Néhány helységnév immár fogalommá vált a II. világháború befejezése óta eltelt fél évszázadban. Háborús bűntettek szimbólumaként kértek helyet az utókor köztudatában. Védtelen civilek ellen irányuló, partizántámadásokat megtorló büntetőakció színhelye volt mindegyik.
A francia Oradour-sur-Glane nemzeti zarándokhely. 190 férfi, 245 nő és 207 gyermek, összesen 642 embert esett itt 1944-ben az SS-vérengzések áldozatául. Nemzeti emlékhely a cseh Lidice is, amelynek lakosain két évvel előbb a Heydrich elleni merényletet bosszulták meg. Itt 259 volt az áldozatok száma. Olaszország a Róma melletti Fosse Ardeatine barlangjárataiban legyilkolt 335 túszra emlékezik kegyelettel.
A háború legvérengzőbb megtorlására azonban, mely szerény számítások szerint is hússzor annyi áldozatot követelt, mint a fenti három együttvéve, már alig emlékszik valaki. Nemcsak színhelye nem lett emlékhely, de ezt a tömeggyilkosságot sokáig említeni sem volt szabad. Furcsa módon még az áldozatok utódai sem igen merték megtörni a tabut, mellyel a politika önkénye ezt a bűntettet sújtotta. A világ így mindmáig alig vett tudomást róla. Nem véletlenül, hanem módszeres ködösítés, agyonhallgatás következtében. Az alábbiakban nemcsak 1941 három õszi napjának, hanem ennek az agyonhallgatásnak történetét is próbáljuk elmondani.
A helyszín
Nehéz ma elképzelni, milyen gazdag volt egykor ez a város. Ki gondolná, hogy még száz év sem telt el azóta, hogy az itteni árubörze határozta meg a gabona világpiaci árait? Ám az Operaház láttán, amely úgy uralja a városképet, mint máshol a gótikus katedrálisok, már gyanút foghat a látogató: miből telt erre? Az Operaház, a város büszkesége természetesen Hellmer és Fellner műve, a bécsi építészeké, akik egész Kelet-Európában, Kolozsvártól Lembergig ugyanazokat az aranystukkós páholysorokat „léptékelték” újra, változó homlokzatokkal. Ám sehol máshol nem kaphatott építményük ilyen hatásos hátteret: a Fekete-tenger végtelen horizontját.
Ez a város, Odessza alig kétszáz éves, de már alapításakor a modern Oroszország legendájává lett. A ma ukrán várost egy holland hadmérnök tervezte németként született orosz cárnő rendelésére, kis török erőd helyére, s mindmáig leismertebb polgára egy francia herceg, (ahogy a városlakók becézik) „djuk” de Richelieu, a híres bíboros unokaöccse. A francia forradalom elől menekült Pétervárra, onnan küldte Katalin cárnő a még embrióformájú város első polgármesterének, a törököktől alighogy elhódított délvidékre. Bronzszobrához, a város párocskáinak klasszikus találkozóhelyéhez a kikötőből a világ legismertebb kétszáz lépcsőfoka vezet fel: ezeken forgatta Eizenstein a Patyomkin páncélos híres képsorát a gazdátlanul lefelé guruló gyermekkocsival. Egyébként a zseniális rendező itt, a monumentális lépcső láttán ötlötte ki a filmtörténet legismertebb jelenetét; a valóságban, a Patyomkin lázadásakor, 1905-ben semmilyen sortűz nem volt Odesszában, sem a lépcsőn, sem másutt. Tizenhat évvel Eizenstein legendás forgatása után vált a város valóban példátlan vérengzés színhelyévé. Erről azonban mindmáig sem játék-, sem dokumentumfilm nem készült.
A város alapításától kezdve soknemzetiségű volt. A múlt században ide, a keresztény orosz nagyhatalom oltalmába menekültek a török-muzulmán uralom ellen lázadozó görögök, bolgárok, románok, szerbek, albánok. A II. világháborúig a lakosság jó harmada zsidó volt. A cárok alatt ugyanis az összes többi orosz nagyvárosból ki voltak tiltva. Az 1926-os népszámláláskor Odesszának 153 200 zsidó lakosa volt, az összlakosság 36,4 százaléka. Egyetlen szovjet nagyvárosban sem élt ennyi zsidó. A város a jiddis nyelvű kultúra egyik legnagyobb, csak Varsóhoz hasonlítható jelentőségű központja volt, számtalan zsidó iskolával, napi- és hetilapokkal, színházzal.
Néhány név elegendő annak érzékeltetésére, mit is jelentett ez a város az orosz kultúrában. Odessza – Ilf és Petrov, Iszaak Babel, Valentyin Katajev, Konsztantyin Pausztovszkij, a Nobel-díjas Mecsnyikov, a szovjet űrrakétákat megtervezõ Koroljov városa, az itteni zeneiskolából indult a világhír felé Nathan Milstein, David Ojsztrah, Emil Gilelsz, Szvjatoszlav Richter. Itt írattak a német nyelvű evangélikus ipariskolába egy Lev Bronstein nevû kisfiút, aki Trockij néven vált később ismertté. Ám ugyanitt (ahol, ugyancsak száműzetésben, Puskin belefogott az Anyegin megírásába) született egy hátsó udvarban a világsikerű Hegedűs a háztetőn című musical irodalmi alapja, Sólem Alechem Tóbiás, a tejesember című novellafüzére. Itt zsákolt a kikötőben, s ismerkedett az éjjeli menedékhelyekkel Makszim Gorkij, s itt alakult ki és virágzott – a hírhedt Moldavanka negyedben – egész Oroszország, majd a Szovjetunió legtarkább alvilága is, amelyben a régi folklorizált, legendás hírű zsidó banditák mindvégig vezető szerepet játszottak. Benya Krik vagy Miska Japoncsik neve az oroszok fülének úgy hangzik, mint a magyaroknak a Rózsa Sándoré. A zsiványfészek és gettó egyedülálló keveréke, a Moldavanka negyed hagyományai óceánon túlra települt folytatóinak agyafúrtságáról és rendkívüli kegyetlenségéről ma a New York-i rendőrség és az FBI is rettegő elismeréssel nyilatkozik.
