Az audio-vizuális technika jövőkutató szakemberei – mint legutóbb jeleztük – a videokazettát tartják a legjelentősebbnek az összes „küszöbö nálló” újdonságok közül.
Mit hoz a videokazetta a filmnek, a televíziónak? Legrövidebben összefoglalva: azt, amit a zenének, zenekultúrának a mikrobarázdás hanglemez és a magnetofon tömegméretű elterjedése hozott.
Ahogy a mikrobarázdás-sztereofonikus hanglemeznek a viaszhengeres fonográf, úgy a videokazettának is megvannak az „ősei”. Már a háború előtti években forgalomba hoztak – persze csak nagypénzűek számára hozzáférhető árakon – házi használatú, 8, 9,5 és 16 mm-es vetítőkészülékeket és 15-20 perces tekercseket (különösen Disney rajzfilmjeinek „néma” kópiáit). Mindez azonban a nagypolgári gyermekszobák játéka maradt.
A háború utáni években a film- és fotótechnika óriásai (különösen az Eastman-Kodak-Pathé cég, a filmtechnika legnagyobbja) elkezdték kiaknázni azokat a profitlehetőségeket, amelyeket az amatőrfilmezés tömeges elterjedése teremtett számukra. Kidolgozták és piacra dobták az ún. „szuper-8”-as rendszert, amely (a mágneses hangszalaggal összekombinálva) a 8 mm-es kisfilm minőségét oly hatalmasan feljavította, hogy még a tévé professzionistái is foglalkoztak egy ideig használatának gondolatával. Forgalomba kerültek híres filmek „házi használatú” hangos, 8 mm-es kópiái. Rendkívüli üzletként „ütött be” és virágzik manapság is a pornografikus kisfilmek félig-meddig illegális készítése és terjesztése „társasági vetítések” céljaira. Németország Szövetségi Köztársasága „sex-shop”-jaiban például köztudomásúlag a dán és a svéd pornófilmecskék csempészúton beszerzett kópiái hoznak hatalmas pénzeket. Pár házzal arrébb azonban a III. Richard, a West Side Story vagy akár a Rettegett Iván szuper-8-as kópiája is megvásárolható, nem drágábban, mint egy divatos Beatles- vagy Karajan lemezalbum. Kidolgoztak olyan, teljesen zárt kazettákat, amelyekben a film mintegy végtelen szalagban fut, visszatekercselni sem kell.
A „házimozizás” fejlődése azonban csak az egyik csatorna, amely a videokazettához vezetett. A másik, még fontosabb, nyilván a televízió volt. Évek óta piacon vannak már – egyelőre még meglehetősen drágán – a házi használatra készített kis méretű, a már meglévő tévékészülékhez csatolható képmagnetofonok (magnetoszkópok). Itt is kidolgoztak végtelenszalagos rendszereket, sőt, mágneses lemezre dolgozó felvevő-visszajátszó videomagnetofont is. A tévétechnika azonban még maga sem standardizált, a képbontás „vonalszáma” nem egységes, s a színes televízióban is három különböző rendszer terjedt el (NTSC, PAL, SECAM), s az egyik rendszerről a másikra elég bonyolult „fordítórelékkel” lehet csak áttérni.
A videokazetta egyébként éppen azért nem öltött még olyan tömegelterjedést biztosító egyöntetű formát, mint a 33-as és 45-ös fordulatszámú mikrobarázdás lemezek, mert kétfelől, a házimozi és a képmagnetofon felől versengenek a véglegesnek mondható technikai megoldásért. Évek óta folyik már ez a versengés, mindegyik technikai megoldásnak megvannak a maga előnyei és hátrányai, s a cégek egyelőre nem tudtak egymással megegyezni. Az egyensúly azonban nem késhet soká, mert fantasztikus profitlehetőségek forognak kockán…
Miközben a technikai standardizálás körül a legnagyobb vállalatok érdekeltségei csapnak össze, az előrelátó filmforgalmazó és egyéb cégek megkezdték a vadászatot a kiadói jogokra. Mégpedig nemcsak az utóbbi évek film- és tévétermésének, de visszamenőleg hetven évre mindazon filmek „videokazetta-jogainak” megszerzéséért, amelyek számbajöhetnek majd, és nemcsak házi használatú szórakoztatás, de bármilyen természetű és fokú oktatási folyamatok céljaira. A „videokazetta-jog” féltve őrzött klauzusa lett minden filmeladási, filmforgalmazási szerződésnek. A francia televízió, az ORTF például a hírneves Hachette Könyvkiadóval kötött nemrég „videokazetta-terjesztési” szerződést. Amerikai