Fischer István: Oberhausen ’71

Kisfilmeseknek ez a helységnév legalább annyit jelent, mint a „nagyfilmeseknek” – és a nagykö­zönségnek – Cannes. A „szakmán” kívül azonban kevéssé ismert. Ta­lán a legjobb földrajzzal kezdeni. A körülbelül százötvenezer lako­sú város nevét egy óriási fekete pacni kellős közepén találhatjuk meg a térképen. Talán a legna­gyobb ilyen folt ez a Szövet­ségi Köztársaság térképén: a Ruhr-vidék szívét alkotó, immár egybe­olvadt, összefolyt iparváros-csoportozatot jelzi. Essen, Duisburg, Gelsenkirchen. Bochum, Recklingshausen s keleti végén Dortmund „folyt össze” ebben a hatalmas, sok milliós „vörös sivatagban”. Nincs messze a bicskák-kések pengéjéről ismerős Solingen sem. A város földrajzi fekvése – bár­mily furcsán is hangzik – kezdet­től fogva döntő módon befolyásol­ta a benne az idén immár tizenhe­tedszer lezajló filmfesztivál művé­szi-ideológiai arculatát. A hatalmas nehézipari koncentráció sok milliós munkás-lakosságot is jelent. Ez a vidék a háború utáni nyugatnémet politikai életben a baloldali pártok, szervezetek, mozgalmak hagyományos fellegvára. Oberhausen szociáldemokrata városvezetése kezdeményezte és szervezi-támogatja a legkülönbözőbb formákban a rövidfilm-fesztivált. Alapítása után alig néhány évvel már „a rövidfilmesek Mekkájának” nevezte világszerte a szaksajtó. Te­kintélyét a filmvilágban nemcsak a versenyre elfogadott filmek rend­kívül szigorú válogatásával szerez­te, de baloldali orientációjával, antikonformizmusával, a szocialista országok filmművészeivel kezdettől fogva kialakított igen szoros kap­csolataival, filmjeik rendszeres és széles körű meghívásával és népszerűsítésével – még a politikai elzárkózás és a hidegháborús pro­paganda éveiben.

Az úgynevezett „klasszikus”, „szép” dokumentumfilmeket, kisfilmeket itt sohasem szerették. Oberhausen előzsürije mindig külö­nös előszerettel válogatta a súlyos politikai kérdéseket boncolgató, an­tikapitalista hangvételű filmeket, pártolta a merész formai kísérlete­ket. A részvételre jelentkezés egyet­len feltétele: a film nem lehet 36 percnél hosszabb. Műfaji megkötés nincs: rajz-, dokumentum- és já­tékfilmek egyaránt részt vehetnek, akár világhírű stúdiók produkciói, akár magányos amatőr kísérletezé­séből születtek.

Az idei, XVII. kiadás – a szak­sajtó, a nyugatnémet TV-kommen­tár és a régi fesztivál-habitüék egybehangzó véleménye szerint – az egyik leggyengébb volt, ha ugyan nem éppenséggel a leggyengébb. Jómagam, az újonc, sajnos, semmi alapot nem találtam az ellentmon­dásra. De még mielőtt a fesztivál sokszor és sokféleképpen emlegetett „kríziséről” és ennek okairól szól­nék, feltétlenül tisztázni kell: ez a fesztivál – nem fesztivál. Nem­csak azért, mert hivatalos neve sem az („Nyugatnémet Rövidfilm-napok” a titulatúra), de főleg azért, mert abból a hangulatból, abból a díszlet-kellékből, amit esetleg az olvasóban a „fesztivál” szó felidéz­het, itt, Oberhausenben semmit sem találunk. Sem szmokingos-estélyis flancolást, sem sztárokra va­dászó fényképészeket, sem csillo­gó sajtófogadásokat, sem villogó vakulámpákat. Ehelyett kemény munkahangulat, maratoni vetítések és viták (reggel 10-től éjjel 1-2-ig, csaknem szünet nélkül), rengeteg hippi-kinézésű fiatal, diákok, s az idősebbek – úgy látszik – igye­keznek alkalmazkodni. A nonkonformizmus rossz értelemben vett divatja (hadd bocsássam előre: sze­rintem a gyenge művészi színvonal egyik fő oka) itt már a hallban kezdődik és – sajnos – a vetítővásznon is folytatódik. El kell ismerni azonban, hogy elnézőbb, toleránsabb divat, mint a szmokingos estélyeké, ugyanis ha véletlenül nyakkendőt viselsz és rövid hajat, minden további nélkül beengednek, sőt meg sem szólítanak…

