A filológusok már régóta megkülönböztetik a nyelvet a beszédtől. A nyelv nemcsak eredetében hordozta az érzelmi, indulati elemet. A mindennapi beszéd szókombinációk sorozata, amelyben egyebet sem teszünk, mint állandóan megsértjük a „helyes” kifejezést, a szóhasználat, a mondatszerkesztés szabályait, azokat a szabályokat, amelyek a nyelvben csak később alakultak ki. Akárcsak a filmnyelvezetnek, a szabad beszédnek is fő szabálya – amelyhez mondattana igazodik – : azoknak a gondolati összefüggéseknek, logikai implikációknak az érvényesítése, amelyeket éppen pillanatnyilag közölni, megérteni kívánunk; és itt van valahol az egyetlen igazi érintkezési pont, közös vonás a filmnyelvezet és a tulajdonképpeni nyelv között. Eisenstein nagyon pontosan meglátta ezt: „A törvényszerűségek gyökere a beszéd egy harmadik válfajába nyúlik vissza, nem az írott, nem a beszélt, hanem a belső beszédbe. Ennek a belső beszédnek a felépítése azonban már elválaszthatatlan attól, amit érzelmi gondolkodásnak nevezünk.” Ilyenformán talán helyesebb volna, ha nem filmnyelvezetről, hanem film-beszédről tárgyalnánk. Maradjunk meg mégis az első kifejezés mellett, mert a beszéd fogalma újabb zavaró fogalomtársítások felé sodorna.
Ezek szerint a filmnyelvezet, mint gondolati folyamatokat kiváltó képtársítások sorozata, valahol az értelmi gondolkodás és érzelmi színezetű gondolatközlés, a tulajdonképpeni nyelv és a művészi kifejező eszközként kezelt nyelv határvidékén helyezkedik el. Helytelen lenne ebből azt az elsietett következtetést levonni, hogy az ilyenfajta „képkombinációs” közlésmód csak egészen primitív, alacsonyrendű gondolati összefüggések, tartalmak kifejezésére alkalmas.
Az olvasó nyilván filmekről szeretne hallani, nem pedig nyelvészeti kérdésekről. Nyelvezet? – gondolja bizonyára magában –, legyen nyelvezet. Annál jobb, mert így legalább világos, hogy pontosan azt kell tennünk a művészet és nem-művészet elválasztásához, amit egy könyvvel teszünk: megnézzük a címlapját. Sebészeti tankönyv? Shakespeare? mindjárt tudjuk, hányadán állunk, és egyáltalán, ha olyan nagyra van Eisenstein az ő mindentudó filmnyelvezetével, miért csak ígérgetett? Miért nem filmesítette meg valóban a Tőkét? Hiszen akkor a közgazdász- és filozófus-diákok moziba járhatnának, nem könyvtárba. (És – emlékezzünk csak – talán „az analfabéták is megértenék”!) Akkor pedig: fenébe a könyvtárakkal, éljen a mozi!
A legmélyebb sajnálattal, de még idejében meg kell fékeznünk az ilyen irányú nemes lendületet.
A film kétségkívül egyre nagyobb teret fog hódítani a pedagógiában. Az iskolákban egyre több tesz majd a vetített lecke, sőt, egy szép napon talán a tévé „hazahozza” az egész iskolát, kiszorítja az újságokat, sőt bizonyos fajta könyveket is feleslegessé tesz. De míg a világ világ – könyvtárba fogunk járni, olvasni fogunk. (Az viszont igen valószínű, hogy – kevesebbet.)
Mert a film nyelvezet-jellegéből egyáltalán nem következik az, hogy mindent könnyebben, egyszerűbben lehet „elmondani” a segítségével, és különösen nem következik az, hogy kiszoríthatja, helyettesítheti a gondolatközlésben a magával az emberiséggel egyidős, írott-beszélt nyelvet.
