Minden tudománynak – a lélektannak is – megvan a maga ismeretlenje: X-faktora. Maga a lélek szó valamikor az önálló szubsztanciaként elképzelt ismeretlen elnevezéseként keletkezett. Az ember azonban, aki nem viseli el, hogy tehetetlenül álljon önmagával szemben, kezdte a nagy X-et kicsi x-ekre bontani: kutatni és megismerni saját magát. Ebből a törekvésből született meg többek között a lélektan is. A fejlődésnek milyen szintjéig érkezett? Erre a kérdésre különböző pszichológiai kiadványok alapján adhatja meg minden ki saját maga számára a választ.
Nemrégen jelent meg a Tudományos Kiadó Psyché sorozatában Alexandru Roşca és Zörgő Benjámin egyetemi tanárok közösen írt könyve, A képességek (Aptitudinile, Editura ştiinţifică 1972). A könyv igen széles olvasóközönséghez szól. Azok azonban, akik könnyű olvasmányra számítottak – véleményünk szerint –, csalódtak vagy pedig csalódni fognak. A könyvet valójában nem csak olvasni, hanem tanulmányozni kell. Így azután az olvasó számot adhat magának arról, hogy a szerzők nem egyszerűen csak „népszerűsítenek”, hanem magát a tudományt viszik tovább: a képességek fejlesztésének és felhasználásának gyakorlatához szükséges tisztánlátást segítik elő.
Melyek azok a legfontosabb gondolatok, amelyek mindenkihez szólnak?
A pszichológiában, a mindennapi szóhasználattól bizonyos mértékig eltérően, képességen olyan lelki jelenséget értenek, amely egyidőben lehetőségként, folyamatként és megvalósításként, teljesítményként létezik. A teljesítmény társadalmiasított tett és mint ilyennek megvannak a maga szabályai, kivitelezési módjai, technikai fogásai; elbírálására pedig kialakultak az érték-kategóriák rendszerei. Ha az embert élettani-társadalmi-pszichikai rendszerként jellemezzük, elmondhatjuk, hogy a képesség mint lehetőség elsődlegesen biológikumával, mint teljesítmény pedig társadalmi-lény-valóságával kapcsolatos. A képesség mint lehetőség belső, a személyben bennerejlő tulajdonság, amely a megvalósításban, a teljesítményben nem csak egyszerűen külsővé válik, hanem éppen ezáltal valósul meg, realizálódik, ölt testet. A képesség folyamat is: egyrészt mivel a lelki folyamatok (észlelés, emlékezés, figyelem, gondolkodás, képzelet stb.) dinamikája által valósul meg, másrészt – mivel az idődimenzió – a fokozatos, a szakaszokon keresztüli megvalósulás, a teljesítmény értékrangsoroltsága jellemzi. A képesség létének vonatkozásai nem külön-külön, hanem sajátos rendszerként fordítódnak le az ember „pszichikai nyelvezetére”: feszültség, tudás, hozzáértés, megvalósításra váró tervek, siker-élmény, magabiztonság, erőfeszítés, megkönnyebbülés, tettrekészség, igényesség, csalódottság, magányossági érzés stb. átélésének a formájában.
Az egyén a biológiai érés folyamán jelentkező viselkedési formák mellett örökletes lehetőségekkel (potencialitásokkal) is rendelkezik. Az örökletesen megszabott lehetőségek közül egyesek lappangó állapotban maradnak, mások hatékonyakká alakulnak át. A lehetőség hatékonnyá válásához a kivitelezéssel, a teljesítménnyel kapcsolatos társadalmi minták beépítése szükséges. A társadalmi minták beépítésének és működtetésének a folyamata azonban nem egyformán teszi hatékonnyá a különböző lehetőségeket. A realizálás folyamata végső fokon kétféleképpen hathat vissza a lehetőségekre. Vannak olyan lehetőségek, amelyek készségek (automatizálódott kivitelezési módok) formájában realizálódnak. A begyakorlás, a működtetés során a készség folyamat-léte egyre inkább leegyszerűsödik, egyre merevebbé, zártabbá, megszokottabbá válik ; lehetőség-léte pedig elhasználódik, „felélődik”. A képesség – megvalósulásának belső dinamikáját tekintve – egyrészt abban különbözik a készségtől, hogy újabb és tevékeny lehetőségeket hoz létre, újabb potencialitásokat teremt, másrészt pedig abban, hogy minél tökéletesebb, újabb, alkotóbb a teljesítmény, a képesség szerkezete, folyamatléte annál bonyolultabb.