Az orosz „ősmaffia” kialakulásában döntő szerepet játszottak az odesszai katakombák. A város alatt Európa legnagyobb, legbonyolultabb föld alatti járatrendszere húzódik. Ez a labirintus emberkéz műve. Úgy keletkezett, hogy a város viharos fejlődésének idején az építőanyagot egyenesen az építkezések alól, a puha, könnyen kitermelhető kagylós mészkőből vágták ki. A máig sem teljesen felderített, gyakran több szinten, egymás felett húzódó alagutaknak – hosszukat összesen 150 kilométerre becsülik – csaknem minden belvárosi ház pincéjéből volt bejárata. A XIX. században hetven éven át Odessza szabad kikötő volt, amolyan városnyi méretű „duty-free shop”. A belvárost vizesárok vette körül, ez volt a vámhatár, csupán két „határátlépő”, két átkelő működött. A katakombák azonban átvezettek a vámhatár alatt is: kell-e csempészeknek ennél tágasabb-titkosabb raktár?! Rendőr, vámos soha be nem merészkedett e járatokba – nem is került volna ki élve… A helybéliek azt pusmogják, hogy még az alaposságáról híres KGB-nek sem sikerült a katakombákat teljesen ellenőrzés alá vonni, bár a háború után évekig szorgalmasan betonozgatta be a lejáratokat…
Megszállók matematikája
Ezt a várost, Oroszország Chicagóját, Hitler a II. világháborúban Romániának ígérte. Nem kegyes adományként, hanem fizetségként azért, hogy a Szovjetunió lerohanásához ez az ország nyújtotta messze a legtetemesebb katonai hozzájárulást, s csaknem kizárólagos forrásként fedezte a német haderő kőolajszükségletét is. A román olajmezők nélkül Hitler keleti hadjárata egyszerűen elképzelhetetlen lett volna. A lengyelek, franciák, belgák, hollandok, norvégok, jugoszlávok és görögök lerohanásához ugyanis a zuhanóbombázók és páncélosok benzinjét nemcsak Románia, hanem főleg még maga a Szovjetunió szállította.
A Fekete-tenger legfontosabb kikötőjének megszerzése tehát Románia egyik fő hadicélja volt. A román hadsereg azonban 1941-ben három hónapon keresztül, augusztustól októberig képtelen volt bevenni Odesszát. A szovjet hadvezetés a hosszúra nyúlt ostrom idejét arra használta ki, hogy a katakombákba Moszkvából küldött, alaposan képzett diverzánscsoportot telepítsen. Az elsőrangú profikat hat hónapra elegendő élelmiszer-, lőszer- és robbanóanyag-tartalékokkal látták el. A Moszkvából küldött alakulat mellé vezetőkül helyi lakosokat rendeltek, akik a katakombákat – amelyekben bárki idegen percek alatt eltéved – kiválóan ismerték. A szovjet propaganda természetesen amolyan „népfölkelőknek” hazudta az odesszai katakombák partizánjait. Érdekes mozzanat, hogy közöttük német nemzetiségűek is voltak, akik az Odessza környéki, német telepesek alapította falvak, Liebenthal, Lustdorf és Marienthal lakói közül kerültek ki.
A román hadsereg előbb légi, majd tüzérségi támogatást kényszerült kérni a Wehrmachttól. Késõbb – Antonescu Hitlerhez intézett kérésére – kisebb német gyalogsági elitegység is részt vett az ostromban. Végül 1941. október 16-án a románok bevonultak a szovjet hadseregől feladott városba. Ellenállásba már nem ütköztek, a kiürítés teljes volt, foglyokat alig ejtettek. (Időrendi-hadtörténeti összehasonlításul: pontosan ezen a napon érték el 1500 kilométerrel keletebbre a Wehrmacht páncélos ékei Moszkva külvárosát, ez volt a híres „moszkvai pánik” napja.) A nagy győzelem tiszteletére Bukarestben a Diadalívnél „Odessza-parádét” rendeztek. A korabeli híradófelvételeken látható, amint Keitel tábornagy és Antonescu jelenlétében Hohenzollern-Sigmaringen Mihály király az erre az alkalomra alapított „Odessza-érdemrendet” osztogatja.
A katakombák profi csapata öt nappal a bevonulás után máris akcióba lépett. Első fegyverténye a román parancsnokság Engels utcai épületének, a GPU korábbi székházának szakszerű levegőbe röpítése volt 1941. október 22-én 17 óra 48 perckor. (Mint látni fogjuk, némely forrás szerint az épületet már a kivonulás előtt aláaknázták, de a román utászok nem találták meg az ügyesen elrejtett aknákat.) A robbantásnak 60 áldozata lett; 16 tiszt (köztük maga a városparancsnok, Glogojanu tábornok), 9 altiszt és polgári tisztviselő, valamint 35 közkatona. A merénylet az alighogy elfoglalt városban a román fegyveres erők újabb csúfos megszégyenítése volt: a németek már a hosszúra nyúlt ostrom miatt is meglehetősen lekicsinylően vélekedtek szövetségesükről.
