Kisvárosban él jó három évtizede, s a kisváros nevét szignójába foglalta. Aztán Itáliába utazott: Nápoly, Róma, Velence utcáin sem látott több járókelőt, több gépkocsit, de több szint, több poézist sem, mint a kisváros girbegurba, lejtős utcáin. Mégsem a kisváros festője.
Amikor (annak idején, az ötvenes években) először láttam egy vásznát – éppen elég sok szürkeség akadt körös-körül. És azon az Incze-képen a piszkos-havas utcák, szürke tűzfalak, koszos deszkakerítések között mintegy örömkiáltás – vagy mint egy darabka lehetőség – virított egyetlen, apró színes folt: egy ácsorgó házmester sárga köténye.
Azóta már tudom, ismerem, de minden vásznából újra megtanulom ezt a lehetőséget: nincs az a provinciális szellemi sivatag, amelyen át ne mentsd magad, amíg egy kötény sárgájának, egy sál vörösének, a poros kövezeten tükröződő lombok alig látható zöldjének is örülni tudsz. Amíg a tulajdon koponyád hozzáférhetetlenségében hordozott színbontó prizma szivárványát bármikor képes vagy kivetíteni a rengeteg közép-szürkébe. Amíg közvetlen közelből – testközelből – is megvalósíthatod azt a bizonyos megszépítő messzeséget, amíg józan derűvel, szelíden megmosolyoghatod, éberen figyelheted saját világodat, környezetedet anélkül, hogy megtagadnád: része vagy, hozzá tartozol.
Azóta Anatole France, Vivaldi, Kosztolányi szomszédságában őrzöm magamban az ő vásznait. Mert akárcsak tőlük, János bácsitól is újra és újra, mindig frissen bizonyítva kaphatom kölcsön a lehetőséget: a belső derű, a távolító mosoly, a megértő irónia – megannyi áttörhetetlen szín – páncél a gondolatgyilkos szürkeség ellen. És azóta kevésbé félek a provinciális szürkeség fel-felhömpölygő árvizeitől.
Megjelent A Hét II. évfolyama 35. számában 2021. augusztus 27-én.
