1. „A hulla – köszöni szépen. Jól érzi magát” – élcelődött tavaly a krakkói kisfilmfesztivál lapja, amikor egyes újságírók és filmterjesztők túlságosan borúlátóan nyilatkoztak a műfaj jövőjéről, „pusztulásról”, „önfeláldozásról” esett szó egy sajtóértekezleten. A cikkíró optimistának bizonyult.
„A hulla állapota súlyosbodott”– talán így összegezhetnénk az idei kisfilmfesztivál tanulságait. Az általános nívócsökkenés, visszaesés szembetűnő volt. Jómagam csak másodszor jártam Krakkóban, de régi fesztivállátogatók (lengyelek és külföldiek) egybehangzó véleménye szerint mind a lengyel nemzeti, mind a nemzetközi verseny az eddigieknél gyengébb volt.
A nemzetközi fesztivál 10. évfordulóját ünnepelte (a nemzeti három esztendővel idősebb), s a jubileum tiszteletére emlékkönyvet adtak ki. Ebben – többek között – az eddigi fesztiválokon díjazott filmek és rendezőik filmográfiai adatai, a művek rövid tartalmi ismertetése, valamint kritikai szemelvények olvashatók (A Hétből is). Több órás retrospektív műsort is vetítettek a díjnyertes filmekből. Az emlékkönyv adatai meg a jubiláns gálavetítésen látott kisfilmek, sajnos, csak mélyítették az idei műsorral kapcsolatos hiányérzést.
2. Dumálni vagy nem dumálni – ez itt a kérdés. A műfaj válságát nyilván a televízió hatása okozza. Ez sok úton-módon érvényesül. Megszűnik a koncentrálás kényszere, a kiegészítő-műsornak szánt kisfilmek 10-15 perces időtartamhatára. Megváltoznak a közérthetőség, a filmek „címzettjeinek” körvonalai: a rendezők vagy átlagos, vagy átlagos alatti színvonalat „céloznak”. Kísért a pongyolaság, a könnyebb megoldások lehetősége („egyszer megy csak műsorba, aztán úgy is elfelejtik”) és főleg a szinkronfelvételek, a „dumáló fejek” átka. A szinkronfelvétel gyakran lehet igen nagy hatású, meggyőző. Csakhogy ez sokkal inkább függ a téma természetétől és az alanytól, a dumáló szubjektum adottságaitól, mint a riportertől vagy a rendezőtől. Hazárdjáték eleve szinkronfelvételekre építeni egy filmet. A mikrofon és felvevőgép minden egyes eléje kerülő embert más-más módon „kondicionál”. Van, aki megőrzi fogalmazási készségét, van, aki teljesen elveszti, nem beszélve azokról, akiknek soha nem is volt. Egy dörzsölt riporter egy lámpalázas alanyból végül mindig kihúzza – jól, rosszul – azt a pár mondatot, amit hallani akar. Csakhogy közben a kamera elé került ember rég megszűnik önmagával azonosnak lenni, s a vágóasztalon történő szelekció befejezi az élő ember „dumáló fejjé” változtatásának folyamatát… Azonfelül az igazán jó szinkronfelvételek (nemzetközi fesztiválon könnyű ezt átlátni) nyelvi árnyalataikban, az élőbeszéd argotikus fordulataiban egyszerűen le- fordíthatatlanok… Bármilyen furcsán is hangzik, de manapság a dokumentum film talán legnagyobb problémája – a szinkronfelvételek, a „dumáló fejek” uralása…
3. A lehető legtömörebben vázoltuk a fentiekben „ a televíziós tényezőket”. Bizonyos tényezők szerepét egyes szakemberek pozitíven értékelik, mások – épp ellenkezőleg. Nincs kialakult esztétikai értékrend. Semmi sincs még tisztázva, hacsak az nem, hogy világszerte sokkal több dokumentumfilm készül, mint eddig, és ezek a dokumentum filmek világ szerte sokkal rosszabbak, mint eddig. A minőségi ugrás várat magára. Ebben a nehezen áttekinthető helyzetben általánosítási és érték elési kísérlet helyett talán érdekesebb lesz meg ismerni néhány, Krakkóban jelen volt szakember véleményét saját országa dokumentumfilm-gyártásának problémáiról.
4. Mielőtt átadnám a szót ezeknek a szakembereknek, két konkrét példát idéznék. A tavalyi lengyel fesztiválon nagy sikert aratott az a 12 perces szöveg nélküli kisfilm, amely bemutatta, hogyan épített fel egy konok parasztember egymagában, minden segítség nélkül egy jókora hidat. Idén egy nagyon hasonló téma szerepelt: egy alsósziléziai parasztember ugyancsak egymagában, minden segítség nélkül teljesen restaurált egy romokban álló, elhagyott várkastélyt. Beleköltözött, ám már unja várát, mert talált a közelben egy másik, még nagyobb, romos várkastélyt, s nemsokára annak is nekifog… Nos, a tavalyi rendező még mindent rábízott a képre, a vágásra. Az idei rendező már egy ismert lengyel irodalmárt hívott segítségül, s a filmet „végigbeszélik”…
A második példát egy francia hetilap tévérovatában olvastam, és szintén nagyon tanulságosnak tartom. A francia televízió filmsorozatot (amolyan rovatfélét) indított a nők helyzetéről a jelenkori társadalomban. A sorozat egyes részeinek elkészítését különböző riporterekre, forgató csoportokra bízták. Az egyik csoport a választott helyszínre kiszállva – ha jól emlékszem – másfél hónapig dokumentálódott, alanyokat választott, előkészített, majd 16 forgatási napon át filmezett. A másik csoport egyszerűen leültetett három asszonyt a kamera elé, és egyetlen forgatási nap alatt elmondotta velük szinkronfelvételekben azt, amit akart. Az eredmény mindkét esetben egy-egy 25 perces tévéadás volt…
5. A továbbiakban megszólaló nyolc szakember között olyan is van, aki igyekszik a televízióról nem venni tudomást. Ennek oka nem egy esetben a tőkés országok állami vagy magánkézben levő televíziós műsorainak beállítottsága. A kisfilmek szerepét elsősorban a társadalmi kérdések felvetésében látó szakemberek úgyszólván „egy napon emlegetni” sem próbálják a televíziót a kisfilmmel.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 32. számában, 1973. augusztus 10-én.