A profi robbantók nyomtalanul eltűntek a katakombákban, s a mélyen megalázott román hadsereg azon töltötte ki tehetetlen dühét, aki éppen kéznél volt. Még aznap 20.40 órakor, tehát csupán három órával a robbantás után, a parancsnokságot átvett Trestioreanu tábornok a következőket táviratozza a 4. Hadsereg parancsnokságára: „Glogojanu tábornokot még nem találtuk meg. Valószínűleg a romok alatt van […] Holnap a maradékból megkísérlem újra kialakítani a parancsnokságot, addig a civil posta vonalán maradunk kapcsolatban. Intézkedtem, hogy a város közterein akasszanak fel zsidókat és kommunistákat.”
Október 23-án reggel a város főutcáin a fákon mindenütt találomra összeszedett és felakasztott zsidók tetemei függtek. „Kommunistákat” ugyanis csaknem lehetetlen volt föllelni. A három hónapos ostrom alatt végig nyitva állt az út Odesszából a Fekete-tengeren a Krím felé, s valamennyi exponált, ismert pártembert és szovjet tisztségviselőt a város feladása előtt gondosan kimenekítettek. Zsidó viszont annál több volt kéznél. Így kezdődött ezen a napon az egész második világháború történetében páratlan bosszúálló mészárlás.
Délben 12.30-ra megérkezett Bukarestből a dühöngő Antonescu távirati parancsa: megtorlásként „minden tisztért 200 kommunista, minden katonáért 100 kommunista” kivégzendő – áll szó szerint a bukaresti levéltárban fennmaradt parancsában. (A távirati parancs másik változatát, amelyben a „zsidót és bolsevistát” – „jidani si bolsevisti” – kifejezés áll, az odesszai várostörténeti múzeumban őrzik.) Ugyanebben a parancsban Antonescu azt is elrendeli, hogy „valamennyi odesszai kommunistát” túszul kell ejteni, és „minden zsidó családból egy-egy túszt kell szedni”, ugyanakkor közzé kell tenni, hogy további merénylet esetén valamennyiüket kivégzik.
A Bukarestben őrzött szövegben, melyet Antonescu kabinetfőnöke, Davidescu ezredes hitelesített és közvetített, egyetlen szó sincs esetleges nyomozásról, a merénylet tettesei kilétének kiderítéséről. Indoklásként csupán ennyi olvasható: „Mivel csaknem bizonyos [aproape sigur] abban, hogy a merényletet helyi kommunisták követték el, a Marsall elrendeli a szigorú megtorlást.”
Kommunisták híján: 16 tiszt à 200 zsidó = 3200 zsidó, plusz 44 altiszt, közkatona és civil à 100 = 4400 zsidó, ez összesen 7600 zsidó. Ennyi lett volna az intézkedésében „csaknem bizonyos” Antonescu hivatalos megtorlási szabványa. Már ezért az egyetlen parancsért is bárhol háborús bűnösnek nyilvánították volna a magát később „a zsidók megmentőjének” nevező marsallt. Ilyen magas megtorlási kulcsot sehol máshol nem alkalmazott még a hitlerista Wehrmacht sem. Amikor például (pár héttel az odesszai merénylet előtt) Bácskatopolyán szerb partizánok német teherautó-oszlopot robbantottak fel és 22 katonát megöltek, Böhme tábornok minden halottért 100, minden sebesültért 50 szerb fogoly kivégzését rendelte el, s a halottait nem különböztette meg rendfokozatok szerint.
Antonescu számára tisztjei kétszer ennyit értek. Számszerű parancsát azonban a gyilkolásba belelendült román csapatok bosszúja a legszerényebb számítások szerint is legalább háromszorosan túlteljesítette.
Az első nap kapkodó, hevenyészett alkalmi gyilkolásainak áldozatait 5000 főre becsülik. Ám a bosszú java csak ezután következett. A város zsidó lakosainak egy részét, mintegy 20 000 embert kora délután beterelték a városi börtönbe. Sok család a városszerte féktelenül rabló és találomra gyilkoló román katonák elől a zsidó kórház udvarára menekült, ezeket innen vitték el. Sok esetben találomra oroszokat és ukránokat is belökdöstek a menetoszlopokba, ám az áldozatok túlnyomó része zsidó volt. A következő két nap tömeggyilkosságai három fő színhelyen mentek végbe.
1. Egy 3000-4000 főnyire becsült csoportot (egy ijedtében valószínűleg túlzó német ügynök titkos jelentése szerint több mint tízezret) a kikötú elkerített részén halomra géppuskáztak; még arra sem gondoltak, hogy milyen nehéz lesz ennyi holttestet eltakarítani, s milyen járványveszély támadhat ekkora hullahegyből. Végül pár nappal később nem volt más megoldás: benzinnel leöntötték és felgyújtották a temetetlen halottakat.
2. Az összeszedett emberek zömét menetoszlopban a közeli Dalnik falu határába terelték, a Bariera Dalnik (dalniki sorompó) néven ismert helyre. A három-négy kilométernyi menetelésben minden lemaradót, asszonyokat és gyermekeket is azonnal lelőttek. A 10. géppuskás zászlóalj II. százada Nicolae Deleanu alezredes vezényletével 40-50 főnyi csoportokban megkezdte kivégzésüket. Tömegsírnak itt azokat a tankcsapdákat, lövészárkokat használták, amelyeket még a szovjet hadsereg ásott.