óriáscégek már évek óta „vadásszák” kisebb országok teljes filmtermésének videokazetta céljaira történő megvásárlását. Még nem lehet előrelátni, milyen formában ölt végleges formát a találmány. Egy azonban bizonyos: akár házivetítőként, akár képmagnetofonként, a videokazetta felszabadítja a nézőt a televíziós műsor zsarnoksága alól. Sőt, a moziműsor, a filmterjesztés szeszélyei-számításai alól is. Teljesen nyilvánvaló: az az egyszerű tény, hogy bárki szabadon megválaszthatja, mit és mikor óhajt megtekinteni, hogy kedvére lejátszhat magának bármit, a két héttel ezelőtti labdarúgó-döntő felvételétől elkezdve a filmtörténet legnagyobb remekéig – valóban új fejezetet nyit a film és a tömegkommunikációs eszközök történetében. Hatalmas gazdasági behatását sem nehéz elképzelni, de mennyire megváltozik majd a néző lélektana, amikor teljesen szabadon veheti le a polcról azt a filmet, azt a műsort, amelyhez éppen kedve szottyan, s a tévéből úgy veheti fel a neki tetsző adást, mint ma a „magnósok” a zenét…
S talán nem is a mikrobarázdás lemeztár, hanem a könyvtár a kézenfekvőbb párhuzam. Ponyvát, klasszikust vagy ismeretterjesztő müvet egyaránt tartalmazhatnak majd a polcainkon sorakozó kazetták, s a „filmkultúra” oly gyakran körülírt fogalma egyszerűen elveszti jelentését: végleg integrálódik a „kultúra” fogalmába.
Persze jó néhány esztendőnek el kell még telnie, amíg ez a folyamat megtalálja technikai, gazdasági és nézőlélektani medrét. Érdekes átmeneti formákat is előrejeleznek már. Ilyen például a „kábeltelevízió”-nak nevezeti szisztéma. Ebben a tévérendszerben az előfizető készüléke nem antennán, hanem egy háztömböt, negyedet, kisvárost kiszolgáló közvetítő központhoz kötött vezetéken kapja a műsort. Nemcsak technikailag jobb minőségű képet kap, hanem a központ reléin keresztül befogott több műsort is, mint ahányat egyéni antennája foghatna. Ilyen „kábeltelevíziós központok” már működnek az Egyesült Államokban, Európában pedig a Belgiumot és Luxemburgot kiszolgáló „Coditel” központ immár több mint százezer előfizetővel dolgozik, ezek a „kábelelőfizetésért” cserében nem kevesebb mint kilenc tévéprogram között válogathatnak! Angliában nemrég engedélyezték az első kábeltelevíziós hálózatok kiépítését.
A kábeltelevíziós reléállomások – nyilván sűrűn lakott területek központjában kell elhelyezni őket, nem eshetnek túl messzire az előfizetőtől – könnyen és igen kevés költséggel alakulhatnak majd át amolyan „videokazetta-könyvtárakká”, s előfizetőik egyszerű telefonhívására a kábelen házhoz szállítják a kívánt időpontban a kívánt filmet vagy műsort.
Ezt a kombinációs lehetőséget felismerve egyidőben tartották meg az elmúlt napokban Cannes-ban a videokazettával foglalkozó cégek nemzetközi találkozóját és a kábeltelevízió nemzetközi vásárát. Az a tény, hogy tizenkilenc ország és háromszáz cég képviseletében több mint ötszáz szakértő vett részt ezen a kettős találkozón, egymagában is mutatja, hogy nem utópiáról, hanem óriási nagy üzletről van szó…
Még nem tudjuk, mit sikerült kisütniük: hogyan osztoznak majd a cégek a koncokon, melyik lesz az a technikai megoldás, amely a legnagyobb piacot, a legszélesebb körű terjesztést biztosítja majd. Az azonban biztos, hogy a videokazetta-néző agyberendezése, lélektana valahogy úgy fog viszonyulni egy mai nézőéhez, mint a kézírásos, Gutenberg előtti irodalom olvasójáé egy mai átlagolvasóéhoz. S ha mindehhez még hozzátesszük, hogy az amatőr filmezés elterjedése, olcsóbbá válása majd lassan hozzáférhetőbbé teszi az audio-vizuális közlésmódot a „magánember” számára, s elgondoljuk, hogy egyre gyakrabban próbálunk majd képekkel-hanggal egyénien elmondani, közölni valamit, nemcsak családunkat, csemetéinket, kirándulásainkat megörökíteni, nos – mindezt végiggondolva túlzás nélkül állíthatjuk újra: a filmtörténetnek még ugyancsak az elején tartunk.
Megjelent A Hét III. évfolyama 12. számában, 1972. március 24-én.
