1946. Micsoda jó vicc! Tudják, hogy nyerte meg a céllövőversenyt a York-fiú? Lövés előtt mindig hüvelykujjával megnyálazza egy kicsit a célgömböt a puskán és azután pulykahangot utánozva kurrog, amíg a pulyka kidugja a lejéta fatörzs mögül és akkor lepuffantja. És aztán később, amikor a háborúba megy, ott is ugyanúgy nyálazza a célgömböt, ugyanúgy kurrogva csalja ki a fedezékből a hülye német géppuskásokat és ugyanúgy puffantja le őket és…
1973… és micsoda hátborzongató ocsmányság: a tetejébe még szöveg szerint is kimondja, méghozzá szélesen mosolyogva, népies-közvetlenül: „Épp mint a pulykák!” – s még néhányat lepuffant. Vajon hány száz, vajon hány ezer német katonát kell még lásson a kisdiák szépen eldőlni, felfordulni, lebukfencezni, összeesni a mozivásznon, amíg lassacskán gyanakodni kezd: a háború nem is olyan vidám indiánjáték; az emberek akkor sem pulykák, ha ellenséges uniformist viselnek; a moziban sem kellene talán röhögni az emberhalálon, bármilyen szépen hullanak sorra a katonaruhás statiszták…? Egyelőre azonban féktelenül röhög York őrmester viccén, az emberpulykák sorozatos kinyírásán. Pedig ennek a kisdiáknak a háború nem elvont fogalom. Két évvel azelőtt láthatta az állomás környékét a júniusi bombázás után és hiába próbálták elfedni szemét a roncsolt hullák mellett; alig pár hónapja szakította cafatokra egyik játszótársát egy kert alján talált kézigránát (maga is játszott gránáttal, ekrazittal, „makarónival” a temetőben meg a Fellegváron), látta egykorú barátnőjét keservesen zokogni, amikor megmondták neki, hogy apukája soha többé nem jön haza, s még mi mindent látott nemrég: a háború még testközelben volt, s a kisdiák mégis – vagy talán éppen ezért? – veszettül élvezte a bravúros piff-puffot, amelyben ember és pulyka egyre megy.
Azóta csak moziban láttam háborút. York őrmester viccétől össze-rándul a gyomrom, s nem tudom, mitől szomorodjam el jobban: attól, hogy a falusi céllövőverseny remekül megcsinált jelenetét ilyen embertelenül idióta poén visszahatása semmisíti meg a filmben; attól, hogy a mai kisdiáknak vajon hány Mannixet, hány felfordult statisztát kell még látnia, amíg lassacskán gyanakodni kezd; vagy végül, de legfőképpen attól, hogy most, 1973-ban a teremben ülő és távolról sem kisdiákkorú közönség nem kevésbé harsányan, önfeledten röhög a rossz viccen, mint egy negyed évszázaddal ezelőtt…?
1946. York őrmester mint nemzeti hős katona leszáll a hajóról, nyitott autóban megy nagyon-nagyon magas épületek között és onnan teleszórják konfettivel meg szerpentinekkel. Ez pont olyan mintha havazna, csak a papír lassabban szálldogál, sokáig, a negyvenedik vagy ötvenedik emeletről nyilván hamarabb kell ledobni az ablakból, hogy éppen akkor érjen le, amikor az autó ott elhalad. Biztosan kiszámítják előre, mikor kell kiszórni az ablakon…
1973. Szóval ezt kerestem én annyit öt évvel ezelőtt! Egy lépés a Holdon című kisfilmemhez szükségem volt az amerikai űrhajósok fogadtatásának néhány képére. Több tucatnyi híradófelvételt hajtottam át a vágóasztalon, napokon keresztül temérdek ünneplést-fogadtatást néztem végig és másoltattam le, de még mindig hiányzott valami. Aztán, az isten tudja, hányadik dobozban egyszerre megtaláltam: ez a beállítás volt! A felhőkarcolók ablakaiból lassan szállingózó konfettieső a York őrmesterből vándorolt át a kisfilmbe – ezért kerestem hát addig, amíg éppen ebből a szögből filmezve meg nem találtam… Ijedten ismerem fel a sok százszor látott „saját” beállítást, de az ünneplés képsora olyan hosszú, hogy ráérek még egyszer és ebben a filmben utoljára megcsodálni Gary Cooperben a bárgyú sztárfotó mögül előbúvó nagyon nagy színészt.
Félelmetesen pontosan csinálja a hőssé avatott parasztfiú kínos csetlés-botlását a nagy ünneplésben: nem tud mit kezdeni a kezeivel, apró mozdulatfoszlánnyal nyúl a polgármester kezében lévő városkulcs felé, mikor az átadási szertartás még el sem kezdődött. Tökéletes.
„… Vadnyugati rövidfilmekben statisztált. Itt fedezte fel Samuel Goldwyn, az ismert producer és szerződtette. Rövid idő alatt a legünnepeltebb sztárok egyike lett. Elsősorban cowboy- és kalandos történetekben játszott…” Így a lexikon. De hát mégis, nem furcsa, hogy a Goldwyn névre először mindenkinek az oroszlánbőgés jut eszébe, aztán a vicc, amit az oroszlánbőgésről hallott, harmadszorra pedig mindaz, amit az „álomgyárról” valaha is olvasott… és mindezek mögött rejtőzik a szakember, akinek volt szeme a huszonkétéves cowboy-statisztában meglátni ezt a nagyon-nagy művészt!? Csalóka dolog a filmtörténet…
S végül mégis a lexikon, csakis a lexikon érteti meg velem ezt a filmet. Pedig csupán annyit közöl róla, hogy 1941-ben készült. De ez elég is, így már teljesen világos: pontos funkcióval, időszerű rendeltetéssel készült ez a York őrmester. A háborúra való lélektani felkészítés propagandafilmje volt.