3. Csakhamar kiderült azonban, hogy ezzel a lőszerpazarló, kevéssé produktív módszerrel napokig eltart, amíg az összeterelt áldozatokkal végeznek. A tisztek rövid tanácskozás után módszert váltottak. A dalniki kolhoz négy üresen álló gabonatárolójába hajtották be az áldozatokat, falaikon lőréseket vágtak, s ezeken keresztül géppuskákkal lőttek az áldozatok összezsúfolt tömegébe. Mivel ez is csak haldoklók és sebesültek tömegét eredményezte, s a sikoltozás és jajveszékelés ugyancsak megviselte a katonák idegeit, Deleanu és Niculescu-Coca alezredes parancsára délután 5 óra körül petróleummal és benzinnel lelocsoltak, majd felgyújtottak a négy épület közül hármat, s a katonákat utasították, hogy csak azokra lőjenek, akik menekülni próbálnak. Gyengébb idegzetű tisztek gránátokat is dobáltak időnként a raktárakba, hogy az onnan még kihallatszó, elviselhetetlen hangok végre elnémuljanak. Sokat ez sem segített: késő éjszaka lett, mire csönd lett a füstölgő romokban.
A negyedik gabonatárolót, amelybe főleg családjuktól elválasztott asszonyokat és kisgyerekeket zsúfoltak, nem gyújtották fel. Ezt aláaknázták, benzinnel lelocsolták és másnap, október 24-én, a megtorlás jelképeként, másodpercre ugyanabban az időpontban, 17 óra 48 perckor robbantották fel, amikor – két nappal korábban – a román parancsnokság a levegőbe repült.
A dalniki atrocitások apokaliptikus jeleneteiről szemtanúk részletesen beszámoltak. Alexe Neacsu, a bukaresti egyetem nyelvészeti karának tanársegéde, annak idején a 23. gyalogezred tartalékos alhadnagya, a bukaresti törvényszék előtt 1946-ban tett tanúvallomásából:
„…Miután kiderült, hogy csupán gépfegyverrel nem győzik valamennyi bent lévõ megölését, a mûveletet parancsnokló tisztek újra tanácskoztak, szemmel láthatóan idegesen és dühösen, hogy nem találják módját a művelet gyorsabb befejezésének, a gabonaraktárak petróleummal és benzinnel öntözéséhez és felgyújtásához folyamodtak. Amikor a tűz elharapózott, néhányan a könnyebben sérült vagy még ép bennlévők közül megpróbáltak az ablakokon kiugrani vagy a tetőn át menekülni. A katonáknak parancsuk volt, hogy lőjenek mindenkire, aki kijönni próbál. A bentiek közül volt, aki a tűztől menekülve megjelent az ablakban és jelezte, hogy lőjék le, a fejére vagy a szívére mutatva. Mikor azonban látták, hogy céloznak rájuk, újra eltűntek egy pillanatra az ablakból, majd néhány másodperc múltán újra megjelentek, ugyanazokat a jeleket mutatva a katonák felé, majd hátat fordítottak, hogy legalább ne lássák, amikor lelövik őket. A művelet az éjszakába nyúlt, amikor a tűz fényénél a jelenetek még borzalmasabban hatottak. Meztelen alakok is jelentek meg, akik tüzet fogott ruháikat levetették. Voltak asszonyok, akik kidobták gyermekeiket az ablakokon. Emlékszem egy ablakon kidobott 4-5 éves gyermekre, aki felemelt kezekkel 5-10 percig tévelygett a hullák között, mivel a román katonák nem akartak lőni rá.”1
Az agyonhallgatás internacionáléja
Minderről sokáig több okból nem esett szó, egyrészt Románia 1944-ben a Szovjetunió szövetségese lett, és győztesként fejezte be a háborút. Az 1947-es teljes kommunista hatalomátvétel után azzal érveltek, hogy „a mai szovjet területeken történtek” nem tartoznak Romániára, és nem szabad őket említeni, másrészt az 1944-ben legfeljebb 1000 (többnyire zsidó és magyar származású) tagot számláló Kommunisták Romániai Pártjának sürgősen tömegbázisra volt szüksége. Volt vasgárdisták ekkor – a KP és a Vasgárda titkos megállapodása alapján – ezerszámra léptek tagjai közé. A romániai zsidóüldözések történelmi feldolgozása, de akár puszta dokumentálása is mint fölöttébb népszerűtlen téma csak akadályozta volna a tömegbázis kialakítását. Így állt be az a paradoxon, hogy a zsidóüldözéseket éppen az a román pártvezetés hallgatta agyon, amely az első években maga is túlnyomórészt zsidó származású volt. Így például a hatalomátvétel után a kommunisták azonnal bezúzatták Matatias Carp bukaresti ügyvéd többkötetes Fekete Könyvét, a román fajüldözés máig is legkimerítőbb dokumentumgyűjteményét. A Securitate ügynökei még évtizedekkel később is kutatták a kevés külföldre került példányt, s jó néhány könyvtárból ellopták a példányokat.
Szovjet szempontból sem a román „szocialista testvérnépet” vagy hadseregét, sem a „Moldvai Szovjet Szocialista Szövetségi Köztársaság” (Besszarábia) „moldovánnak” nevezett román lakosságát nem terhelhette ennek a bestiális tömeggyilkosságnak az elkövetése.
