elsődleges, attól függetlenül létező, objektíven adott társadalmi valóság.
Igen ám, de ha a nyelv az egyének tudatához – általában pszichikumához – viszonyítva külső, attól független, akkor hogyan tölti be alapvető funkcióját, melyet a szerzők „a kommunikatív (közlési) funkció”-ban jelölnek meg? Továbbá: hogyan valósul az meg, hogy „egyidejűleg kapcsolódik a gondolkodáshoz”, hogy „ugyanakkor pszichikai” is?
Pontosan itt lett volna szükség a beszéd fogalmának a bevezetésére, ami – ha megtörténik – lehetővé teszi a lélektani irányzatok kérdésének árnyaltabb vizsgálatát is. Az olvasó így nem tudhatja, mi is az asszociacionizmus és a behaviorizmus fő vétke. Az, hogy a beszédet pszichikai – azaz egyénhez kötött – tevékenységnek, illetve a viselkedés egy fajtájának tekintik? A nyelv élete szerzői a fenti állításokat azzal egészítik ki, hogy olyan egyénhez kötött tevékenység, amelyet a nyelv társadalmi normái irányítanak. A beszédet (nem a nyelvet!) nem tekinthetik másnak, mint pszicho-szociális tevékenységnek.
A nyelv és a beszéd – a társadalmi és az individualizált társadalmi, illetve a társadalmiasított egyéni – közötti kapcsolat tisztázatlanságának következményei főként A nyelv és a gondolkodás viszonya című fejezetben érződnek, amelynek szerzője már nemcsak a nyelv és beszéd, hanem a gondolkodás és pszichikum, a pszichikum és a beszéd, a gondolkodás logikája és pszichológiája közötti viszony kérdésével is szembekerül.
A beszédet, mint egyik megállapítása igazolja, a szerző is individualizált társadalminak tekinti: „a beszélőnek mintegy belső mechanizmussal újra kell teremtenie a nyelvet, szubjektiválnia kell a tőle függetlenül létezőt”. Amit kiegészíthetünk azzal, hogy a nyelv interiorizálása, a beszéd fejlődése alapjában változtatja meg az egyén pszicho-fizikai struktúráját. A nyelv interiorizálódásának, a beszéd különböző formái kifejlődésének legjelentősebb eredménye az emberi (kategoriális) gondolkodás képességének a realizálódása, ami a viselkedés irányításának (enkódolásának) az átszervezhetőségét, az akarati tevékenységgé való alakítás lehetőségét is magában rejti. Így azután pszichológiailag is igazoltnak látszik az az empirikus tapasztalatra hivatkozó megállapítás, hogy „két vagy több nyelv tökéletlen birtoklása keveredésükhöz, a gondolkodási folyamatnak olykor zavaros tagolásához vezethet”, ami – tehetjük meg a fentiek alapján itt is a kiegészítésünket – bonyolult érzelmi-átélési és érzelmi-viszonyulási áttételeken keresztül viselkedés-szervezettségi szempontból is éreztetheti káros (esetleg kóros) hatását.
A következő probléma, hogy nem szűkítjük-e le a nyelviség fogalmát, ha a nyelv „alapvető ismérvének” a „kommunikatív (közlési) funkció”-t tekintjük.
A szerzők szóvá teszik az információelmélet egyoldalúságát, mivel az „… a beszédnek társadalmilag feltételezett két részvevője közül a beszélő mellőzésével csak a hallgató szempontjaira van tekintettel…” Ha azonban a nyelv fő funkcióját közlő funkciónak nevezzük és ezáltal a kibocsátás mozzanatára toljuk át a hangsúlyt, nem esünk másfajta egyoldalúságba?
Ma már általánosan elfogadott az a tétel, hogy gondolatot – értve ezen az általánosítás és elvonatkoztatás műveletét implikáló tudattartalmat – másképpen, mint nyelvi jelek rendszerének (illetve belőle az általánosítás és absztrahálás segítségével létrehozott mesterséges jeleknek) a segítségével nem lehet sem létrehozni, sem pedig exteriorizálni. Ha azonban a nyelv csak az elvont és általánosított tudattartalmak megalkotásának és közlésének volna az eszköze, társadalmi szerepe nem lehetne teljes. A fentinél kifejezőbbnek érzem a klasszikus meghatározást: „a nyelv az emberek közötti érintkezés eszköze”. Az „érintkezés” kifejezés szélesebb körű, mint a „közlés”. Az előbbibe beleérthető a „visszacsatolás” művelete (a közöltek megértése, illetve meg nem értése), valamint az enkódolás, a magatartási aktussá való átalakítás, de az értelem-kifejezés és -levezetés, valamint a mások magatartására, akarati életére való ráhatás ténye is.
A szerzők – azok között a tudományágak között, amelyek segítségét a nyelvtudománynak igénybe kell vennie – előkelő helyet biztosítanak a pszichológiának. A kijelentéstől a felhasználásig vezető utat azonban nem mindig járták végig. Ez nem csak az ő hibájuk: a pszichológia nem erőszakolhatja rá magát a nyelvtudományra – elébe kell mennie.
Megjelent A Hét III. évfolyama 49. számában, 1972. december 8-án.