A lengyel fesztivál nagydíját a dokumentumfilm „enfant terrible”-je. Marek Piwowski kapta, Hair című filmjéért; a húszperces riport a szocialista országok fodrászainak tavaly, Varsóban megtartott versenyén készült. Kegyetlen, gyilkos iróniával rögzíti a kétségkívül szellemes, de olcsó hatásvadászattól sem tartózkodó kisfilm a figurák szervezett fontoskodásának megnyilvánulásait.
A díj ellenére a film számos – és azt hiszem, jogos – ellenvetést váltott ki. Megengedhető-e, hogy egy bizonyos társadalmi csoport végeredményben öntörvényű megnyilvánulását egy másik, különböző társadalmi csoport szemszögéből abszolút gátlástalanul ironizáljuk? Jellegzetes reakció a fesztivál-újság tárcájából: „Vajon mi magunk nem vagyunk-e itt a kisfilmek fodrászai? Vajon nem ugyanazt műveljük-e, mint a fodrászok a maguk fesztiválján?”
(Ezt az etikai kérdést lehetne feltenni egyébként egy félelmetes hatású jugoszláv kisfilm hírneves rendezőjének, Krsto Papič-nak is. Esemény egy kis faluban című színes filmje az embertelenségig menő kegyetlenséggel, mikroszkóp-pontossággal rögzíti egy isten háta mögötti, elhanyagolt földektől körülvett kis falu házi könnyűzene-fesztiváljának irtóztató produkcióit, s végezetül a tetejébe a falu szépségkirálynőjének nem kevésbé hátborzonaató választási szertartását, a fürdőruhás jelöltek felvonulását, a „zsűrizést”, a terem reakcióit is, végül magát a Miss 1971-et…)
Számomra – és azt hiszem, nem csak számomra – a lengyel fesztivál főhőse nem filmrendező, hanem egy hihetetlenül sovány, inas, ötven körüli parasztember, Jan Stach volt. Egy vízierőmű építkezése elzárta a gazdaságához vezető egyik utat. A másik út szomszédia birtokán vezetett keresztül, aki megtiltotta neki az átjárást. Hidat kellett volna építeni egy kis völgyön keresztül. Bizottság szállt ki és megállapította, hogy ez lehetetlen. Erre Jan Stach teljesen egyedül, háromesztendős emberfeletti munkával csakazértis megépített egy – ahogy láttam, valószínűleg a kelleténél jóval nagyobb, szélesebb! – viaduktszerű, 25 méter magas hidat, amelyen akár két tank is elmehet egyszerre. Maga törte a követ hozzá, maga cipelte hátán a cementzsákokat, s elutasított minden segítséget… A 14 perces Exegi monumentum című kisfilm, amely „Lengyelország egyetlen magánhídjának” építkezéséről készült, szerencsére megőrizte a „klasszikus” formák tömörségét, koncentráltságát, és záró képsora – a hídavatást követő kis bankett hegedűs-poharas vidámságában Stach egymagában ül komoran, mozdulatlanul; hátizsákos kirándulók vonulnak át a hídon – katarktikus hatású. A film szerzője, Jerzy Jaraczewski (egyébként immár 22 éve teljes ismeretlenségben dolgozott a szakmában mint oktatófilm-rendező, s most figyelnek fel rá először) valósággal nemzeti hőssé avatta Jan Stachot. Tette óriási visszhangot váltott ki, lovagrendek tagjává választották, kitüntették, záporoztak hozzá a levelek az ország minden sarkából, sőt külföldről is. A kritika, a romantikával párosuló konok, individualista kitartást, elszántságot vélte felfedezni benne. Megható pillanat volt, amikor nem a filmrendező, hanem maga Stach vette át a lengyel fesztivál záróünnepségén a második díjat, és érdekes volt megtudni tőle, hogy szomszédja, falubelijei – nem kevésbé konokan és kitartóan: – továbbra is a legrosszabb viszonyban vannak vele. „Úgy látszik – mondta Jan Stach –, Európát könnyebb meggyőzni, mint Znamirowicet, az én falumat.