A háború után egyre erősödő (majd Izrael Nyugat felé fordulása után valóságos hajszává fajuló) hivatalos szovjet antiszemitizmus egyáltalán nem volt hajlandó zsidó háborús áldozatokról, zsidóirtásokról tudni, különösen Odesszában nem, ahol a „zsidókérdés” hagyományosan felettébb akut volt. A kötelezően bevezetett szovjet szóhasználat szerint valamennyi háborús bűnt kizárólag „német fasiszták” és kizárólag „békés polgári lakosság” ellen követték el. A „zsidó” szót ebben az összefüggésben egyszerűen tilos volt leírni. Vaszilij Groszmann Fekete Könyvét a Szovjetunióban éppúgy bezúzták, mint Carp művét Romániában. És végül:
Hallgattak az izraeli és amerikai zsidó dokumentációs központok is, mert nem akarták Izrael Romániával kialakított virágzó ember- és fegyverkereskedelmét holmi kellemetlen háborús emlékekkel zavarni. Izrael állami létezésének első éveiben általában alig esett szó a holokausztról, mert a háborús évek cionista vezetésének, az akkori államvezetésnek meglehetősen rossz volt a lelkiismerete e tekintetben. A „holokausztkultusz” a Jad Vasemmel, majd a washingtoni múzeummal és a „nemzeti gyásznappal” csak jóval később indult meg, miután az államalapító politikusok gárdája – amely a háború idején vajmi keveset tett a kiirtásra ítélt európai zsidókért – nagyobbára eltűnt a színről. Különösen mélyen hallgattak a román zsidóság háború alatti sorsáról, miután beindult a román zsidóság darabszámra történő kiárusítása Izraelnek, s miután Románia a Szovjetunión kívül az egyetlen szocialista állam volt, amely fenntartotta diplomáciai és jól jövedelmező kereskedelmi kapcsolatait Izraellel. Az Izraelbe került romániai zsidókat nagyon sokáig úgy kezelték, mintha soha nem szenvedtek volna üldöztetést.
Így süllyedt mind mélyebbre a felejtésben, ködösítésben és szemérmetlen hazugságban Odessza három őszi napjának története.
Dalnik község ma már nem létezik: az egykori falu beépült a rohamosan terjeszkedõ városba. A világháború egyik legszörnyűbb mészárlásának helye sokáig jeltelen volt. Csak a hatvanas években, Hruscsov idején engedték meg egy kis, sírkőszerű emlékmű felállítását. A fentebb említett szovjet szóhasználatnak megfelelően mindössze ezt írták rá: „A fasizmus áldozatainak”. Valami mintha történt volna itt, mondja ez a kis sírkő, ám arról, hogy kik voltak a hóhérok, kik és hányan voltak az áldozatok, semmit sem árul el.
A marsall levelez
Az emberirtás történetében példátlan esemény történt az odesszai vérengzés napjaiban magában a román fővárosban, Bukarestben is. Mivel a román hadsereg zsidóellenes atrocitásai már a háború első napjaiban – tehát három hónappal előbb – elkezdődtek, s hírük lassan a fővárosba is eljutott, Willy Filderman ügyvéd, a romániai zsidó hitközségek szövetségének akkori elnöke két kétségbeesett levelet intéz az államvezetőhöz (Conducator). Az elsőben, október 9-én a bukovinai deportálások leállítását kéri. A másodikban, két nappal később, október 11-én, a kisinyovi gettó kiürítéséről már patetikusan könyörgő hangnemet üt meg. Ezt írta Antonescunak:
(1941 október) „Nyolcadikán reggel 1500 embert indítottak útnak, legtöbbjét gyalog, csupán kézi csomagokkal, tehát a biztos pusztulásba, a hidegbe – ruha, élelem és a legcsekélyebb ellátási lehetőség nélkül, nyolcnapos gyalogútra, esőben, hóban és hidegben. […] Ez maga a halál, a halál, ártatlanok halála, kiknek egyetlen bűnük, hogy zsidók. Újólag könyörgöm Önnek, Marsall Úr, ne engedje ezt a megrázó tragédiát beteljesülni.”
A halál háromszoros invokációja – úgy tetszik – olykor különös hatású… Teljesen hihetetlen dolog történik: Antonescu marsall válaszol a levélre! Sehol máshol, egyetlen országban sem történt meg, hogy fasiszta diktátor akár egy szóra is méltatta volna a zsidókat. Antonescu azonban furcsa módon szükségesnek tartja igazolni a faji üldözést. Levele megírásában feltételezhetőleg az is szerepet játszhatott, hogy Willy Filderman egykor Antonescu osztálytársa volt a bukaresti Matei Basarab elitgimnáziumban.
A marsall hosszú, körülbelül három gépelt oldalas, saját kezűleg ellenőrzött- átjavított válasza október 19-iki keltezésű, tehát az odesszai bevonulás után, de a lealázó partizánakció előtt, a még felhőtlen győzelmi eufória napjaiban íródott. Címzettje másnap, október 20-án kézhez is kapta. Nyilvánosságra azonban egy héttel később, az odesszai mészárlás után került, mégpedig 1941. október 26-án, amikor a levelet valamennyi román napilap első oldalon közölte.
