Beszámolóm előző részében (június 11-i szám ) már említettem: a fesztivál baloldali politikai beállítottságával, éles nonkonformizmusával, éles kísérletezés-támogatásával szerezte meg tekintélyét.
Az idén, a fesztivál tizenhetedik életévében – teljes joggal – Oberhausen „pangásáról”, „kríziséről” beszéltek. A látottak alapján éppen a „politikum” és a „forradalmiság” mesterséges, erőszakolt kultiválása, a divatcikké vált melegházi nonkonformizmus, a fenegyerekeskedéssé züllesztett „közéletiség” az oberhauseni nívócsökkenés oka.
Idézőjelbe tettem a „politikum” és „forradalmiság” szavakat, mivel a filmek összességéből e két fogalom olyan fokú zavara szűrődött ki, hogy egy egész kötetben sem lehetne valamelyes rendet teremteni benne. „Politikai filmek” címszó alatt a legtarkább összevisszaságban szerepeltek valóban értékes és érdekes művek – olcsó botrányhajhászással, egzotikus exhibicionizmussal és krajcáros pornográfiával egy kalap alatt. A fenegyerekeskedő nonkonformizmus divatja a művészi forma, a kifejezés eszközeinek teljes háttérbeszorulását, elhanyagolását eredményezte.Volt néhány olyan film, amelynek politikai dokumentumértéke valóban jogossá teszi a formai szempontok mellőzését, mivel akár vágatlan-rendezetlen „muszterben” is értékes az anyag. Például a szerzők neve nélkül bemutatott A párbeszéd vége című film, amelyet a dél-afrikai fajüldözésről titokban forgattak és kockázatos utakon csempésztek ki Angliába afrikai filmesek. Vagy a Látogassa meg Görögországot! című, turisztikai reklámfilmet perszifláló montázs, amelynek szerzői ugyancsak névtelenek kívántak maradni.
Már csak részben sorolhatók ide a latin-amerikai országok filmjei. Primitív eszközökkel készült, művészileg teljesen igénytelen krónikái egyrészt politikai eseményeknek, mint az uruguayi Mario Handler riportja egy rendőrség által megölt diák tüntetéssé alakult temetéséről (a film címe is a diák nevét alakítja jelszóvá: Liber Arce – Liberarse!), másrészt a gazdasági elmaradottságnak, a tömegek nyomorának (Columbia ’71, Viva Cariri! – Brazília), a tömeginformációs eszközök kisajátításának (TV Venezuela), a vallásos tömeghisztéria felkorbácsolásának (Santa Maria de Iquique – Chile) dokumentumai.
Az Oberhausenben eddig sok sikert aratott kubai filmesek az idén a tavalyi zsűrielnök, Santiago Alvarez két végeérhetetlen, unalmas, „szájbarágós” filmjét küldték Hogyan, miért és mivel gyilkoljunk tábornokot?, Tizenegy-null); ezek az „elfogadási határra”, 36 percre vágott filmek valószínűleg komoly szerepet játszhatnak a kubai földműves-tömegek szemléltető politikai nevelésében, de Eisenstein már a húszas évek elején bebizonyította, hogy az ilyen célkitűzés nem zárja ki a művészi formába öntés lehetőségét.
Az egyetlen kivétel egy tizennégy perces venezuelai játékfilm volt, Mario Mitrotti At P aredón! című, szöveg nélküli filmje. A cím („Falhoz!”) a kivégzést jelentő falhoz állításra céloz. Egy külvárosi utca falára írja fel jelszavát egy forradalmár; a zsaru tetten éri, megöli, s a saját jelszavát írja a falra. Egy tábornok, egy földesúr, egy pap és egy hippi következik: mindegyikük „kinyírja” az előzőt és a maga jelszavát írja a falra, míg végül egy második forradalmár visszaírja az első jelszót: Szabadság! Mindegyikük osztályhovatartozását, politikai állásfoglalását képszerűen, pontosan, érzékletesen jellemzi a film. Azért emelem ki külön ezt a filmet, mert talán az egyetlen volt, amelynek valóban sikerült a konkrét politikai agitációt a modern, de egyben közérthető művészi formával összeegyeztetnie.
A Majakovszkij-féle „ROSZTA -ablakokra” emlékeztető kisfilm azt bizonyította számomra, hogy ez az „egyeztetés” ma is lehetséges, nem csak Eisenstein idejében. Meg kell jegyeznünk, hogy ezek a filmek legtöbbször csak illegálisan kerülnek vetítésre, alkotóik semmiféle anyagi hasznot nem kérnek belőlük, sőt. Egyébként a műsorfüzet tanúsága szerint a tőkés országokból származó versenyfilmek 85-90 százalékát maguk a rendezők finanszírozták.
Minden művészi formától-ötlettől mentes politikaiesemény-krónika nyugat-európai országokból is érkezett (például egy hosszú svéd film egy bányászsztrájkról, húsz év körüli fiatalok készítették), voltak nagyon jól dokumentált és élesen kapitalista-ellenes hangvételű, de unalmas filmek az alkoholizmusról (Ex-ploitation – NSZK, A város árnyai – Finnország), közgazdasági kérdésekről (Grönlandi vagy – Dánia, Az ipari tartalékhadsereg – NSZK), fiatalkorúak börtönéről (Carceri minorili – Olaszország) stb.
