Szilágyi Domokos cikksorozata A természet kalendáriumáról a meglepetés erejével hatott rám. Nem olvasok nyelvészeti szakkönyveket, és még sohasem láttam ekkora filológiai gépezetet teljes üzemmel működni. A cikkek megjelenéséből, majd Lászlóffy Aladár Nono! című cikkéből együttesen azt a következtetést vontam le, hogy bizonyára valami nagyobb szabású, általános filológiai sepregetés kezdődik a magyar nyelvű nyomtatott kiadványok házatáján.
Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy felmérhessük: valóban herkulesi istálló-pucolásnak ígérkezik egy ilyen művelet. Szükségességéről sem vagyok hivatott szólni. Magam részéről mindössze egy morzsát szeretnék a szemétlapátra tenni. Miért? Egyrészt, mert azt hiszem, valósággal szórakoztató, másrészt, mert nem a napi kiadványok csűrjéből vagy az ismeretterjesztő és szakmai irodalom baromfiudvaráról csippentettem fel, hanem éppenséggel a nyelvészeti „tisztaszobából“, a szépirodalom környékéről.
Igaz, nem egészen friss, kétéves morzsa és véletlenül, strandolvasmányban bukkantam rá. De tessék csak megnézni:
„A fantasztikus regény – a lírai költeménytől eltekintve – talán az egyetlen olyan irodalmi műfaj, amelyben a mindennapi, konkrét, reális arculatától ellentétes dimenziókban felépített vitathatatlan – sine qua non – követelménye az irodalom íratlan törvényszabályának. Ennek ellenére nagy értelmező erővel és mélyreható tanulságokkal szolgálva kidomborítja hatását az emberek közvetlen mindennapi valóságának alakítására, bár ettől szeretné minél erőteljesebben elhatárolni magát. E tény elsőrendű fontosságú érvként támasztja alá azt a tételt, miszerint az ember korlátlan szubjektív alkotókészsége nem teremt abszolút értelemben tőle független és önmagába zárt terméket, amely ne lenne kapcsolatban a világmindenség adott alkotórészével, sőt ellenkezőleg, legértékesebb alkotásaiban kifinomultan tükröződik a természeti és társadalmi valóság, amely valójában fogantatta.“ (…) „Műveikről (Verne és H. G. Wells műveiről van szó – F. I.) elsősorban elmondható, hogy érvényre juttatták a fantasztikus regény modern alakját, módozatát, megteremtették a tudományos-fantasztikus regényt; e műfajt nevezik sciens-fiction(sic!) regénynek, ez ma már nemzetközileg elterjedt ismert fogalom. (…) Végezetül ki kell domborítanunk a regény hiteles költői légkörét mind az óceán mélyen (sic!) levő városok, mind a hősök viszonyának leírását illetően. Ehhez még hozzá kell fűznünk G. Călinescu megjegyzését, nevezetesen azt, hogy a volt elnök megszilárdult testén csiszolási műveleteket hajtanak végre – e finom humor csak növeli a cselekmény bonyolításának bűbájos és olvasmányos jellegét.
Bízunk abban, hogy a Dacia- kiadó gondozásában megjelenő mű magyar nyelvű tolmácsolásában a magyar olvasó értékes, élvezetes olvasmányhoz jut.“ BIHARI LÁSZLÓ és BIHARI D LÁSZLÓ.
Aki nem hiszi, hogy mindezt a kolozsvári Nyomdaipari Vállalat a 9292/1970 sz. rendelés alapján, félfamentes, 63 glmi papírra igenis kinyomtatta, az nézzen utána: Félix Aderca Az elsüllyedt városok című regényének utószavából idéztünk. A könyv szerkesztője: Szabó Kiss Katalin. Fordította: Bihari László. (Egyedül, D. nélkül) Dacia Kiadó, Árgus-sorozat. Az idézetek a 197., 200 és 206. oldalakról származnak, mert mivelhogy az egykor tanult „törvényszabály“ értelmében az utószó bevezetéséből, a tárgyalásából és a befejezéséből csippentettünk.
De a többi sem kevésbé épületes A fordításban úgyszólván soronként található, igencsak csinos kis morzsákra meg sem próbálok kitérni. Ugyanis:
Alulírott egyszer, egyetlenegyszer írtam kiadói szakvéleményezést egy mesterségembe vágó írásműről. Tizenhárom sűrűn gépelt oldal volt, s a szerkesztő, akinek bevittem, még ott helyben visszaadta kis javítás végett. Erélyesen felvilágosított mint kezdő referenst arról, hogy a „baromság“ valamint a „szamárság” kifejezések nem használatosak a kiadói úzusban. Ezt egész pontosan így mondta: „nem használatosak a kiadói úzusban“. Mindkét kifejezést ott helyben átjavítottam „abszurdum“-ra, mire a referátum használhatóvá vált. A leckét nem felejtettem el, tudom én már, hogy mi a kiadói úzus! Nahát.
Megjelent A Hét III. évfolyama 31. számában, 1972. augusztus 4-én.