A lengyel filmek jelentős hányada továbbra is a második világháború tematikáját aknázza ki. Ha a téma maga ugyan sohasem merülhet ki, a művészi inspiráció időnként igen… Egyetlen ilyen film emelkedett ki az átlagból, Elment egy szép, tiszta napon volt a címe, s arról szólt, hogy valahol egy kis faluban mai napig is visszavárják Jan Stepinski közkatonát, aki 1939-ben, pár nappal a háború kitörése előtt vonult be katonának, s azóta nyomtalanul eltűnt. Rokonai, barátai nemcsak hogy nem nyilvánították holtnak, de évente egyszer összeülnek az ünnepien terített asztal mellé és mint élőről, ideiglenesen távollevőről emlékeznek meg róla…
A lengyel filmek igazán „nagy pillanatai” azok a művek voltak, amelyek bátran, kerülők és mellébeszélés nélkül vetik bele magukat a társadalmi problémák sűrűjébe. Ezekben a filmekben mutatkozik meg leginkább a „televíziós” és „filmes” módszer egyelőre még fennálló különbsége, itt látszik meg, hogy nem is annyira a felvetett probléma súlya, érdekessége, a rendező bátorsága, hozzáállása, hanem a művészi formakészség a meghatározó tényező. Elrettentő példája volt ennek az a kétrészes, összesen több mint egyórás film, az Idegeneknek tilos a bemenet, amely a nagyvárosi alvilág határvidékén kereskedik egzotikum és szenzáció után, és „bátorságában” attól sem riad vissza, hogy rejtett kamerával ellesett jeleneteket nyilvánvalóan megrendezett, megjátszott pikantériákkal vágjon össze…
Számos súlyos problémát felvető, de sajnos egyszerűen unalmas tévéankétot is vetítettek. Hangsúlyozom, nem problematikájuk volt unalmas, hanem a konzekvensen érvényesülő fordított arány: minél többet beszél az alany, annál kevesebbet mond a kép. Nyilvánvaló: a kamerával, mikrofonnal űzött zsurnalisztika nem filmművészet.
Két rendezőnő, Ewa Kruk és Krystyna Gryczelowska filmjei nyújtották számomra a pozitív ellenpéldát. Az első Szezon című filmjében diáklányokat követ nyomon, akik nyáron kiszolgálókként próbálnak dolgozni egy tengerparti üdülőhelyen, ahol nem könnyű ellenállni egy sokkal könnyebb pénzkereseti lehetőség kísértésének… A második rendezőnő filmje, a Lodzi ismerősök egyszerű eszközeivel is félelmetes szociológiai filmfelmérés három szövőnőnemzedék hétköznapjairól, a tizennyolcadik és negyvenedik életév között.
De a szociális problematika iránti kiélezett érzékenységük még akkor sem hagyja el a filmeseket, amikor egy látszólag egészen közömbös eseményt regisztrálnak. Marcel Lozinski tévéfilmje, a Fortuna kereke, nem sorsjátékról szól, hanem a szapporói lengyel olimpiai bajnok, Wojciech Fortuna győzedelmes hazatéréséről szülőfalujába, Zakopanéba, de tulajdonképpen azt mutatja be, ahogy „Fortuna kerekén” mindenféle kisebb-nagyobb karrierista próbálja az ünnepség lázában tologatni – a saját szekerét…
A dolgok felszíne mögé tekintésnek, az elmélyült, komoly hozzáállásnak köszönheti (talán kissé túlzott) sikerét Máriusz Walter A záróbusz című filmje, szintén tévéprodukció. A nagy kerékpáros Békeversenyen Walter nem az élbolyba küldte operatőrjeit, hanem végigkövette velük annak a versenyzőnek a küzdelmét, aki… csak önmagával küzdött: Keblet, a nagyon fiatal dán biciklista mindvégig a verseny legutolsó helyezettje volt, 30-40 perccel az élboly után érkezett a már puszta stadionokba, de – ellentétben nevesebb, tapasztaltabb versenytársaival – nem adta fel a nagyon nehéz versenyt. Mögötte mindig csak a „Vége” feliratú, sorzáró autóbusz jött, mintegy a kényelmesebb megoldás, a feladás állandó csábításaként. Az élsportolók és rekorderek superman-kultuszának idején nagyon szép figyelmeztetés ez a film a sport igazi szépségéről, értelméről.
Nagy port vert fel mindkét fesztiválon a már említett „enfant terrible”, Piwowsky másik filmje, a Pszichodráma. Javítóintézetbe zárt fiatalkorú bűnöző lányok műkedvelő előadásának fel-felvillanó képei rímelnek tökéletesen a pszichoanalitikai kabinetben elhangzó tesztkérdésekre adott válaszokkal. A film pillanatnyi, ijesztő sokkhatása itt sem marad el, de mikor a teremben kigyúl a fény, azonnal, önkéntelenül adódik a kérdés: szabad-e eddig elmenni, szabad-e ilyen mélyre turkálni emberekben, az objektív és a mikrofon nyilvánossága előtt? Magam sem tudok válaszolni…
A nemzetközi fesztiválon 38 ország 262 beküldött filmjéből 28 ország 81 filmjét válogatta ki az előzsüri. Mi tagadás, némelykor az volt az érzésünk, hogy egy-egy filmet csupán azért, hogy még egy zászló lengjen a fesztiválmozi előtti árbocokon… Megnyitóul az Egyesült Nemzetek filmosztályának színes riportját vetítették arról a baráti együttműködésről szovjet és amerikai tudósok között, amely (a film címe szerint) az Antarktisz hósivatagját A világ legszebb helyévé teszi. A díjazott amerikai rajzfilm, a Fable Safe (Biztonsági mese) azonban – szellemes beat-song dallamára – merőben más oldalról mutatja be, hogyan használja ki a vezérkar a fegyverkezési hajszát.