Kezdetben Antonescu gunyorosan idéz Filderman leveléből, többek között a halál szót háromszor tartalmazó mondatot is. Majd „a nemzet nevében” megfogalmazza vádiratát a zsidók ellen. Előbb azt rója fel nekik hosszadalmasan, hogy Besszarábia 1940-es, a szovjet ultimátumot (vagyis a Hitler-Sztálin-paktumot) követő kiürítésekor a zsidók a románok ellen fordultak volna:
„Még a szovjet csapatok felbukkanása előtt az Ön által védelmezett besszarábiai és bukovinai zsidók leköpdösték tisztjeinket, letépték rangjelzéseiket, megszaggatták egyenruháikat, s ahol tehették, aljasul botokkal vertek agyon katonákat. Bizonyítékaink vannak. Ugyanezek a gazemberek virágokkal és túltengő örömmel fogadták a szovjet csapatokat. […] A bolsevista megszállás ideje alatt azok, akik miatt Ön most úgy meghatódik, elárulták a jó románokat a kommunista terrornak és sok román családra gyászt és bánatot hoztak.”2
A „bizonyítékok” erről a (a román médiában mindmáig életben tartott!) legendáról természetesen elmaradtak. Nem könnyű elképzelni, hogy egy harci alakzatban, teljes fegyverzetben visszavonuló hadsereg még „az ellenség felbukkanása előtt” eltűri, hogy falusi zsidók leköpdössék és egyenruháit megszaggassák. Fegyveresek agyonverését bottal: még nehezebb… Ám Antonescu nem terheli levelét részletekkel vagy bizonyítékokkal, hanem rátér a zsidók „háborús bűneire”, s itt már szövege elárulja, mi is fáj tulajdonképpen a marsallnak:
„Megkérdezte Ön önmagától, vajon miért gyújtották fel a zsidók házaikat visszavonulásuk előtt? Meg tudja-e magyarázni, miért akadtunk előnyomulásunkkor 14-15-éves zsidó gyerekekre, akiknek a zsebei gránátokkal voltak tele? Hányan estek el közülünk, akiket az Ön hitsorsosai gyilkoltak meg aljasul, s közülük hányat temettek el élve? […] Az elvakult, őrjöngésig hajszolt gyűlölet tettei ezek, melyeket az Ön zsidai toleráns és vendégszerető népünk ellen követtek el, azon nép ellen, mely ma visszanyerte méltóságát és tudatában van jogainak. A nagylelkűségre, mellyel befogadták őket, azzal válaszoltak, hogy a maguk szovjet komisszárokká átvedlett zsidai Odessza térségében példátlan terror gyakorlásával értelmetlen mészárlásra hajszolják a szovjet csapatokat, csak azért, hogy nekünk veszteségeket okozzanak.”
Ezek szerint Odessza kínosan hosszúra nyúlt sikertelen ostromáról, a váratlan szovjet ellenállásról a zsidók tehetnek, oka nem a román hadsereg tehetetlensége volt. Ma csak találgatni lehet, milyen impulzus íratta a marsallal ezt a levelet október 19-én, bizonyos azonban, hogy közlése 26-án már nyilvánvalóan az elkövetett vérengzések igazolását és a további féktelen uszítást szolgálta. Válasza utolsó részében Antonescu is patetikus hangot üt meg. Egyrészt váltakoztatja a címzett magázását a csak a román nyelvben ismeretes „féltegezéssel”, másrészt a zsidót jelentő „evreu” szó helyett a már egymagában is sértő „jidan” kifejezést használja, ami magyarul körülbelül a „büdös zsidó”-nak felelne meg. Azt állítja, hogy egy ideiglenes visszavonulás alkalmából hátrahagyott sebesült román katonákat később meggyilkolva és iszonyúan megcsonkítva találtak. A marsall szerint ezt a szörnytettet csakis orosz zsidók követhették el. Hogy ezt a feltételezést mire alapozza, az homályban marad. Írása így kezdődik:
„Elképzeled, Filderman úr, a látványt? Elszörnyedsz? Elérzékenyülsz? Kérdezed, honnan ennyi gyűlölet holmi orosz zsidók részéről, akikkel soha semmi bajunk nem volt? Gyűlöletük valamennyieteké, az Önök gyűlölete. Ha valóban lelketek van, ne érzelgősködjetek azon, amin nem érdemes, hatódjatok meg inkább attól, amitől érdemes. Sírjatok együtt az anyákkal, akik ilyen kínok között vesztették el gyermekeiket, s ne azokkal, akik nekik és Önöknek annyi rosszat tesznek. Antonescu marsall”.
Ezek után Antonescu kézírásos utóirattal toldja meg irományát. Ez csupán az eredeti kéziratban maradt fenn, a sajtó nem közölte:
„P. S. Egy Piatra Neamt-i sebesült katonát élve temettek el a szovjet [büdös] zsidó komisszárok parancsára és szeme láttára, pedig a szerencsétlen könyörgött, hogy ne ássák el, mert négy gyermeke van.”
A levél utolsó részének duktusa, a logika teljes hiánya és az abszurd utóirat arra utal, hogy a marsall sorait (egykori diáktársának!) a rossz lelkiismeret, az önigazolás kényszere diktálta. Lehet, hogy a levelet eredetileg nem közlésre szánta.
A marsallt kivégzik, bár nem tudott semmirõl
Antonescu előérzete nem csalt: az odesszai szörnyűségek tovább kísértették és egészen a kivégzése előtti napokig foglalkoztatták. 1946 tavaszán a bíróság előtt elismerni kényszerült a megtorló parancs kiadását, s azzal védekezett, hogy egyrészt még nem tudta, hány áldozatról van szó, másrészt a robbantásos merénylet a „polgári lakosság” műve volt.
A vádirat idézi a román kormány 1941. november 13-iki ülésének gyorsírásos jegyzõkönyvéből a következő párbeszédet:
„Antonescu: A megtorlás kellőképpen szigorú volt?
Alexianu (az elfoglalt területek kormányzója): Az volt, Marsall Úr.
Antonescu: Mit ért azon, hogy kellőképpen szigorú? Ön igencsak kegyesen bánik másokkal, de nem a román nemzettel.