A képességek a személyiség szerves részei; így az egyéni különbségek szempontjából is vizsgálhatók. A szerzők véleménye szerint a képességek az általánosan emberi és nem csak a különleges teljesítményekhez kapcsolható tulajdonságok. Az egyéni különbségek – a szellemileg és fizikailag egyaránt ép egyének esetében – nem elsősorban az örökletesen adott lehetőségek mennyiségében, hanem azok „telítődési szintjében” keresendők. Az örökletes potencialitás milyensége csak közvetve, a hatékonnyá válás gyorsaságának és a megvalósítási szint sajátosságainak alapján vizsgálható. Felmerül azonban a kérdés, hogy a hatékonnyá válás folyamatának a sajátosságait magyarázhatjuk-e kizárólag a képesség-potencialitás örökletesen adott sajátosságaival? Magyarázhatók-e örökletes sajátosságokkal azok az esetek, amelyekben a már hatékonynak bizonyult, intézményesen megszabott mintabeépítése által cselekvési formát nyert örökletes lehetőség „újratermelésében” megtorpanások, ellanyhulások figyelhetők meg? magyarázható-e az örökletes tényezőkkel – bármennyire is differenciált minta alapján képzeljük ei őket –, hogy a lehetőség néha hosszú ideig, esetleg 40-50 éves korig is latens marad, hogy azután – mintegy háttérbe szorítva az addig hatékonyakat – rövid és intenzív „megmintázási” folyamat által, nem várt, példátlan, esetleg korszak alkotó teljesítményekben nyilvánuljon meg? Olyan teljesítményekben, amelyek rácáfolnak az életkori, az élettani korlátok gyakorlatilag sokszor beigazolódott elméletére. Vagy magyarázható-e pusztán örökletes tulajdonságokkal a következő vonatkozás: vannak értelmes emberek, akik majdnem minden élethelyzetben értelmesek. Náluk az általános értelmesség (a G-faktor) valahogyan egyenletesen oszlik meg különböző tevékenységi területeken. Vannak viszont egyének, akiknél az értelmesség egyetlen – esetleg néhány – tevékenységi területre összpontosul. Azaz náluk az általános képesség egy sajátos tevékenységi kör felé irányul.
Az örökletesen adott lehetőségek hatékonnyá válása folyamatának a sajátosságait egyes esetekben a szélesebb, illetve szűkebb körű társadalmi feltételek sajátosságaiból közvetlenül levezethetjük, de nem mindig. A magyarázat ilyenkor magában a személyiségben keresendő. A személyiség azonban bonyolult, alárendelt működési rendszerekből szerveződött struktúra. Felmerült tehát a kérdés, hogy a személyiség milyen vonatkozásai és milyen módon vesznek részt az örökletes lehetőségek valósággá alakításában és a már hatékonyakká váltak működtetésének a folyamatában.
W. P. Alexander hívta fel a figyelmet először arra – olvassuk A képességekben –, hogy a teljesítményt meghatározó tényezők között olyanok is találhatók, amelyek nem becsülhetők fel a képesség-, a teljesítménytesztek segítségével, s ezeknek a tényezőknek az összességét X-faktornak nevezte el Ph. E. Vernon. Később az X-faktort azok közé a tényezők közé sorolja, amelyek jelenléte meghatározza az iskolai, illetőleg a szakmai tevékenység milyenségét, az iskolai szakmai teljesítmény szintjét. Sőt. Vernon véleménye szerint az X-faktor, még néhány másikkal együtt, az iskolai (szakmai) képességek szerkezetének a központi magját alkotja. Szerinte tehát az iskolai (szakmai) intelligenciának – mint képességstruktúrának – a központjában egy nem képességi tényező is található. A képességek szerzői megállapítják, hogy habár eddig még nem határozták meg az X-faktort, annyit tudunk róla, hogy magában foglalja a motivációt, a feladathoz – a tevékenységhez való viszonyulást, a következetességet, az érdeklődést és más személyiségi tényezőket.
A fenti tényezők közül a szerzők a motivációval foglalkoznak, részletesebben, amelynek megkülönböztető vonását működtetésre-késztető és működtetést-irányító jellegében látják. Mivel a működtetés, a realizálás további lehetőségeket is teremt, a motiváció a képességek fejlődésének elengedhetetlen feltétele. A motiváció – a személyiségből fakadó ösztönzés – szerepe a képességek működtetésének, a teljesítmény elérésének a folyamatában nem egyértelmű.
A leegyszerűsítésből származható hamisítások elkerülése végett a szerzők felhívják a figyelmet arra, hogy a képességek elemzésekor a feladat–személyiség–teljesítmény motivációmezőből kell kiindulni. A teljesítmény sikerességének vagy sikertelenségének ismerete, amelyet szubjektíven mint siker- vagy kudarcélményt élünk át, növelheti vagy csökkentheti a motivációs tényezőkerejét. A képesség–motiváció–teljesítmény között bonyolult energetikai, beindító és visszacsatolási viszonyok működnek, amelyek lefolyásának, játékának a „színtere” nem csak az egyén tudata, hanem az az erőmező, amely a személyek közötti érintk ezés során jön létre, mint ahogyan a teljesítmény – és annak legmagasabbrendű fajtája: az alkotás – sem csak egyéni és még kevésbé szubjektív, hanem történelmi-társadalmi termék.
*
Olvasva A képességeket – amely rövidesen magyarul is megjelenik – bárki levonhatja azt az elméleti és gyakorlati következtetést, hogy a pszichológia már régen megszűnt befelé fordulásnak, pszichologizmusnak lenni.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 14. számában, 1973. április 6-án.