„Az asszociatív viszonyok… annak a belső készletnek a részei, amely a nyelvet minden egyén tudatában alkotja.” (Saussure)
Az asszociáció szó latin eredetű, a társítás szóval fordítják magyarra. Az asszociacionista lélektan, a lélektani irányzatok legrégebbike, a társítást a mechanikai vonzás és taszítás mintájára a lelki tartalmak – az eszmék, a képzetek – dinamikája törvényének (legis associationis ideorum), mégpedig alaptörvényének tekintette. A asszociacionista lélektan az asszociáción tulajdonképpen nem a társítást, hanem a tudattartalmaknak valamilyen passzív összekapcsolódását, társítódását értette. Felfogása szerint tehát – hogy divatos kifejezéssel éljünk – nem az ember az, aki társít, hanem az eszmék társítódnak benne.
Galton vizsgálatai óta a lélektanban az asszociációs technika segítségével aktualizált társítás eredményét, a szubjektumban lejátszódó folyamat kivetítését nevezik asszociációnak. Az ugyanazon hívószóra különböző személyek, illetve különböző hívószavakra ugyanazon személyek által adott válaszok összehasonlítása, elemzése alapján a társításnak mint szubjektív folyamatnak a sajátosságait vizsgálják.
EGYEDI ÉS ÁLTALÁNOS
Abban az esetben, ha ugyanazon hívószó esetén minden személynek a válasza minden más személyétől különbözik (elvileg ez nem volna lehetetlen, hiszen minden egyén élményvilága mindenki más számára megismételhetetlen), úgy ez azt jelentené, hogy a társításban nem fejeződik ki semmi általános, más személyekkel is közös, hogy a társításnak nincsenek szabályai, hogy az egyén asszociációi nem a rend, hanem a rendezetlenség, nem a rendszer, hanem a káosz „logikája” szerint jönnek létre.
Az asszociációkat a szavak segítségével vetítjük ki. A szó a szókészlet eleme, a nyelvi rendszer része, amely a közlés, az érintkezés eszköze. A nyelv – éppen mivel a lap funkciója az érintkezés, a közlés – csak mint nyílt rendszer létezhet; valamely tényleges állapot hírértéke (entrópiája) sohasem lehet egyenlő az elméletileg maximálissal.
Ha az asszociáció az egyén élményvilágához, átéléseihez kötött, és nem áll a közlés, a másik egyénnel való érintkezés szolgálatában, akkor megmaradhat egyedinek és csak egyedinek, zárt rendszernek, amelynek a hírértéke maximális.
Ha azonban a hírérték nem maximális, akkor az asszociáció egyediségében megnyilvánul a közös. A közös, ami egyben az egyediek közötti érintkezésnek a szolgálatába állíthatót, a közlés lehetőségét is magában rejti.
A nyelv a beszéd folyamatában él. A nyelvi elemek entrópiája csökken, mert egyes elemek ismétlődnek. Az ismétlődő szavak hírértéke kicsi; az ismétlődő szavak banálisak, de biztositják a közlés gyorsaságát és érthetőségét: a káoszt az újdonság és az eredetiség szintjére csökkentik, érdekessé és meggondolkoztatóvá „degradálják”.
LAPPANGÓ NYELVI STRUKTÚRÁK
Elsőéves hallgatók egy csoportjának azt a feladatot adtuk, hogy 3 mp alatt írják le azt a szót, amely az asztalról eszükbe jut. A szavakat azután gyakoriságuk alapján rangsoroltuk, és a táblázatban bemutatottakat tapasztaltuk. Ha az egyén belső szubjektív világában lejátszódó társításnak nem volnának másoknál is megnyilvánuló közös, azaz általános tulajdonságai, akkor mind a 29 asszociáció különböző volna, hírértékük pedig maximális lenne. A táblázatból kitűnik, hogy a személyeknek több mint a fele ugyanazzal a szóval válaszolt a hívószóra: az egyes szavak bekövetkezésének a valószínűsége különböző; az asszociációk hírértéke pedig az elméletileg maximális alatt marad, annak csak az 52,07 százaléka.
A fenti próbát az egyetemi hallgatók két másik csoportjánál is megismételtük, mégpedig az egyiknél (román anyanyelvűeknél) románul. Megállapíthattuk, hogy a válaszok közül náluk is a szék (illetve a scaun) szónak van a legnagyobb gyakorisága, az aktuális hírérték pedig a maximálisan lehetségesnek a 49,5, illetve az 51,3 százaléka. Az eredmények tehát nagymértékben hasonlítanak egymáshoz.