Alexianu: Nagyon szigorú volt, Marsall Úr.
Antonescu: Azt mondtam, lőjenek agyon minden halottért kétszáz zsidót és minden sebesültért száz zsidót. Így történt?
Alexianu: Agyonlőtték és felakasztották őket Odessza utcáin.”³
A marsall egyrészt itt nem emlékszik pontosan az alig három héttel azelőtt kiadott parancsának szövegére, melyben sebesültekről nem volt szó. Másrészt úgy látszik, ekkor még valóban nem informálták részletesen parancsa sokszoros „túlteljesítéséről”. Annál több érdekes részlet derül ki, amikor bírósági kihallgatása során az odesszai merénylet ügyében sarokba szorítják:
„Közvádló: Kiderült-e a nyomozás folyamán, hogy a parancsnokságot felrobbantó pokolgépet a civil lakosság helyezte el?
Antonescu: A lakosság, elnök úr. Az incidens sok nappal a város elfoglalása után történt, és lehetetlen pokolgépet úgy beállítani, hogy annyi nappal a hadsereg elvonulása után robbanjon. És nem csak egy pokolgép volt, elnök úr. Több is volt, és számadatokkal is szolgálhatok arról, hány katona nyomorodott meg a pokolgépek alkalmazása nyomán.
Közvádló: Igaz-e, hogy az épületbe beköltözés előtt a helyi lakosság figyelmeztetett, ne menjenek be oda, mert lehet, hogy alá van aknázva?
Elnök: Ez nem kérdéses, közvádló úr. Megállapított tény, hogy Glogojanu tábornokot annak idején figyelmeztették.
Antonescu: Igen, ez igaz, és mint később mondtam is, Glogojanu tábornok ezt tudomásul vette, de önfejűen cselekedett. Nem is egyszer, hanem kétszer figyelmeztette valaki az orosz lakosságból: ne menjenek be abba az épületbe, mert nagy szerencsétlenség lesz belőle.
Elnök: Ha a lakosság figyelmeztette Glogojanu tábornokot, akkor ön miért adott ki megtorló parancsot a lakosság ellen?
Antonescu: Nem a lakosság volt, aki figyelmeztetett és akkor még nem tudtam erről, elnök úr. Ezt csak később tudtam meg…”4
Antonescu marsall volt az első külföldi, aki megkapta a német Vaskereszt Rend Lovagkeresztjét: Hitler kezéből vette át 1942 júniusában. A ntonescut 1944. augusztus 23-án a királyi palotában tartóztatta le I. Mihály király testőrsége. A kerek évfordulóján annak, hogy Mihály király marsallá léptette elő. Pere előtt azonban több mint egy évig – kiváltságos körülmények között – szovjet fogságban volt Moszkvában, ahová a románok adták ki. Csak miután kiderült, hogy a német háborús bűnösök nürnbergi perében a vád nem kíván sem a csatlósok bűntetteire kitérni, sem Antonescut tanúként kihallgatni, rendelkeztek a szovjet hatóságok úgy, hogy perét Bukarestben rendezzék meg. Nyolcadmagával halálra ítélték, majd négy halálos ítéletet életfogytiglanra változtattak. Antonescu marsall és három társa kegyelmi kérvényét – Groza miniszterelnök javaslatára – újra csak Mihály király utasította el.
Két héttel kivégzése előtt Antonescu terjedelmes beadványt ír, amelyben újra visszatér az odesszai vérengzésre. Ám ekkor sem a lelkiismeret-furdalás gyötri, hanem a három hónapos ostrom blamázsa, a megszégyenítő merénylet és hadseregének tehetetlensége a katakombák partizánjaival szemben. Ezúttal így mentegetőzik:5
„Nem vállalom a bűncselekményeket. A rettenetes odesszait sem. Megtorlásra adtam parancsot. Erre a nemzetközi jog felhatalmaz. […] Megtorlást rendeltem el, és utasítást adtam, hányat öljenek meg. Nem tudtam, hány áldozata volt a pokolgépnek. Úgy tudtam, egy hadtestparancsnokságon 7-8 tiszt és 15-20 titkár dolgozik. Amikor a művelet mészárlássá változott, a hadtestparancsnokság és a vezérkar, amely a helyszínen volt, közbe kellett volna lépjen és figyelmeztessen. Sem egyik, sem másik nem történt meg. Sőt, mi több, nem is jelentették nekem, mi történt. Mindent eltitkoltak előlem. […] Azért kényszerültem annyi idõt és embert áldozni Odessza bevételére, mert az odesszai munkások és munkásnők [lucratorii si lucratoarele din Odessa], szám szerint háromszázezren, az orosz Vezérkar parancsára a katonák soraiban harcoltak. Közülük toborzódtak folytonosan a katakombák partizánjai. Ezek a partizánok két év leforgása alatt néhány ezer román katonát öltek meg. […] Mi az igazság az odesszai mészárlásról? Egy orosz brosúra, amely 1944-ben Stockholmban jelent meg, azt állítja, hogy 27 000 embert öltek meg. A közvádló azt állította, hogy húszezret, hozzátéve, hogy a négy, 25-ször 16 méteres barakkig menetoszlopban vitték őket a dalniki úton. Dalnik 4-5 kilométerre van Odesszától. 20 000 katona menetoszlopban pedig egy országúton 20 km hosszúra nyúlna. Négy 25/16 m méretű barakk összesen 1200 négyzetméter. Ha 2, sőt akár 3 embert számítunk négyzetméterenként, ami egyszerűen lehetetlen, akkor sem jön ki több 3000 embernél. […] Csak 20 000 katonám volt az egész hosszú partvidéken szétszórva. A városban pedig több mint 100 000 zsidó kommunista volt.”6
Erre a sajátos matematikára már csak a kivégzőosztag golyója volt a válasz. Döntse el a tények ismeretében maga az olvasó, hogy igazság tétetett-e avagy sem a jilavai börtön udvarán 1946. június elsején.
