„Sajátos világossággal leplezik le ezek az ember gondolatainak az alapjait, láthatóvá teszik lelki anatómiáját, élénkebben és igazabban, mint ahogyan magát a világnak megmutatni szeretné.” (F. Galton)
AZ ELSŐ VIZSGÁLATOK
Közel száz éve annak, hogy Francis Galton angol tudós érdekes kísérleti önmegfigyeléseket végzett, és erre olyan elgondolás késztette, amelynek a kezdetei legalábbis a platóni dialógusokig nyúlnak vissza.
Galton kiválasztott 57 szót, amelynek a többsége főnév volt, és papírlapokra írta őket. Az írásos felületükkel lefordított lapokat összekeverte, majd találomra felemelt egyet, megfordította, és rápillantva a szóra elindított egy stopperórát, amelyet mindaddig járni hagyott, amíg az adott szóról két (néha három) másik szó eszébe nem jutott. Azután egy-egy hónapnyi időközben ugyanazokat az ingerszavakat használva, négyszer megismételte a fenti kísérletet. A kapott adatok elemzése során kitűnt, hogy a 75 ingerszóhoz összesen 505 szót társított, és a szavankénti átlagos társítási idő 1,3 mp volt. Ez azonban vizsgálatainak csak a mennyiségi vonatkozása, és nem ebben áll az érdekességük. Azt is elemezve viszont, hogy milyen szavak jutottak az eszébe, Galton olyan törvényszerűségekre bukkant, olyan működési elvet fedezett fel, amit majd jóval később a strukturalista ihletésű kutatók interdiszciplináris összefüggésben fognak értelmezni.
Galton, aki azt az utasítást adta saját magának, hogy ne igyekezzék befolyásolni a szavak felidéződését, hanem hagyja azokat maguktól felbukkanni (azaz igyekezett akaratának ellenőrző és irányító funkcióját kikapcsolni), azt tapasztalta, hogy amíg az ingerszavak közül egyesek minden alkalommal más és más képzetet idéztek fel benne, addig mások mind a négy alkalommal ugyanazt, és ismét mások pedig néha ugyanazt és máskor különbözőt. Vagyis azt tapasztalta, hogy az eszébe jutott szavaknak csak egy része volt olyan, ami egyszer fordult elő, a többi ismétlődött, és voltak olyan szavak, amelyek nemcsak kétszer, hanem háromszor, sőt négyszer is megismétlődtek.
A válaszszavakat Galton mint a passzívan megelevenedett „ideák” (képzetek, lelki tartalmak) megnevezését értelmezte, és megvizsgálva, hogy a felelevenedett emlékek életének melyik szakaszából valók, úgy találta, hogy a többször előforduló szavak gyermek-, az egyszer előfordulók pedig felnőttkorából származó képzeteket neveznek meg.
Galton a képzetek kapcsolódásának a sajátosságait mint olyanokat tekintette, amelyek által a személyiség benső, nem látható tulajdonságai láthatókká válnak (lásd a mottót). A gondolat ugyan nem új, de Galton volt az, aki elsőnek próbálta megismerni ezeket a sajátosságokat.
A múlt század végétől kezdve a társítási folyamat sajátosságait kísérleti feltételek között – ahogyan az egyik kutató (Trautscholdt) akkoriban írta: „kísérletező jelenlétében” – kezdték vizsgálni, gondosan mérve a válaszok latenciaidejét (az ingerszó elhangzása és a válasz felbukkanása között eltelt időt). Kezdetben azonban a kutatók érdeklődését nem az asszociációs folyamat általános vonásai, hanem egyénenként változó sajátosságai kötötték le.
A SZABAD-ASSZOCIÁCIÓ ÉS A KOMPLEXUSOK
A XX század elejétől a pszichoanalízis a szabad-asszociációs eljárást a komplexusok felderítésére és gyógyítására használta. A pszichoanalitikus vizsgálat során olyan ingerszavakat alkalmaznak, amelyek közül egyesek érzelmi töltésűek, és így alkalmasak a komplexus felbolygatására, mások pedig közömbösek. A komplexusok felbolygatására azok a szavak bizonyultak alkalmasnak, amelyek az élet következő vonatkozásaira utalnak: szerelem, házasság, barátság, összeveszés, harag, igazságtalanság, gúny, megvetés, szánalom, veszély, költség, pénz, halál. A vizsgálat és a gyógyítás során a laza tartásban elhelyezkedő beteget felkérik arra, hogy a hallott szavakra mondja azt a szót, amelyik legelőször eszébe jut. Miután egyszer lefutott a szólista, az egészet megismétlik azzal az utasítással, hogy a személy igyekezzék visszaemlékezni az első menetben adott válaszaira.