Komoly „csoportot” ismét csak a jugoszláv filmek alkottak, az egyedüliek, amelyek a lengyel filmekkel versenyezhetnek művészi nívóban, társadalmi hozzáállásban egyaránt. A legmegrendítőbb ugyancsak az oberhauseni díjnyertes Krsto Papič itt versenyen kívül vetített Különvonatokja volt, a jugoszláv vendégmunkások indulásáról és érkezéséről Nyugat-Németországba. De semmivel sem maradt mögötte Petar Ljubojev Fekete kertek című filmje (szénbányák elhagyott tárnáinak egyéni használatáról s ennek következményeiről, visszhangjáról) vagy Vlatho Silic Egy nappal tovább című, apokaliptikus víziószerűen fényképezett filmje arról, ahogyan egy-egy kiépítetlen, de a szájhagyomány szerint csodatevő hatású iszapfürdőt a környékbeli parasztok látogatnak és használnak.
A rajzfilmek szerzői között olyan nagy nevek is szerepeltek a versenyben, mint McLaren vagy Yoji Kuri, igazán figyelemre méltó dolgot rajzfilmben mégsem láttam. Talán a specializált rajzfilmfesztiválok vonnák el a jobb produkciókat? M. Kijowicz Az út című, nagyon egyszerű technikájú rajzfilmje tetszett a legjobban. A hosszú úton tipegő emberke előtt hirtelen kétfelé válik az út: merre menjen? Mivel nem tud választani, kínjában maga is kétfelé oszlik: balra-jobbra egy-egy félemberke folytatja útját. Idő múltán az utak újra egymásba torkollnak. Csakhogy az emberke két fele már nem illik össze: elváltoztak, s csak nagyon nehezen képesek újra egész emberré egyesülni.
Szerepeltek komputerrel készített kísérleti filmek is (a Meta-data Kanadában, a Terminal Self az Egyesült Államokban készült); érdekes plasztikai lehetőséget nyújt a kineszkópcső „képosztó” (vagy inkább: „szorzó”) technikája, de az érdekesnél alig többet. A tőkés országokból érkezett filmek közül messze kiemelkedett a 35 perces Élet Dániában, amely látszólag a tévétechnikára alapoz (fekete háttéren fényképezett személyek mutatkoznak be és beszélnek magukról, foglalkozásukról, hobbijaikról néhány mondatot), de egy-két szavas ráfényképezett feliratokkal és főleg a vágás ritmusával rendkívül szellemesen kommentálva. Beckett és Ionesco legjobb dolgaira emlékeztető gyilkos iróniával veszi villára az eldologiasodást, közömbösséget, elidegenedést a békés és gazdag országban.
A többi részben a középszerű sablon-riportázs (tucatszámra), részben a komerciális-diszkrét malackodás (a belga Az articsóka, az angol Kama-Sutra megfiatalít) és nem kis részben a tévé nagy „szemétládájából” alig kilógó végeérhetetlen-unalmas szinkronok szürke sivataga, melyben a szovjet Bronstein játékfilmjének, a Semmi baj!-nak tadzsik színésze, és a magyar Gyarmathy Lívia Tisztelt címjének nyugdíjas postásai villantak csak fel üdítő pillanatokra.
Meglepően egyformán sivár a tévé-szinkronok eme sivataga, akár Amerikában készül a „hallgató többségről”, akár Belgiumban egy profi biciklista haláláról, akár Afrikában az apartheid következményeiről, vagy az Északi-tengeren az olajfúrásokról. Azonban már az a tény is, hogy ezt az uniformizálódást felismerhetjük, áttekinthetjük – komoly haszon. A krakkói seregszemle kétségkívül minden részvevőjének újabb ösztönzést ad a további útkeresésre, a „film vagy televízió?” dilemma áthidalására. Ha a rövidfilm új formái, struktúrái mielőbb, néhány esztendő leforgása alatt kikristályosodnak, abban az ilyen tapasztalatcsere-lehetőségeknek, mint a krakkói, nem kis részük lesz.
Megjelent A Hét III. évfolyama 27. számában, 1972. július 7-én.
