I. Párhuzamos életek
Nagyon könnyű pár sorban beszámolni egy filmről, amelynek több kötetnyi irodalma van; amely immár vitán felül elismert „fordulópont” („határkő”, „fejezet”) a filmtörténetben; amelynek dramaturgiai, kifejezéstechnikai újításai ma már közhasználatúak, amely iskolát, sőt iskolákat indított…
Nagyon nehéz pár sorban nem csak lelkendezni, de a lényegeset elmondani egy filmről, amely egyik legnagyobb filmélményem volt: amelyet legalább hússzor láttam és mindannyiszor felfedeztem benne valami újat; amelyet legszívesebben vágóasztalban, vissza-visszapergetve, képről képre elemezve mutatnék meg minden filmbarátnak; amelyet tucatszor próbáltam meg ismerőseimnek elmesélni, és mindannyiszor rádöbbentem: nem lehet elmesélni, csak látni…
Igen, ezt csak látni lehet. És mindeddig csupán a filmmúzeum néhány száz nézője láthatta, ők is csak egy siralmasan megcsonkított, tönkreszaggatott, agyonhurcolt kópiában. Mindenekelőtt tehát gratuláció és köszönet a Filmmúzeum szerkesztőinek, akik az ország legnagyobb mozijában műsorra tűzték ezt a filmet, s arra is gondjuk volt, hogy egy teljes, vadonatúj kópiát szerezzenek. Ez a bemutató számomra végleg kétessé tette a filmművészet és a televízió állítólagos antagonizmusáról szóló elmefuttatásokat. Persze pusztán szentimentális alapon. Olyan régóta szeretem és csodálom ezt a filmet, hogy valahogy úgy érzem: nem lehet a filmművészet „ellensége” az az intézmény, amely egyetlen este több millió nézőt szerez a Citizen Kane-nek! A sztár-ciklusok ötletének elvetésével a tévé filmmúzeuma máris közelebb került igazi hivatásának betöltéséhez, a közönségnevelés, a legjobb értelemben vett filmkultúra terjesztésének terén. Reméljük, a továbbiakban is komolyan veszi önmagát.
A filmről amúgy sem tudok egy szabályszerű „cikket” összehozni. Nem azért, mert elfúlok a nagy lelkesedéstől, hanem mert a rengeteg elmondanivaló nem hajlandó berázódni sem logikai, sem fontossági szempontrendekbe. Nekivágok hát találomra – így a szerkesztő is könnyebben vághatja el a szöveget, ha kifutottam a lapteret.
1.
A film címe a harminc évvel ezelőtti magyar nyelvű forgalmazásban Aranypolgár volt. Nehéz, de meg kell próbálni levakarni róla ezt a ragadványt. Az a korszak volt, amikor a forgalmazó vállalatok nemcsak tetszésük szerint rövidítették-változtatgatták az importált filmeket, de a feliratok megfogalmazását sem fordítókra, hanem hatodrangú zugirodalmárokra bízták, akik állítólag jól tudták, mire harap a néző. Ezek a ponyvaspecialisták aztán az eredetitől meredeken elrugaszkodva amolyan „ajkuk forró csókban forrt össze”-modorú mondatkákat írogattak a filmkockák alá. Alkalmam volt látni nemcsak a Kane, de a harmincas-negyvenes évek számos más jelentős filmjének hasonló ihletésű, irtózatos magyar feliratokkal ellátott kópiáit. Ekkor és így lett a Citizen Kane-ből, Kane polgártársból – „Aranypolgár”. Ez nyilván hangzatosabb, ám az eredeti éppen „rossz” hangzásával, „szárazságával” villantja meg a film társadalmi-politikai élét. Maradjunk hát, ha lehet, az eredetinél. (A címfordítók útjai amúgy is kiszámíthatatlanok. Amikor a Le bossu (A púpos) című filmet A bosszúnak fordították, vagy amikor a Bolile cǎilor biliare című egészségügyi oktatófilmet A biliári lovak betegségei címen plakátírozták – ebben volt valami monumentális. De vannak valósággal misztikus esetek. Például egy – egyébként fertelmesen rossz – Beethoven-életregény címei: német(!) eredetiben Apassionata, magyar megzenésítésben Eroica. De hát, per favore, miért éppen az Eroica? Csak úgy: Für Elise? – Hiszen a Mester az opuszlistán olyan szimfonikus regénycímet is feldobott, mint például az Ah, perfido! koncertária. Mondhatni, amikor a mű-címfordítás ily Fidelio, akkor a józan észnek immár Les Adieux, mert a logika nyilván Kreutzert sem ér. Misterioso!)