A nyugat-európai „conte stataire” szellemű, magukat „politikaiaknak” nevező filmek közül viszont igen sok arra a végtelenül egyszerű ötletre alapult, miszerint ha a „Make love, not war” ismert hippijelmondat politikai töltésű, akkor e jelmondat első felének tüzetes anatómiai pontosságú és az Aretino-féle szakirodalomra kimerítően támaszkodó „megfilmesítése” is már egymagában véve… állásfoglalást jelenthet. Ezt az ötletet nem mertem volna így megfogalmazni, ha nem hallom egy sajtóértekezleten magától a rendezőtől (egy huszonöt év körüli francia lánytól), hogy filmje – melyben jóformán ki se szállnak az ágyból – nem a serdülők közép- és magasfokú szexológiai oktatását, de (szerinte abszolút nyilvánvalóan) a „politikai harcot”, sőt, a „kapitalizmus elleni lázítást” szolgálja… És filmje távolról sem az egyetlen ilyen „csata” volt a fesztivál hadszínterén. A francia lányhoz hasonlóan egy fiatal angol rendező is büszkén, mintegy nemesi kutyabőrként idézte filmjének cenzori betiltó rendelkezését, s ráadásul a tekintélyes angol szaklap, a Films and Filming véleményét használta reklámul, mely szerint The Arousing című műve…eklatáns példája az igazán piszkos és undorító filmeknek. Ízelítő a film (szerzői) tartalmi leírásából: „Billie Dixon egy MG-vel (angol sportkocsi márka) szeretkezik Chiswick és a londoni repülőtér között, Mozart, és Procul Herum zenéjére. Különféle fallikus jelképek Billie koituszának ritmusára váltakoznak. A vetítés alatt a nézők számos orgazmusban vehetnek részt, majd a többi ócska szeméttel együtt a Temzébe lesznek hajítva…”
Valósággal szellemes, üde színfolt volt a hasonló „csatajelenetek” anatómiai egyhangúságában a Stranger in the Night című (közelképektől mentes) holland kisfilm, amely legalább a közelképeket kerülte, és amelynek vak hőse – nyilván a fogyasztói társadalom tárgyiasulása, elidegenedése ellen tiltakozandó – gyors egymásutánban egy lenasztaggal, egy Renault–4 márkájú, igen jó rugózású kiskocsival, egy tejesüveggel, lakása dupla tolóajtajával s végül egy ócska húsdarálóval lép nemi viszonyra, mindannyiszor némi vívódás után, mintegy legyűrhetetlen indulatoknak engedelmeskedve.
Az amerikai szelekció hasonló irányzatából azt szűrhettük ki, hogy ott az ábrázolás bonctani pontossága immár meghaladott álláspont: absztrakt formákban, torzított, villogó színekben elmondott sex-, ópium- és LSD -élmények.Három-négy percig néha érdekesek is, csak sajnos legtöbbjük huszonöt-harminc percig tartott…
Tudván, hogy a Make love… mellett egy másik hippi-aranyszabály a „Ne higgy el semmit harminc éven felülieknek!” –, óvakodtam véleményt alkotni ezekről a fenegyerek-filmekről, mielőtt kikértem volna egy huszonöt éven aluli kollégám véleményét. De ő sem értett semmit.
A nagynevű belga mester, Raoul Servais tizenegy perces rajzfilmje, a To Speak Or Not To Speak (Szólni vagy nem szólni) volt kétségkívül a nyugat-európai eredetű filmek közül a legszellemesebb és egyben a legélesebb hangú politikai állásfoglalás. Egyrészt a televízió félelmetes propagandagépezetét, de főleg a művész, a tehetség manipulálhatóságát, megvásárolhatóságát, kiszolgáltatottságát veszi célba, olyan formában, amely kizárja az „elmesélés” kísérletét. Remélem, látni fogjuk vásznainkon.
A szocialista országok filmjei közül a múltkor már említetteken kívül a magyar filmekről kell még szólnunk, noha ezek is – bár nem annyira, mint a lengyel és csehszlovák kisfilmek – a szokásos színvonal alatt maradtak. Szoboszlay Péter Rend a házban című rajzfilmje egy pesti házmester spontán szövegének illusztrációja. A vice által „megálmodott” ideális rend pedig a fasiszta koncentrációs tábor „rendje”. Koltai János Amikor még boldog voltam című filmje a cigányzene borgőz-hangulatát ragadja meg, igen szépen, pontosan, csak hát túlságosan is „belterjes” jelentéssel. Magyar József A per című dokumentumfilmje egy kerítés pár centije miatt évtizede folyó pereskedés kapcsán próbál bepillantani – akárcsak a Rend a házban – az emberi agyak legsötétebb zugaiba. Ezeken kívül két szellemes, könnyed rajzfilmet (Ternovszki Béla: Modern edzésmódszerek, Jankovics Marcell: SOS – Mélyvíz) meg egy „határidőtartamú”, harmincöt perces, igen gyenge Jancsó-imitációt, a Büntetőexpedíciót mutatták be a magyar filmesek.
A legfigyelemreméltóbb formai kísérletezések sajnos a fesztivál szervezési formái körüli kísérletek voltak. Nem volt nemzetközi zsűri, hanem öt vagy hat különböző (katolikus egyházi – evangélikus egyházi – rajzfilm-szövetségi – stb.) zsűri, s ezek a legváratlanabb szempontok szerint díjaztak. (Például a katolikus zsűri valamennyi díját a latin-amerikai filmeseknek adta – anyagi segítségként nehéz munkakörülményeikhez.)
De nem zsűri-átszervezések, hanem a nagyobb szakmai igényesség, a politikai kiállás és a művészi forma egyensúlyának fokozottabb szemmeltartása, a nonkonformizmus és az olcsó fenegyerekeskedés elhatárolása adhatja vissza az oberhauseni fesztiválnak egykori rangját, tekintélyét.
Megjelent a Hét II. évfolyama 26. számában, 1971. június 25-én.
