Régóta gyanakszom, hogy az igazi filmtörténet nem az, amelyik vaskos könyvek és lexikonok rangsorolásain, kronológiai táblázatok és szakcikkek elsőbbségi vitáin, ismeretterjesztő előadások irányzatkatalógusain és értékítéletein növeszti akadémikus szakállát. Az igazi filmtörténet sok-sok millió példányban, megfoghatatlanul, összegezhetetlenül él: mindenkinek megvan a saját, külön bejáratú filmtörténete. Amit látott – és amit nem látott. Amire emlékszik – és amire nem emlékszik. S a kettő között egy rétegnyi fosszilis, de ásatásokkal felszínre hozható filmélmény: ami „eszébe jut”, ha sokáig magyarázzák neki vagy ha éppenséggel újra látja. Talán ebben a legspontánabb, legőszintébb egyéni értékítélet is benne van: „rossz filmre” (hacsak nem monumentálisan rossz) legfennebb pár hétig emlékszünk, még akkor is, ha tizenöt kritikus negyven hasábon kórusban magyarázta el annak idején, milyen „újabb fontos állomást képvisel az egyre fejlődő alkotó művészstílus törekvéseiben az a bizonyos film…”
A napokban ritka, sőt, túlzás nélkül mondhatom: egyedülálló, megismételhetetlen filmélményben volt részem. Egy olyan filmtörténeti kísérletben, amelyet mindenki csak egyszer végezhet el életében: teljesen váratlanul viszontláttam egy archívumvetítésen azt a filmet, amellyel az én saját filmtörténetem kezdődik. Az első filmsztorit, amire nemcsak töredékeiben, hanem összefüggően, egészében is emlékszem. Azt nem tudom, huszonhét vagy huszonnyolc évvel ezelőtt láttam-e, de az ellógásról az iskolából és a belógásról a ma már lebontott mozi matinéjára legalább olyan pontos vizuális képzeteim vannak, mint magáról a filmről. A jegyszedő arca – aki addig hajkurászott a tolongásban, míg a klozettbe nem menekültünk – nem kisebb pontossággal rajzolódik ki memóriámban, mint a Gary Cooperé, a főszereplőé. Biztosan tudom, hogy egy osztálytársammal voltam, azt viszont már nem, hogy melyikkel. És, hogy rejtekhelyünkön távolról sem klórmész-szag volt (sőt) – ez is vitathatatlan filmtörténeti tény.
Nem tréfálok: igenis filmtörténeti.
Az alábbiakban ugyanis nem egy „habent sua fata…” sóhajjal induló eszmefuttatással próbálkozom arról, hogy vajon a filmet magát, vagy vajon azt a bizonyos illatot fújta el (vagy nem fújta el?) az idők ventillátora – hanem egy szabálytalan, de egyszerű memóriateszt-félével. Mi maradt meg emlékezetében (mi tetszett) akkor a kisiskolásnak a filmből és mit fedezett fel benne most a felnőtt?
Azért is érdekes a hasonlítás, mert nem egy kassza- és kritikarengető „óriási” műről, hanem egy közepes sikerű produkcióról van szó, amelyről egyetlen nyomtatott filmtörténet sem emlékezik meg. Viszont műfajilag nem szériagyártmány. Ezért lehetséges egyáltalán a „teszt”: egy cowboy-, bűnügyi vagy kalandfilm sztereotip helyzetei, beállításai bizonyára egybemosódnának szériaszomszédainak hasonló elemeivel.