A szép, modern Stadthalle nagy­terme hihetetlenül „ideges” kö­zönséget gyűjt magába. Ez a terem még sokkal szigorúbb, mint az előzsürizés. Ha egy film a vetítés első másfél-két percében nem „fog­ja meg” a termet, a harmadik percben már irgalmatlanul kifütyülik. Kolompolás, tapsolás, ének­lés, vidám trágárkodás kíséri végig aztán, néha 15-20 percen keresz­tül, fáradhatatlanul. Egyes filmek után spontán, rövid szónoklatok is elhangzottak a közönség idejének lopása, az előzsüri engedékenysége ellen.

Távolról sem kellemes érzés egy rendezőnek ilyen közönség elé bo­csátania a művét, „átélni” ebben a teremben saját filmjének első, kri­tikus, végeérhetetlennek tűnő per­ceit, másodpercenként tízszer meg­bán minden „pluszban” hagyott filmkockát, s mikor aztán valahol „bejön” a terem első kedvező reakciója, olyasvalamit érez, mint amikor fúrás után a fogorvos odaszól, hogy öblíthet…

Általában ugyanis nem a kifütyülés mondható kivételnek, hanem épp ellenkezőleg, a csendben „eltűrt” film – ilyen hangulatban pergett le nyolc nap alatt 34 ország 132 versenyfilmje. Ezenkívül három igen ko­moly információs jellegű program is: a kanadai rajzfilm áttekintő bemutatása (55 film, kb. nyolc óra vetítésidő), a harmincas évek ameri­kai dokumentumfilmjeinek gyűjteménye (kb. tizenkét óra vetítésidő) és a krakkói fesztivál díjazott filmjeiből összeállított válogatás. A fütyülést-kolompolást egyébként a versenyen kívüli filmektől sem sajnálták. A terem „viselkedésével” nagyjá­ból – a filmek 80-90 százaléká­nak esetében – egyet lehet érteni (különösen, miután már saját fil­med megúszta az ügyet), de bizony megtörtént, hogy a türelmetlen te­rem értetlenül ment el igen ko­moly, tartalmas, szép, kivitelezésű filmek mellett is, mint például a fia­tal szovjet Poleszjan Lakosok című montázsfilmje, amelyet jómagam az egész fesztivál egyik legsikerül­tebb filmjének tartottam: vágtató-rohanó-repülő állatok képeiből a szabadság fizikai érzetének csak­nem bőrön tapintható érzékiségű képzetét kelti, s végül az egyre gyorsuló képsort egy állatkertben, a rácsok mögül a gépbe néző csim­pánz hosszú premier plánjával vágja el. Sem a terem, sem a zsűri nem értékelte ezt az igen szép kivitelezésű, szélesvásznú kisfilmet…

A versenyfilmeket a rendezők megpróbálták tematikailag csopor­tosítva vetíteni. Nagyon rosszul si­került: öt műsort „politikai fil­mek”, két-két műsort „debütánsok” és „Latin-Amerika másik arculata” címmel, aztán egyet-egyet „rende­zőnők”, „kísérletek” és hasonló, teljesen légből kapott szempontok alapján állítottak össze.