Ez keverte meg a lapokat, ez rakott egymás mellé mesterien megrendezett paraszti életképeket, és irtóztatóan szájbarágó, nevetségesen sekélyes, kétes értékú moralizálást. Ezért táncolja körbe kínos medvekecsességgel a háborúban, idegen földön végbemenő tömeges gyilkolás összeegyeztethetőségét a pacifista keresztényi erkölccsel, persze az amerikai történelem eszményeinek zászlaja alatt. Ezért igyekszik levendulává illatosítani a kaszárnyaszagot, kedélyes szórakozássá a kiképzést, atyai-megértővé a zupás-őrmestert, pulyka-hülyévé az ellenséget. Ezért magasztalja olyan átlátszó-primitíven az amerikai nép egyszerű fiának frontharcosi erényeit.
Ez a film az antifasiszta háborúba való belépésre agitálta Amerikát, erre készítette elő a közönséget. Márpedig ez, ott és akkor, Roosevelt harca idején az izolacionisták és a fasisztabarát politikusok ellen, nagyon szép, szükséges, bátor kiállás volt, semmi kétség.
De hát ne álljon fejre akkor, de tüstént, a filmtörténet valamennyi skatulyája és értékítélete? Hiszen ezt a filmet éppen az tette tönkre, az silányította művészileg nullává, ami benne – objektíve és történetileg – a legpozitívabb! Csakhogy vigyázat! Másik, teljesen hasonló, azonos rendeltetésű propagandafilmet mutattak be a York őrmester előtt két évvel, 1939-ben.
Rendezője nincsen „jó szériában”, mint Howard Hawks. Évek óta a kényszerű tétlenség tragédiájában vergődik. Egykori tanítványai nyíltan támadják. Fafejű hivatalnokok fitymálva-bírálgatva kioktatják. Négy évi munkát ölt bele egy filmbe, amit számtalanszor át-meg-átdolgoztattak, majd végül mégis visszadobtak, sőt megsemmisítettek. Ekkor kapja sürgős „rehabilitációs munkaként” a propagandafilm elkészítésének feladatát. Kedvetlenül-kelletlenül fog neki. Mást szeretett volna csinálni. Nem ezt. Aztán… belelendül és villámgyorsan megcsinálja. Úgy siet, hogy kánikulában, tűző napon forgatja… a filmtörténet legszebb téli képsorait. Középiskolai tananyagként elemzik ma ezeket a műhóval és műjéggel, izzadva-didergést játszó statisztákkal készült képsorokat.
Eisenstein Alexandr Nyevszkije készült így.
Hallom a filmtörténet-tisztelők felszisszenését: csak nem akarom egy lapon emlegetni ezt a hollywoodi tucatfilmet Eisenstein–Prokofjev monumentális remekművével?
De bizony akarom. Ugyanis – ebből a szempontból – egy lapra tartoznak. Az agitatorikus cél érdekében a hollywoodi szcenarista csak az első világháborúig nyúlt vissza, Eisenstein pedig a középkorig. S ennek ellenére nézzük csak, mennyi a hasonló motívum, fordulat, sőt szövegrész!
Mindkét hős – egyszerű ember, a nép fia. Mindkettő békésen munkálkodik földjén, nem akar harcolni, mindkettő akarata ellenére kényszerül hadbavonulni. Mindkét ellenfél személytelen, arctalan, egyénítetlen gépezetként áll szemben a hőssel. Mindkettő nevetségbe fullad vereségében. A csata döntő pillanatában mindkét hőst a népi virtus segíti győzelemre: York őrmestert a pulyka-utánzás ötlete, Nyevszkijt pedig „a fába szorult róka” híres sikamlós meséje, amelyet öreg harcosától hall a tábortűz mellett. (Egyébként: a szovjet film történetében előforduló egyetlen – általam ismert – trágárság!) Mindkét ellenfél mindkét esetben állattal kerül analógiába. Vilmos császár katonái – a pulykával, a teuton lovagok amúgy is sündisznó-alakzata pedig a fába szorult rókával, akit a nyúl – tisztesség ne essék – bizony megcsúfolt. És – nem furcsa ? – az amerikai kiképzőtiszt szóról szóra ugyanazt idézi Yorkkal folytatott „hitvitájában”, amit Alekszandr Nyevszkij a film zárójelenetében: „Aki karddal támad ránk, kard által vész el!”
Nem is vonjuk tovább az anya–menyasszony–szülőföld–bajtárs-motívumok párhuzamait. Látható: nagyon is hasonló filmek ezek. Hogy lett az egyik örökéletű zseniális remekmű, míg a másikat egykettőre elfújta a szél? Sokat lehet erről vitázni, de alapjában véve a fő tanulságot egyszerű megfogalmazni: Eisenstein úgy vállalta az agitatorikus feladatot, hogy a harcos pátoszt szervesen beépítette filmje minden egyes kockájába. Hawks szcenaristája pedig ráragasztotta, idegen testként, különcként varrta a realista életkép nyakába ugyanazt az agitatorikus pátoszt. Maradjunk ennyinél. Hisz a Nyevszkijről kötetnyit lehetne írni… Az Alexandr Nyevszkijt Lengyelország lerohanásának évében mutatták be. A York őrmestert – Pearl Harbor esztendejében. Idejében elkészült hát mind a kettő.
Az „írásos” filmtörténet nem említi a York őrmester című filmet. A Nyevszkijt viszont szintén kisdiák koromban láttam először. Bevallom: nem tetszett. Untam. De most aztán: fussunk, jön a jegyszedő!
Megjelent A Hét IV. évfolyama 14. számában, 1973. április 6-án.