Mielőtt összevetnénk az 1946- vagy 47-es filmélményt az 1973-assal, fektessük le az alapkoordinátákat. A film címe: York őrmester. Készült Hollywoodban, 1941-ben. Rendezte: Howard Hawks. A szereplők között Gary Cooperen kívül nincsen ismert név. Íme a sztori: Az első világháború idején Tennessee állam egyik eldugott és igen vallásos hegyi falvában él a nagyon szegény parasztlegény, Alvin York. Dolgos fiú (családját ő tartja el, atyja meghalt), mégis amolyan falu rossza: misére nem jár, lövöldözik, iszik, verekszik a kocsmában. Vetélytársával nemcsak a szép szomszédlány, hanem egy darab jó föld miatt is összecsap. Egy éjjel rossz szándékkal nyomába szegődik, ám hatalmas vihar akadályozza meg a bűntettet. Az égiháború hatására Alvin megtér: templomba jár, bocsánatot kér haragosaitól, szorgalmasan olvassa a Szentírást a gyerekeknek a vasárnapi iskolában. Keményen dolgozik, hogy megvehesse a darabka jó földet a völgyben. Megnyeri a faluközi céllövőversenyt s a szomszéd lány szívét. Ekkor lép be az Egyesült Államok a háborúba. Alvin nem akar bevonulni: a bibliamagyarázó szekta hite tiltja a háborúzást. Felmentési kérését azonban elutasítják, mert aprószektája nem szerepel a hivatalosan nyilvántartottak között, s több tagja bevonult már. A lelkipásztor, aki lebeszélte, most rá kell beszélje a lövöldözésre. Bevonul. A kaszárnyában gúnyolják a falusi tahót, aki nem tudja, hogy New Yorkban a föld alatt is jár vonat. „Kartotékja” van: felettesei figyelik mint gyanús, pacifista elemet. Ám a lőgyakorlaton megdicsőül. Őrmestert akarnak csinálni belőle – ő udvariasan elutasítja. Parancsnokai azonban olyan nevelő-meggyőző munkát fejtenek ki, hogy végül felfogja kötelességeit az amerikai történelem eszmeinek nagyságával szemben és elfogadja a rangot. Áthajózik Európába, ahol a csatában számtalan németet lelő, egymaga 132 foglyot ejt. Záporoznak a kitüntetések, neve legendássá válik, példája lelkesít, nemzeti hősként tér haza, ám elutasítja a csábító szerződéseket, visszatér a szalmatetős kis faluba, hű menyasszonya repeső kebelére, édesanyja büszkeségére, lelkipásztora üdvösségére. Über-szuper-heppi-, sőt, veryvery-heppi-endként megkapja ajándékba az államtól a hőn óhajtott farmot a völgyben, s kéz a kézben indulnak a szorgos-dolgos-napsugaras jövő felé.
De ne siessünk az ironizálással. Lássuk, hogyan működött a memóriaszűrő:
1946. Az iskolából eltekergett nebuló számára felejthetetlen (a látványosságon túl, nyilván tudat alatt önigazoló is) a kezdő képsor. Vasárnap az imaházban lelkesen dalol, majd lelkesen figyel a gyülekezet. A prédikációt azonban megszakítja a részegen randalírozó falu rossza lövöldözése. Lóhátról lövi be nevének kezdőbetűit a templom előtt álló öreg tölgy törzsébe, majd tovavágtat! Lóhátról, pisztolyból, egy szép A és egy szép Y – ez már igen! Bámulhatnak is a „jófiú” hívők!
1973. a kisdiák egyáltalán nem emlékezett az anya premierplánjára, amint a hívek rosszalló pillantásainak gyűrűjében rezzenetlen arccal vizsgálja fia fatörzsbe lőtt monogramját, s így szól a lelkipásztorhoz: „Egész héten dolgozik… jó fiú… és ahhoz képest, hogy tökrészeg, egészen jól lő, nem?” – majd méltósággal elvonul.
1943. Milyen térképen is vannak a kocsmák berajzolva? Tennessee államban szesztilalom van, a szomszédos Kentucky-ban – nincs. Az államhatár a kocsma padlójára van mésszel kihúzva, átlós irányban. A kocsmáros a másik sarokba invitálja a whiskyt kérő klienseket, mert ebben csak limonádét adhat. Verekedés közben Kentucky-ból Tennessee-be és vissza repülnek a kliensek egy-egy jól irányzott ütéstől! A kisdiáit sokáig keresi az atlaszban a kocsma földrajzi fekvését. Tennessee-nek csak két oldala olyan vonalzó-egyenes, de hogy lehet, hogy Colorado, Wyoming, a két Dakota – mind olyan pontosan négyszögűek?
