… qui presentem te laudabit, vagyishogy: ellenségednek tartsd azt, ki szemtől szembe dicsér. Így a latin szólás. S ha még a tetejébe kollégád is az illető és nem Heliogabalus vagy Caesar udvarában, hanem a Televízió magyar nyelvű adásának szerkesztőségében, akkor aztán végleg gyanús a szembe-dicsérés… Nos, vállalom az ókori latin gyanú teljes súlyát: kollégámat, Bokor Pétert szeretném most szembe-dicsérni a remekül sikerült Méliusz-portréért.
Egy ilyen portréfilm elsősorban az alany filmje: Méliusz és partnere, Kovács György méltatását elvégzik majd a hivatottak? a filmnek minden bizonnyal nagy visszhangja lesz. Ezt a pár sort – s a vele járó „gyanút” – csupán azért kockáztatom meg, mert talán mindenkinél jobban tudom, milyen nehéz dolga volt az alany és partner „mögött” dolgozó rendezői kéznek. Ezt a filmet ugyanis – én kellett volna hogy elkészítsem. S a vasárnapi adás óta őszintén örvendek, hogy másfél évvel ezelőtt (az alany, majd a partner külföldi utazása miatt) nem vágtam bele.
Méliusz a képernyőn – egymagában valóságos színielőadás: minden mondatából árad a szó legnemesebb, legjobb értelmében vett teatralitás, a szenvedélyes túlfűtöttség, plakátszerűség. Partneréről, verseinek előadójáról, Kovács Györgyről nyilván felesleges is ugyanezt leírnom – ő maga a szenvedélyes színház. S azoknak, akik talán azt hihetik: könnyű két ilyen „showman”-nel filmet csinálni, szeretném elmondani, hogy valójában milyen nehéz.
Mert amikor két ilyen temperamentum , két ilyen „showman” találkozik a felvevőgép előtt s a vágóasztalon – nos, nagyon fel kell hogy kösse a felkötni valót a rendező, hogy a két mederből áradó pátosz lendülete el ne sodorja, hogy megtalálja azt a késhegyen táncoló, törékeny egyensúlyt, ami nem Méliusz és nem Kovács György, hanem a film egészének nemes és igaz pátosza – a két párhuzamos indulatból adódó harmadik, mélyebb sodrás.
Bokor Péternek sikerült ezt az egyensúlyt megtalálnia, s – ami még nagyobb teljesítmény! – 38 percen keresztül töretlenül megtartania. Mert Méliusz azonnal a szenvedély legmagasabb regisztereiben „indít”: amikor megszólalt, már csak legfennebb árnyalni lehet, fokozni nincs hová… Pokoli nehéz szituáció a rendezőnek! Bokor megtalálta a módját: jó fél óráig fortisszimóban játszani, anélkül, hogy fülsértő vagy unalmas lenne. Sikerült következetesen érvényesítenie saját koncepcióját két ilyen nagy színész szenvedélyességének kereszttüzében, sikerült eszközeiben mindkettő egyéniségéhez, stílusához észrevétlenül – s épp ezért kitűnően – illeszkedve.
Szeretném, ha teljesítménye nem maradna észrevétlen. Ezért kockáztattam meg a „szembe-dicsérés” ódiumát. No meg csöndes irigységből. Mert most, a filmet látva, megéreztem: én biztosan belebuktam volna.
Megjelent A Hét III. évfolyama 30. számában, 1973. július 27-én.