„Komplexusindikátoroknak” a következő tényezőket tekintik: az átlagosnál hosszabb vagy rövidebb latenciaidő; az ingerszó megismétlése; az ingerszó félreértése; az értelmi kapcsolat szempontjából erőltetett, rendkívül személyes, illetve csak hangzásbeli analógián alapuló válasz; érzelmi túlfűtöttségű válaszolási mód (nevetés, dadogás, pirulás, indulatszavak, suttogva vagy kiabálva adott válasz); képtelenség a második menetben az első alkalommal adott válaszok megismétlésére.
A pszichoanalízis másik eljárásában, amelyben a „katarzis általi gyógyítás” kerül előtérbe, a személyt arra szólítják fel, hogy huzamosabb időn keresztül mondja vagy írja mindazokat a szavakat, amelyek eszébe jutnak, hogy így – valamint válaszainak a további elemzése által – mintegy visszalopják tudatába az onnan kiszorított, de érzelmi feszültségüket el nem veszített és ezért traumát okozó élményeket.
A pszichoanalitikusok a hozzájuk segítségért forduló egyéneknél már használták – és sokszor sikerrel – a fenti eljárásokat, amikor ellenőrizni kezdték a komplexusindikátorok érvényességét és megbízhatóságát. Az ellenőrzés során kitűnt, hogy a komplexusindikátorok közül egyesek olyanoknál is megmutatkoznak, akik nemcsak nem igénylik a pszichoanalitikai kezelést, hanem sem tevékenységükben, sem magatartásukban nem nyilvánul meg olyan sajátosság, ami patológiára, komplexusokra utalna. Vagyis az asszociálás folyamatának fenti jegyei közül egyiket sem lehet külön-külön, sőt még együttes előfordulásuk esetén sem patológiaindikátornak tekinteni, ha elvonatkoztatnak ennek a társadalmi mikro- és makromérőnek a sajátosságaitól, amelyben jelentkeznek.
ASSZOCIÁCIÓS SZÓGYAKORISÁGI VIZSGÁLATOK
Ugyancsak a XX. század elején készült el az első asszociációs gyakorisági táblázat is. Szerzői (Kent és Rosanoff) összeállítottak száz közismert angol főnévből és melléknévből álló szólistát. A szavakat ezer felnőttnek olvasták fel, utasítván őket, hogy ejtsék ki az első eszükbe jutó szót. A kapott százezer asszociációt azután – hívószavanként – gyakorisági táblázatokba csoportosították, azaz megállapították, hogy a hívószavanként rögzített ezer-ezer szó közül melyik és hányszor ismétlődik. A táblázatból kitűnt, hogy ugyanazokra a hívószavakra a különböző személyek nem mindig különböző szavakkal, hanem az esetek nagy százalékában ugyanazokkal válaszolnak. Vagyis, ha ugyanazokat a szavakat különböző személyeknél egyszer alkalmazzák, ugyanazt a jelenséget tapasztalják, amit Galton saját magánál észlelt, amikor ugyanazokat a szavakat – meghatározott időközökben – többször alkalmazta.
A Kent–Rosanoff-féle gyakorisági táblázatokból azonban az is kitűnik, hogy minden hívószóval kapcsolatban akadnak egy-gyakoriságú válaszok is. Azaz vannak olyan egyének, akik a csoporttól eltérően, tehát egyénien, eredetien társítanak. A szerzők érdeklődése – hiszen táblázatukat pszichodiagnosztikai célból állították össze – éppen ezek felé az egy-gyakoriságú szavak felé fordult. A továbbiakban azt vizsgálták, milyen pszichikai sajátosságra lehet következtetni abból a tényből, hogy valaki a szabad-asszociációs próbában a csoporttól eltérő választ ad. A szerzők igen kezdetleges statisztikai eljárással keresték a választ. Először is kiszámították, hogy az 1000 nem idegbeteg egyéntől kapott válaszoknak a 91,7 százaléka többször előforduló, közös, banális válasz és csak a 6,9 százalékuk egy-gyakoriságú, egyéni, eredeti válasz (a fennmaradó 1,5 százalék pedig osztályozhatatlan). Ugyanazokat a hívószavakat aztán 247 idegbetegnél is alkalmazták, és azt tapasztalták, hogy a válaszszavaknak csak a 70,7 százaléka közös, banális és a 26,8 százaléka pedig egyéni, eredeti (és 2,5 százaléka osztályozhatatlan) válasz. Mindebből levonták azt a következtetést, hogy minél több egyéni, nem banális, eredeti választ ad valaki, annál biztosabban lehet nála idegbetegséget feltételezni.