1973. Hát ez meg hogy lehet? Az ötvenes években tucatnyi cikkben fedeztem fel újra meg újra az olasz neorealizmust amint „a tőkés filmgyártásban először tört ki a díszletek papírmasé-világából a valóságba”, az utcára, a repedező vakolatok és a száradni teregetett fehérnemű közé. Hogy nem emlékeztem erre a kocsmára? Sem a York-család házára, sem a szatócs-lelkipásztor boltjára, amely egyben postahivatal is? Igaz, díszlet mindez, díszlet a hegyi falu dűlőútja, a templom, a köves szántóföld, az udvarház, de még az erdő, sőt a csatamező nagytotáljai is műteremben készültek, díszlet minden, de micsoda pontos, élő, anyagszerű, maradéktalanul hihető díszlet! Nincs az a Zavattini, aki egy szöget arrébb tudna tenni a realizmus irányába, egy kilincset görbébbre, egy söntést piszkosabbra, egy palánkot düledezőbbre, a kocsmáros kötényét patinásabbra, az ivópajtásokat borotválatlanabbra… Hát ezt is meg tudta csinálni már 1941-ben az a hírhedt „álomgyár”? Persze, a realizmus fogalma nem létezhetett a kisdiák szótárában, még a „neo” előtaggal sem. De ki hitte volna, hogy még bunyó és bunyó között sem tudott disztingválni?!
Hány cowboy-filmet, Mannixet, Angyalt és James Bond-ot kellett még megemésztenie, hogy értékelni tudja a kocsmai csihi-puhi beállításainak pontosságát? A cowboyok szakszerű hirigje (csak magától Gary Coopertől hányszor láttam!), vagy a csodadetektívek elegáns judó-karaté-balettje nyomába sem lép hihetőség szempontjából ennek a faluvégi technikájú haddelhaddnak, ahol nem ütnek, nem behúznak és nem leakasztanak, hanem igenis – odasóznak egy-egyet! A kisdiáknak, úgy látszik – bunyó, az bunyó – mindegy.
Persze, most már tudom: azelőtt készült ugyanott az Érik a gyümölcs vagy A besúgó, de hát ezeket csak 64-65-ben láttam, jóval a neorealizmus után, a filmtörténet-kurzuson.
S a York őrmester egész első felében nem győzök rácsodálkozni a környezetrajz, a rendezés, a színészi játék legjobb értelemben vett, magasfokú realizmusára. Mennyivel jobb Gary Cooper kedvesen tajdak parasztfiúként, mint az Ariane (Délutáni szerelem ) szívtipró-csókkirály milliomosában, e az összes filmtörténetekben mégis csak a Love in afternoon szerepel. Vajon miért? Hawks, a már akkor veterán rendező pedig a repülős- és gengszter-filmek specialistájaként – holott olyan „ecsetvonásai” vannak, hogy bármelyik neo- vagy egyébre a lista korifeus meg irigyelhetné.
Akár a család szótlan, mozdulatlan búcsúját a bevonuláskor, akár azt a beállítást, a melyben a fiú háttal meghajolva áll anyja előtt, aki rajta varrja meg, ki tudja, hányadszor, a nadrág kiszakadt fenekét, s a fiú ebben a pozitúrában vallja be a mamának, házasulási szándékát… akár a hazatérést a kocsmai verekedésből vagy az izzadva igyekvő házaló-ügynököt, aki divatlapot és selyembugyit próbál nagyban eladni a hegyi falu lelkipásztor-szatócsának, vagy…
… de ne soroljuk tovább. Világos, miről van szó. Igen, az „álomgyár” ezt is tudta: tökélyre vinni a legszegényesebb paraszti környezet realizmusát. Világos, hogy a neorealizmus más intenciókkal, más töltettel közelítette meg ugyanazt, s egyáltalán nem kell szégyelljük, hogy az ötvenes években lelkendezve újra felfedeztük benne a környezetrajz realizmusának spanyolviaszát. Más a tanulság: ne siessünk a beskatulyázással. A lánglelkű-harcos-haladó szellemű filmművész és a tőkebérenc-álombaringató-giccsgyáros között igen sok átmeneti lépcsőfok van. A biztos kezű profi nem mindig és nem feltétlenül megvásárolható szakbarbár. A nyomtatott filmtörténetek pedig nolens-volens végül csak izmusokra, irányzatokra, beskatulyázásokra lyukadnak ki. Mit is tehetnénk mást annyi filmmel, annyi rendezővel?
Egyszóval, érdemes néha odafigyelni arra a bizonyos másik, önkiszolgáló filmtörténetre is… Amely, mint jövő héten látni fogjuk, meglepő tanulságokkal is szolgál.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 13. számában, 1973. március 30-án.
A szerkesztő megjegyzése: a film megtekinthető ITT.
