Lemérhetjük a különbséget, ha összehasonlítjuk a színházi közönség mindig „kollektív” reakcióit, a színházi nézőtér hangulatát a moziterem egyidejű, szinkronizált, de mindig egyéni reakcióival. A moziterembe begyűlt emberekből sohasem válik „kollektíva”, „ezerfejű óriás” – ahogy valaki nagyon találóan megírta – a színházterem már a függöny felgördülése előtt egybe forrasztja a közös élmény, az együtt celebrált szertartás várakozásában a nézőket, az előadásnak már „hangulata” van, pedig még el sem kezdődött, míg a moziteremben egymás mellé kerülő emberek csak türelmetlenül várják a sötétséget, hogy egymásról megfeledkezzenek, ügyet sem vetnek egymásra, sőt, puszta jelenlétükkel inkább idegesítik egymást a fény kialvását megelőző percekben. Bizonyos „tömeghatás”, kölcsönös befolyásolás létrejön ugyan a teremben a vetítés ideje alatt, de sokkal kisebb mértékben, mint a színházban, s voltaképpen elhanyagolható, hiszen a film teljes magányban is élvezhető, míg a színházban már a félig üres nézőtér is kínos szorongást vált ki, és rengeteget levon akár a legjobb színielőadás hangulati hatásából is.
Egy francia pszichológus ezt a választ kapta egyik „alanyától” kutató-ankétja során: „A színházban mindig megmaradok annak, ami vagyok: saját magamnak. A moziban viszont feloldódom mindenféle lényben és dologban.” A pszichológus szerint „amikor a film hatást gyakorol, akkor ezt úgy éri el, hogy azonosítjuk magunkat a képekkel, hogy többé-kevésbé megfeledkezünk magunkról, belefeledkezünk abba, amit a vásznon látunk”.
Más kutatók még messzebbre mennek, és az emberi tudat legmélyén szunnyadó, atavisztikus biológiai impulzusok felébredéséről beszélnek, amit kizárólag a mozgás látványa, érzékelés e vált ki a nézőből. Érdekes megemlíteni, hogy labdarúgó-szurkolókon végzett mérés ek is kimutatták a pályán végbemenő mozgással párhuzamos motorikus impulzusok, bioáramok keletkezését. A mozgásra való ösztönös rezonálás élettani hatása a moziterem sötétségében minden bizonnyal még sokkal nagyobb. Óvodáskorú gyermekeknél nemcsak a moziban, de akármelyik bábszínházi előadáson láthatjuk, hogy beleszólnak a bábjátékba, hogy figyelmeztetik paprikajancsit a háta mögött settenkedő ellenségre. Jómagam azonban egy idősebb hölgyet is láttam a Borzalom bére egyik legfeszültebb jeleneténél felugrani, s rákiáltani Yves Montand-ra: „Ne menjen oda, az Istenért!”. Megfigyelhető viszont, hogy a szabadtéri-utcai, alkalmi vetítéseken a néző nem tudja magát a teljes egyedüllét állapotába hipnotizálni, s itt a filmek úgyszólván élvezhetetlenekké válnak.
A film „szenzoriális zsarnokságának” az egész filmesztétika magvához, kulcsához félelmetesen közel járó meghatározása egy zseniális és túlérzékeny írótól származik, aki csak a némafilm kezdeti korszakát érhette meg és sajnos nem tudjuk, milyen filmeket láthatott. FranzKafka nem szerette a mozit. Barátja, Gustav Janouch visszaemlékezése szerint így nyilatkozott a filmről:„A film nagyszerű játékszer, de én nem tudom elviselni, talán azért, mert túlságosan vizuális vagyok. Én a szememmel élek, s a film megakadályoz a látásban. (…) A látás nem ura a képeknek, hanem éppen az utóbbiak uralják a látást és elöntik a tudatot. A film egyenruhát kényszerít a látásra, mely eddig szabad volt.”
A tudat ilyen kisajátításában nagy szerepet játszik a hallás lekötése, a hang is. Teljesen mindegy, beszélnek-e a film ben, szól-e a kísérőzene, vagy csak zörejeket produkál a vászon mögötti hangszóró, a „hangdimenziót” éppen a kép fotografikus realitása követeli meg. Ezért a néma film tulajdonképpen megszűnt „némának” lenni, már akkor, amikor egyetlen hegedű vagy zongora játéka kísérte a képet: erre már nagyanyáink korában rájöttek a legszegényebb külvárosi mozik tulajdonosai is. Teljesen alaptalanul aggódtak a hangosfilm elterjedésekor egyes filmszakemberek, hogy a hang ki fogja szakítani a nézőket a létfontosságú vizuális hipnózisból. Ellenkezőleg! A hangdimenzió érzékileg megerősítette ezt a hipnotikus hatást. Egy dokumentumfilm még „néma”, hang nélküli kópiájának vetítésekor alkalmunk volt tapasztalni, hogy még a bennfentes, szakmabeli nézőknek is „jobban tetszik” a film , ha az üresen járó hangszóróból nem teljesen „süket”, hanem egy gyenge, egyenletes zúgás-búgás – az erősítőberendezés „alapzaja” – hallatszik! A „hangcsatornát” le kell kötni, le kell foglalni, bármivel! „Legrealistább”, legmeggyőzőbb (mert: legmozgékonyabb, legérzékenyebb és legkifinomultabb) érzékelésünk azonban a látás. A „valóságillúzió” megteremtésében a képé a döntő szerep.
Megjelent A Hét II. évfolyama 38. számában, 1971. szeptember 17-én.