Odessza marad, mi volt
A román megszálló hadsereg képtelen volt kiűzni az alagutakból a katakombák partizánjait. Sokan közülük évekig nem láttak napvilágot, súlyos szembetegségekkel és tuberkulózissal küszködtek. Mindmáig tisztázatlan, hogy kifüstölésükre a román hadsereg bevetett-e mérges gázt is. Egyes szovjet források ezt tényként állítják, a román források viszont csak idevágó, meg nem valósított tervekről beszélnek. A partizánok valós létszámát sem könnyű hitelesen megállapítani. Ugyanis – a múlt század csempészeinek hagyományait folytató, igazi odesszai furfanggal – amikor 1944. április 10-én a szovjet hadsereg bevonult Odesszába, és a partizánok végre napfényre jöhettek, nem egy, a megszállás alatt békésen élő polgár arra használta fel a járatok ismeretét, hogy saját pincéjébe leszállva „partizánként” bukkanjon elő egy másik kijáratnál. Ez nemcsak kitüntetéseket, de jókora nyugdíjakat is „hozott” a háború utáni években. Kurt von Tippelskirch, a Wehrmacht egykori vezérkari tábornoka A II. világháború története címû könyvében így ír az odesszai partizánokról:
„A két évig tartó román megszállás alatt a város a partizánmozgalom erődjévé vált. Amikor 1941 őszén elhagyták a várost, az oroszok megbízható, a legelszántabb fanatizmustól áthatott partizáncsoportot hagytak hátra. Ezek a katakombákba telepedtek be, melyeknek több mint 100 kilométernyi elágazásai Európában páratlanok. Ez valódi föld alatti erődítmény volt, óvóhelyekkel és föld alatti parancsnoki állásokkal, a legkülönbözőbb kisegítő berendezésekkel, egészen a saját pékségig és saját nyomdáig, amelyben röpiratokat nyomtattak. […] A lázadók, akik évekig a föld alatt, napfény nélkül éltek, szláv fanatizmusukban önkéntesen vállalták magukra a legsúlyosabb fizikai szenvedéseket, a tuberkulózist és szemük világa elvesztését. Amikor az orosz csapatok a 75 százslékban lerombolt városba április 10-én bevonultak, a katakombákból eléjük jövő 10 000 partizánnak több mint a fele német vagy román gyártmányú fegyverrel volt felfegyverkezve.”7
Von Tippelskirch tábornok bizonyára nagyot csodálkozott volna, ha megtudja, hogy a „szláv fanatikusok” között a katakombákban – mint már említettem – nem egy német nemzetiségű is kitartott. S tán még nagyobbat, ha arról is informálják, hogy a nyilvántartásba vett tízezer partizán közül igen sok csupán pár perccel azelőtt szállt le a föld alatti járatokba. Talán éppen ez volt az a fele, amelyiknek nem volt a birtokában német vagy román gyártmányú fegyver…
Mondanunk sem kell, hogy sem a román, sem az orosz, sem az ukrán média (de még az izraeli sem!) nyúlt soha az odesszai megtorlás témájához. A város védelméről készült egykori szovjet játékfilmekben (például az annak idején igen sikeres Szomjúság címűben) természetesen nem a román hadsereg, hanem csakis az SS és a Wehrmacht ostromolja a várost, holott a németek valójában csak kisebb egységgel siettek az elakadt szövetséges segítségére, s a város bevétele után ez az egység sem maradt Odesszában.
A neves román író, Marin Preda Antonescut rehabilitáló, még Ceausescu uralma alatt megjelent hírhedt Delirul címû regényében főhősét, a haditudósítóvá vált bukaresti újságírót október 22-én reggel „utaztatja el” az elfoglalt Odesszából, hogy a rákövetkező véres három nap eseményeiről egyetlen szó se essék. De még a sztálini évek gyér eresztésű román antifasiszta irodalma (például Georghe Calinescu, Eusebiu Camilar, Aurel Baranga, Camil Baltazar háborús ihletésű regényei) sem mert említést tenni róla.
Odessza három őszi napjának és következményeinek történetét az egész világon mindmáig nagyon kevesen ismerik. Antonescu marsallról a közelmúltban már sok román városban neveztek el utcákat, sugárutakat. Kolozsvárott is, ahol külön e célra alakult egylet szorgalmazza évek óta szobrának felállítását. Egyelőre sikertelenül.
1 Román eredetiben: M. Carp, Cartea neagrã vol. III. Bukarest 1947, 210-211. old.
2 Antonescu levelébõl valamennyi idézet román eredetiben: Matatias Carp, Cartea neagra, fapte si documente, Vol. III. Bukarest 1947, 184-187. old.
3 Procesul Maresalului Antonescu – Documente, Europa Nova, Bukarest, 1995, I. köt. 170. old.
4 Uo., 207. old.
5 Valamennyi kiemelés a beadvány szövegében magától Antonescutól származik.
6 Uo. 169-170 old.
7 Kurt von Tippelskirch: Geschichte des Zweiten Weltkriegs, Bonn, 1954, 359. old.
Megjelent az Élet És irodalom XLV. évfolyama 18. számának Feuilleton rovatában 2001. május 4-én.