2.
Ez a film egy 25 (huszonöt!) éves zseni első műve: forgatókönyv, rendezés, címszerep! A film keletkezésének előtörténete, a szépséges mese arról, hogyan kapta kézbe a Nagy Játékszert az ifjú zseni – benne van minden filmtörténetben.
Sokkal ritkábban emlegetik a film utótörténetét, a zseniális fiatalember további sorsát. Pedig az a tanulságosabb. De kezdjük az elején. A Mercury Színház fiatal színésze és rendezője egy rádióállomástól megbízást kap H. G. Wells Világok harca című regényének rádiójáték-változatára. Úgy csinálja meg, hogy a marslakók Földre szállásáról szóló hírimitációk sorozatával kezdi az adást. Az imitációk tökéletesek: az ufológia akkori fejletlenségének ellenére is akkora pánik tör ki a hallgatók között, hogy a későbbi legenda súlyos balesetekről, sőt halálesetekről is beszél. A fiatalember egycsapásra híressé válik. Olyan híressé, hogy az RKO-Pictures cégtől első filmszerződésében megkapja – hallatlanul ritka dolog az amerikai filmgyártásban! – a produceri teljhatalmat. Azt csinálhat, amit akar. Igaz, két „régi motoros”, az akkori Hollywood két legkiválóbb szakembere áll a stábban a kezdő fiatalember mellett: Herman Mankiewicz szcenarista és Gregg Toland, az operatőr, akinek – mint látni fogjuk – különösen nagy szerepe van a Kane megszületésében. A fiatalember munkához lát. Közben kiszivárog, hogy a készülő film nem más, mint a mindenható sajtómágnás, Randolph Hearst regényes életrajza (valójában csupán egy-két mozzanatnyi lényegtelen hasonlóság van Hearst és Kane életpályája közt). Hearst botránnyal, perrel fenyegetőzik – ingyenreklám a filmnek! És 1941-ben a Citizen Kane bemutatója napján a 25 éves fiatalember – akárcsak 17 évvel előbb egy másik huszonöt éves a Patyomkin premierjén – bevonul a művészettörténetbe. Eddig a mese szebbik fele.
3.
És aztán? Nos aztán: a zseniális fiatalember hosszú-hosszú ideig soha nem csinálhatja azt, amit akar! Következő filmje, Az Ambersonok tündöklése még „rázósabb” társadalmi politikai célzatú… lenne, ha az RKO ezúttal már nem vigyázott volna jobban a szerződés klauzuláira. (Vagy mégis Hearst „fúrt” a háttérben?) A kész filmet elveszik tőle és szándékaitól teljesen eltérően átdolgozzák. Újabb próbálkozás: Utazás a rettegés birodalmában. Ezt is elveszik, és úgy átdolgozzák, hogy Welles leveszi róla nevét. Ekkor – ahogyan az a másik zseniális fiatalember 15 évvel előtte Mexikóba – Orson Welles Dél-Amerikába utazik. 30000 métert forgat a Mindez színigaz című filmhez. Visszatértekor, akárcsak Upton Sinclair Eisensteintől a Que viva Mexico! 30000 méterét, tőle is elveszik az egész anyagot, amely sohasem kerül közönség elé, sőt egy részét megsemmisítik. Az RKO felbontja Welles szerződését.
4.
Szerződés.