A fenti adatok az asszociációnak azt a sajátosságát szemléltetik, amelyet a lélektanban úgy fogalmaznak meg, hogy az asszociációk a beszéd lappangó alrendszereinek tekinthetők, amelyeket a szabad asszociációs technika vetít ki. Valamely halmaz akkor tekinthető struktúrának – mondják a kutatók –, ha rendelkezik a következő tulajdonságokkal: minden elem minden másikkal kapcsolatba léphet, de a kapcsolatba lépés lehetőségeinek a valószínűsége különböző – rangsorolt, és a rangsor állandó.
Az asszociációk nemcsak azért tekinthetők lappangó nyelvi struktúráknak, mert a nyelvi elemek a szavak segítségével exteriorizálódnak, hanem azért is, mert rendszereződésük sajátosságai formális és funkcionális szempontból is analógiát mutatnak a közlési szándéktól és a nyelvtani szerkezet szabályaitól irányított (írott vagy mondott) beszéd tevékenység szavainak a statisztikai (gyakorisági) rendeződésével.
Miben áll a formális analógia?
Zipf angol nyelvész – amint ismeretes – írott szövegekben előforduló szavak gyakoriságát elemezve, megfogalmazta az ún. rang-frekvencia törvényt: ha a szövegben előforduló szavakat csökkenő gyakoriságuk szerint rangsoroljuk, akkor a szó sorszámának és gyakoriságának a szorzata állandó lesz. Ha kis létszámú csoportnál alkalmazzuk ugyanazt a hívószót (amint azt táblázatunk mutatja), habár az asszociációk esetében sem a közlési szándék, sem a nyelvtani szerkezet szabályainak az alkalmazása nem nyilvánvaló, mégis ugyanazt a statisztikai (gyakorisági) tendenciát tapasztaljuk.
Funkcionális szempontból – pedig – többek között – abban nyilvánul meg az analógia, hogy a közlés folyamatának nagy gyakoriságú (a rövid, a szótörténeti szempontból régi, a morfológiai szempontból egyszerű és a szemantikai szempontból legérthetőbb) szavai az asszociációs próbákban is gyakoriak.
TÁRSÍTÁS ÉS/VAGY TÁRSÍTÓDÁS
Azaz: mi a szerepe a döntésnek, a választásnak, az akaratlagosnak a társításban?
A fenti kérdésre annak a megállapításával kerestük a választ, hogy az utasítástól függően milyen mértékben változtatható meg a személyeknél a társítási folyamat: a változtathatóságnak vannak-e általános szabályai, azaz a döntés átstrukturálását vagy pedig a rend (a rangsorolási törvény) megszüntetését jelenti-e?
Egyetemi hallgatóknak azt az utasítást adtuk, hogy 5 mp-en keresztül írják azokat a szavakat, amelyek az általunk adott hívószóról eszükbe jutnak; összesen 20 hívószót alkalmaztunk, és azt tapasztaltuk, hogy a személyek a megadott idő alatt hívószavanként átlagosan két-három szót írtak le, és válaszaikban megnyilvánult a gyakorisági törvény. Egy közbeiktatott (rajzolási) feladat megoldása után azt az utasítást kapták, hogy a hívószavakkal kapcsolatban ezután is írjanak minél több szót a rendelkezésükre álló 5-5 mp alatt, de olyan szavakat, amelyek a hívószó által jelölt tárgy vagy jelenség valamilyen lényeges tulajdonságát fejezik ki. Most is 20 hívószót alkalmaztunk, amelyek közül 10 azonos volt az első alkalommal is felolvasottakkal. Az adatokból kitűnt, hogy a gyakorisági törvény most is hangsúlyozottan érvényesült, bár a 10 azonos hívószó esetében nem ugyanazok a szavak mutatkoztak a leggyakoribbaknak, mint az első alkalommal, hanem azok, amelyek logikai kapcsolatban állnak a hívószóval (a szék szó esetében például az első alkalommal a leggyakoribb szó az asztal volt, a második alkalommal viszont a bútor és a tárgy szó). De azt is tapasztaltuk, hogy a válaszok átlagos száma 2-3-ról 1-re csökkent.
Egyetemi hallgatók másik csoportjánál a következő összehasonlító próbákat végeztük: 20 hívószót azzal az utasítással alkalmaztunk, hogy 5 mp-en keresztül írjanak minél több eszükbe jutó szót. Egy közbeiktatott (rajzolási) próba megoldása után ismét 20 hívószót alkalmaztunk (melyek közül 10 az első sorozatban is szerepelt), és azt az utasítást kapták, hogy mindegyik hívószóval kapcsolatban egyetlen szót írjanak, de ehhez most is 5 mp áll a rendelkezésükre. Az adatok elemzése alapján megállapíthattuk, hogy a második esetben az asszociációk hírértéke nagymértékben megnövekedett, a gyakorisági törvény érvényesülése csökkent, de nem szűnt meg.