A fenti szerzők tehát a válaszok gyakoriságát egy igen elnagyolt alternatíva szempontjából: a normális és az idegbeteg szembeállítása alapján értelmezik. Mivel az elméleti kiindulás pontatlan (a statisztikailag átlagosnak – normálisnak – nem a patológiás az ellentéte, hanem az átlagostól eltérő), a gyakorlati pszichológus, aki megpróbált ennek az alapján diagnózist mondani, prognózist állítani, akaratán kívül sarlatánságot művelt. A gyakorlati kudarc elkerülése érdekében elengedhetetlenül fontos az elméleti modell finomítása, a többszempontú analízis, ami a társított szónak nemcsak a gyakoriságát, hanem az ettől az értéktől való eltérésének az irányát és mikéntjét is figyelembe veszi. Máskülönben az asszociációs próba még az alkotó és a patológiás eredetiség elválasztására sem alkalmas. A szógyakorisági táblázatok adatainak differenciált értelmezését számos és sokszor meddőnek tűnő adatoknak az összegyűjtése előzte meg.
A Kent–Rosanoff-féle táblázatot felhasználták annak a vizsgálatára is, hogy a személyek különböző csoportjainál azonosak-e a leggyakoribb válaszok. Ebből a célból főként felnőtteknek és gyermekeknek a válaszait hasonlították össze. Hogy csak néhány megállapítást említsünk: a gyerekek válaszai inkább „helyben maradók”, kiegészítik vagy részletezik az ingerszótól kiváltott képzetet, a felnőttek viszont párhuzamosan (ellentétes vagy mellérendelt), illetve alá- vagy fölérendelt stb. fogalmat kifejező szóra „ugornak át”. A gyerekeknél inkább tapasztalható az, hogy érzelmileg is beleélik magukat a válaszokba, a felnőttek válaszai érzelmileg igen felszínesek; de felszínesebbé válnak az asszociációk az ilyen természetű kísérletekben szerzett tapasztalatok hatására is.
Az asszociációs kísérletek során kapott válaszok gyakoriságát a kutatási eljárások variálása által és más tényezőkkel való összefüggésének a szempontjából vizsgálták. Különböző összehasonlító kísérletek kimutatták, hogy a szógyakoriság és a felidézési gyorsaság között igen szoros összefüggés létezik, ami megnyilvánul abban, hogy az elvont főnevek társításának látenciaideje nagyobb, mint a konkrétaké; hogy az inkább verbális válaszok gyorsabban adódnak, mint az értelemszerű és személyes vonatkozású válaszok.
Sok kutató foglalkozott az asszociációknak az ingerszó és a válasz jelentésbeli kapcsolata alapján való osztályozásával is. Több ilyen javaslatot fogalmaztak meg, de még napjainkban is megoldásra vár, hogy megtaláljuk azt a metajelentésbeli osztályozást, amely eleget tesz a következő követelménynek: minden hívószóra és minden válaszra egyaránt és egyértelműen lehessen alkalmazni.
A folyamatos szabad-asszociáció segítségével (amikor is a személyeknek hosszabb időn – 3-60 percen – keresztül írniuk kell az eszükbe jutó szavakat) állították össze az ún. gyakorisági korszótárakat. Ezek különböző nyelveken készültek, és összehasonlításuk segítségével kimutathatóvá vált, hogy a szavak gyakorisága elsősorban életkoronként és nem nyelvenként változik. Az „érdekes” és a „kalandos” szó például hét-nyolcéves korban a nem gyakori, tízéves kortól kezdve pedig a gyakori szavak közé tartozik, gyakorisága tizennégyéves korig nő. Egy másik és ugyancsak bármilyen nyelven tapasztalható sajátosság: az általános és az elvont fogalmakat kifejező szavak igen kicsi gyakorisággal és csak 1tizenhárom-tizennégyéves kor körül jelennek meg, még olyan általános fogalmak esetében is, amelyeknek a körében a gyerekek már nyolc-kilencéves korukban is képesek általánosítani.
A XX. század harmadik és negyedik évtizedében az asszociációs vizsgálatok iránti érdeklődés csökkent. Ezt főleg az a tény magyarázza, hogy az eljárás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Úgy, ahogyan alkalmazták, nem bizonyult kielégítőnek sem a komplexusok, sem pedig az idegbetegségek megállapításában (de még a hazugság leleplezésében sem), nem sikerült általa feltárni a „gondolkodás alapjait”, a „lelki élet anatómiáját”, ahogyan azt Galton remélte.
Az utóbbi évtizedekben a szóasszociációs vizsgálatok ismét fellendülőben vannak, ami főként két tényezővel magyarázható: ezek a szocio- és a pszicholingvisztika fejlődése és az adatok statisztikai elemzésének és értelmezésének új eljárásai (amelyek közül főként a számológépek nyújtotta segítséget és a strukturalizmus, valamint az információs elmélet nyújtotta modelleket említhetjük). Mindezek maguk után vonták azt, hogy egyre inkább képesek vagyunk a tudomány fejlődésének alacsonyabb szintjén kibékíthetetlennek vélt alternatívákat szélesebb összefüggésben értelmezni.
Megjelent A Hét III. évfolyama 47. számában, 1972. november 24-én.