Írónak papírra, festőnek vászonra a konyhapénzből lespórolt pár krajcár is elég. S a művek várhatnak, amíg a művészettörténet utoléri őket… A jövendő klasszikusa legnagyobb nyugalommal akár éhenhalhat – művei megmaradnak. De ezt, ezt kellene megírni egyszer jó vastag, keményfedelű könyvben, talán ez lenne az igazi művészettörténet. Ezt: a két zseniális fiatalember, Szergej Eisenstein és Orson Welles párhuzamos életrajzát. Az összevagdalt művek, az eldobott 30000 méterek, a dobozban maradt filmek, az elégetett filmek, a meg nem csinált filmek, a várakozás hosszú évein át milliméter pontossággal hiába kidolgozott forgatókönyvek, az elpazarolt energiák, felbontott szerződések, gazdátlanul kialvó ötletszikrák történetét. Welles-szel láttuk, mi történt…
Dreiser Eisensteinnak adja az Amerikai tragédia kizárólagos megfilmesítési jogát. Három évi huzavona után a hollywoodi cég végleg visszautasítja, ki tudja, hányadszor, forgatókönyv-tervezetét, mivel Amerika-ellenesnek véli. Agyagtáblákra véshetné egy új Plutarkhosz, mit művelt, hogyan gazdálkodott a XX. század leghatásosabb művészetének két legnagyobb zsenijével. És mindent éhenhalás, elmebaj, öngyilkosság, szifilisz vagy autóbaleset sorsszerű életrajzi drámája nélkül: civilizáltan, udvariasan, elegánsan, kiborotváltan és mosolyogva.
Eisenstein még megcsinálhatta a Nyevszkijt és a Rettegett Iván első részét. A második – dobozban maradt. A harmadik – logikus folytatásként – már a szívinfarktus volt.
5.
… talán azt mondják: mesterkélt, erőltetett a párhuzam. Hiszen Orson Welles ma is él. Sehol semmi infarktus, 57 évesen élő klasszikus, a luxusszállókban és pletykalapokban úgynevezett VIP, vagyis Very Important Person, ráért belehízni a Falstaff címszerepébe, konyhareceptekkel kísérletezik, állítólag szakácskönyvet közöl, az újságírók réme (olykor rém goromba) – hol itt a tragikum?
A felbontott szerződés után újra dolgozik. Sokat. Olcsó krimiket cifráz zseniális ötletekkel (például A Sanghaji asszony, Az óra körbejárt), de hiába: Hollywood soha többet nem adja kezébe a produceri teljhatalmat. Otthagyja hát befejezetlenül a Macbethet és Európában próbálkozik. Szerepeket vállal, tucatnyi tucatszerepet tucatfilmekben (néha egy-egy érdekesebbet, mint Graham Greene-Carol Reed A harmadik emberében): pénzt gyűjt, hogy végre valahára azt csinálhasson, amit akar. Filmművésznek ez a legnagyobb, a csaknem elérhetetlen luxus! Csaknem elérhetetlen: a Kréta-szigetén megkezdett Otelló forgatása évekig húzódik, újra és újra megszakad, amikor kifogy a pénz. Tíz év alatt két film. Újra szerepek, hogy befejezhesse, hogy meg születhessen A per, aztán a Falstaff.
Világsikerű filmek. Tehát ismét csak: ünneplés, világsiker, elismerés, díjak – minden rendben. Rendben? Állítólag sejtjeink hétévenként kicserélődnek. Ki adhatja vissza a huszonötéves, a huszonhatéves, a huszonhétéves fiatalember elpazarolt szürkeállományát? Mi veszett el a zseniális fiatalemberből az élő klasszikusig vezető úton! Néhány évvel ezelőtt nagyon ritka interjúinak egyikében fiatalkori terveiről kérdezték. Sajnos, csak emlékezetből tudom idézni, de Orson Welles valami olyasmit mondott, hogy nemcsak beszélni nem akar róluk, de gondolni sem szeret asztalfiókban maradt számtalan tervére – olyan keserűség fogja el, ha eszébe jutnak, hiszen ilyenkor szembe kell néznie azzal, amit már soha az életben nem valósíthat meg. Higgyék el neki: így van. Saját asztalfiókjában néz szembe tehetetlenül a halállal a jó egészségnek örvendő, ünnepelt, élő klasszikus, miközben odakint lesben állnak a fényképészek és riporterek.
Mert az önmagát filmszalagon kifejezni tudó ember számára nincs nagyobb, nincs elérhetetlenebb luxus, mint az, hogy filmszalagon kifejezhesse önmagát. Erről szól a filmművészet igazi története.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 16. számában, 1973. április 20-án.