A hírérték nagymértékű növekedését tudtuk elérni a következő eljárások alkalmazásával is: azt az utasítást adtuk a személyeknek, hogy 1. a hívószó által kifejezett tárgyról vagy jelenségről idézzék fel valamilyen élményüket és az azt megnevező szót írják le; illetve 2. olyan szavakat írjanak, amelyekről úgy gondolják, hogy a többieknek nem jutnak eszébe. A legutóbbi eljárást III.–IV. osztályosoknál is alkalmaztuk, náluk azonban nem sikerült elérni az asszociációk hírértékének a fokozását.
Tehát – ugyancsak divatos, kifejezést használva – azt mondhatjuk, hogy a nyelvhez hasonlóan az asszociációk esetében is megkülönböztethetünk felszíni és mély struktúrákat. A felszíni struktúrák nagy gyakoriságú, banális társításokból állanak, amelyek önmaguktól, passzívan és gyorsan aktualizálódnak, a mélyek pedig kisebb gyakoriságú, de a helyzethez simuló asszociációkból, amelyeknek a felelevenítése döntést, választást, a maguktól felbukkanók kiválogatását, ezeknek az átrendezését igényli és így bekövetkezésükhöz hosszabb latenciaidő szükséges. Mind a spontán, mind a döntésen alapuló asszociációkban megnyilvánulnak a személyekre általában jellemző, közös tulajdonságok (hírértékük mindig kisebb a virtuálisan maximálisnál), tehát az utóbbiak is struktúráknak, az előbbiek átstrukturálásának tekinthetők. Az átstrukturálhatóság azonban függ az életkori sajátosságoktól, az asszociációs rendszerek gazdagságától is.
Különböző életkorú (óvodás, I., III., V., VII. osztályos) gyerekeknek a következő utasítást adtuk: „Beszélgetni fogunk, mégpedig úgy, hogy elkezdek valamit mondani, de nem fejezem be egészen, hanem neked kell azt befejezned.” A következőkben olyan ítéletpárokat olvastunk fel, amelyekben a második ítélet állítmánya hiányzott.
Többek között a következőket: „Az ég: kék. A fű: … Az elefánt: nagy. A fű: … Az ég: csillagos. A fű: …”
Csak a VII. osztályosoknál tapasztaltuk azt, hogy a fű szóhoz – az első ítélet analógiájára – mindig más és más melléknevet (zöld, kicsi, harmatos) társítanak. Az óvodások közül még arra sem volt mindegyik képes, hogy a fű szóhoz a zöld szót társítsa, hanem ilyen válaszokat adtak: „ a kertben van”, „lekaszálják”, a „nyuszinak adjuk” stb.
Az asszociációk átstrukturalizálhatóságának a szókincs gazdagságával való kapcsolatát igazolni látszanak azok az ítéletkiegészítések, amelyeket 13-14 éves süketnéma gyerekek írásban adtak. Például ezt az ítéletpárt: „Márkus: magas; Halzsa:…” egyikük így fejezte be: „Gizella”. Egy másik pedig ezt az ítéletpárt: „Az asztalos: gyalul; A szakácsnő: …” így fejezte be: „kövér és kicsi”.
Az asszociációs rendszerek átstrukturalizálhatósága ugyan olyan életkorú és szociokulturális környezetben élő egyéneknél sem azonos. Közrejátszik a képességnek a szokásosnál magasabb fejlettségi szintje (az eredetiség) és a motivációs tényező is.
Léteznek természetesen olyan egyének is (a szellemileg visszamaradottak), akiknél az átstrukturalizálódást az alapstruktúrák kialakulatlansága, és olyanok is (a patológiásak), akiknél ezek lebomlása teszi lehetetlenné. Az egyéni eltérések vizsgálata azonban már a pszichodiagnosztika körébe tartozik. Az asszociációk rendeződésének a sajátosságai hasonlítanak ugyan a közlő tevékenység elemeinek a rendeződéséhez, a két rendszer azonban nem azonos. Az asszociációk a közlő tevékenység olyan latens rendszerei, amelyek rendszerint elősegítik, de gátolhatják is az „üzenet” – legyen az köznapi, oktatói, tudományos vagy költői – megértését, és éppen ezért nem lehet nem számolni létezésükkel.
* A hírértéket a Shannon-képlet alapján számítottuk ki, amelynek a részletes bemutatásával nem akarjuk az olvasót fárasztani. Csak annyit, hogy a jelen esetben a hírérték nagysága az írott szavak számától és a válaszok bekövetkezésének a valószínűségétől függ. Maximális akkor, ha minden szó csak egyszer fordul elő. Minél kevesebb az egyszer előforduló szó, annál kisebb a hírérték, annál kisebb százaléka a maximálisnak.
Megjelent A Hét III. évfolyama 48. számában, 1972. december 1-én.