Hogy a „politikai film” igen divatos, de több mint laza tartalmú fogalom volt ezen a fesztiválon, arra még visszatérek. Előbb azonban szólnom kell a legerősebb és – számomra legalábbis – a legérdekesebb nemzeti szelekcióról, a jugoszláv filme­sekéről. Egy mindössze négy évvel ezelőtt létesült stúdió, az újvidéki „Neoplanta-Film” egymaga állított ki egy esti műsort, hat verseny­filmet, s a belgrádi, zágrábi stúdiók további hét filmmel szerepeltek. Csaknem valamennyi figyelemreméltó teljesítmény volt, izgalmas, „rázós” társadalmi problémákat felvető dokumentumfilmek és né­hány ötletes rajzfilm szerepelt eb­ben a válogatásban. Az újvidéki Boriszlav Sajtinacs például A meny­asszony című versenyfilmje mellett a fesztivál nagy sikert aratott idei „generic”-jét is megrajzol­ta. A találkozó állandó jelsza­va ugyanis: „Út a szomszéd felé” – ezt kellett illusztrál­nia. A félpercnyi rajzfilmben egy magányos házba éjszaka beko­pog a halál. Nem nyitnak ajtót, mire erőszakkal betör, hatalmas verekedés, zihálás hallatszik, majd a másik oldalon kirúgják, utána ha­jítják kaszáját, s pillanat múlva a kaszás halál meglepődve észleli, hogy… állapotos, s miközben megszégyenülten elkotródik, felette megjelenik a fesztiváljelszó: „Weg zum Nachbarn – 1971”.

A jugoszláviai Vajdaság nemze­tiségeiről, az együttélés problémái­ról két filmet is hozott a Neoplanta. Az egyik egy népdal zenéjére-szövegére készült, címe nyers fordítás­ban Litánia egészséges emberekről, s a Vajdaságban együtt élő hét nemzetiség jellegzetes vonásait rögzíti nagyon szellemes vágással, pa­raszti családfotókat utánzó fényképezéssel. Rendezője, Karpo Acsimovics Godina egyben operatőrje egy másik, vitatható, de igen érdekes, 14 perces kisfilmnek. Címe: Fekete film, s a rendező, Zelimir Zsilnik szigorú, mélyre nyúló lelkiismereti önvizsgálata kíván lenni, mégpedig kizárólag közéleti, nem egyéni vetületben, szembeállítva a filmművész tulajdon kispolgári kondicionáltságát, manipulálhatósá­gát, az entellektüel „absztrakt humanizmusát” a társadalmi egyen­lőtlenséggel, a nyomor egzotikumá­nak „látványos” kihasználásával a filmekben. Hogy gyanakvása nem éppen alaptalan ez utóbbi irányban, azt éppen belgrádi honfitár­sai, Milosevics és Janovics filmje is bizonyította. A KOLT 15 GAP rö­vidítés-című film (a rövidítés je­lentése kb.: „15 év szeméthordás, tányérnyalás aktív és passzív mér­lege”) egy Európa-szerte hányódó, enyhén elmebeteg, mániákusan és naivan politizáló lumpenproletár húszperces önvallomása. Egyébként a film hőse a vetítés másnapján személyesen is megjelent a feszti­válon, ahová stílszerűen autóstoppal érkezett, s egyik éjszaka a nagyállomás padján láttam aludni, oly otthonosan berendezkedve, mint egy luxushotelben. Parodisztikus szövegei, hatalmas „dumái” egyébként rendkívül szórakoztatóak, szel­lemesek.

Sok jugoszláv film érde­melne még említést, a zágrábi Krsto Papič kedves, a többihez ké­pest „könnyűsúlyú” kisfilmje, a Hadd hallatsszon a mi hangunk is a horvát falvakban elszaporodott „kalóz”-rádióállomások helyi adásainak primitív, de bájos műsorai­ról, egy sajátos, a nagy adókat utánzó „rádió-folklór” kialakulásá­ról vagy a Neoplanta Ez az ember mellettem él című, a nemzetiségek együttélésének még megoldatlan problémáit bátran felvető produk­ciója, néhány túláradó grafikai fan­táziájú rajzfilm. Ha magam kellene válogatnom a 132 versenyfilmből, 15-20 kisfilmnél többet nem „zsűriznék”. S ezeknek legalább egyharmada a jugoszláv filmművészek munkáiból kerülne ki. Ezért beszéltem külön, hosszabban róluk. A többiről – egy másik cikkben.

Megjelent A Hét II. évfolyama 24. számában, 1971. június 11-én.