A futurológusok, a jövőbelátás szakemberei egészen más oldalról látják fenyegetettnek a nyelv szerepét a soron következő évtizedekben: az elektronikus számológépek „nyelvezete”, a bináris (kétszámjegyű) számrendszerre alapozott közlésrendszerek felől. Szerintük, pár évtized elteltével az emberiség két részre fog osztani: azokra, akik képesek lesznek szóba állni, „társalogni”, a mindenható komputerekkel és azokra, akik erre nem lesznek képesek. Ügy látszik, a dolognak fele sem tréfa: egyes országokban a legkomolyabban foglalkoznak a bináris közlésrendszerek elemi iskolai (!) tanításának bevezetésével!
Az emberi gondolkodásnak, a szellemi tevékenységnek megvannak azok az igen kiterjedt zónái, amelyekben a nyelv, a fogalmi elvontság elengedhetetlen, elsődleges szerepet játszik. Ahhoz, hogy a film a maga eszközeivel valóban eljusson ezekbe a zónákba (mert elméletileg valóban eljuthat), képtelen, nyakatekert utakra kényszerülne, óriási és értelmetlen energiapazarlásra. Mondhatni gyalog járna be egy nagyon hosszú utat a már régen lefektetett sínek mellett, amíg eljutna bizonyos fogalmakig, s a nyelvi beidegződések egész szerelvényét is maga előtt kellene tolnia. A „megfilmesített” Marx-művet kétségkívül hosszadalmasabb és még nehezebb lenne megérteni, mint írott eredetijét. Ezért nem is készül el soha.
Ez nem jelenti viszont azt, hogy a film, ha el is fogadjuk „nyelvezetnek” amolyan alacsonyrendű, az absztrakciókhoz, fogalmakhoz soha fel nem emelkedő jelbeszéd, primitív mutogatás, az ősember értelmi színvonalára való visszatérés a huszadik század technikájával. Mert teljes érvénnyel fennáll a fentiek fordítottja is!… „akik a szellemiséget spontánul és hamisan a fogalmi világgal azonosítják, megoldhatatlan ellentmondásba keverednek”. (Lukács György: Az esztétikum sajátossága).
Hogy példáinkkal továbbra is a társadalomtudományoknál maradjunk, íme egy példa arra, hogyan lehet visszaadni egy politikai természetű összefüggés lényegét tíz kép, méghozzá tíz abszolút hiteles híradófelvétel segítségével. Paul Stragd Spanyolország szíve című, 1937-ben a spanyol polgárháborúról készült filmjéből idézünk:
1. Franco bombázógépe a levegőben.
2. A gép alatt – a romokban álló Madrid látképe.
3. A pilóta lenyomja a bombakioldó fogantyúját.
4. A bombatár kinyílik, a bomba elhagyja a repülőgép testét.
5. A bomba zuhan.
6. Hitler őrjöngő, ünneplő tömeg előtt beszél Berlinben.
7. Mussolini őrjöngő, ünneplő tömeg előtt beszél Rómában.
8. A bomba zuhan.
9. Robbanás.
10. A rombadőlt Madrid látképe.
A film segítségével olyan eredménnyel és olyan módon tudunk visszaadni, kifejezni, a nézőben előidézni bizonyos gondolatformákat, a valóság elemeinek olyan elrendezését, olyan strukturálását tudjuk elvégezni, másképpen szólva bizonyos képzetek kialakításához olyan tárgyiasított, „érzékített”, olyan „rövidített”, utat járhatunk be, amelyre a nyelv sokkal kevésbé alkalmas. Ami persze megint csak nem azt jelenti, hogy a nyelv nem képes erre, de éppen úgy kerülőkön át juthat csak el kifejezéséig, mint a film a Tőke tartalmáig. A nyelvi közlés, a nyelvi információ sajátossága az, hogv akárhányszor az egyedi dolgot, az abszolút egyéni élményt akarja kifejezni, arra kényszerül, hogy a fogalmat, az általánost használja, és a nyelv művészi használata nem egyéb, mint ennek a tehetetlenségnek a legyűrésére irányuló véget nem érő erőfeszítés, a szókép megszületéséhez, a nyelv „ősállapotához”, a már említett „belső beszédhez” való visszanyúlás.
A filmnyelvezet esetében nemcsak a gondolati tevékenység kiindulása, de menete, formája, eredménye is gyökeresen különbözik a nyelvi közlésmódtól. A filmet néző alany tudata egész más műveletet végez, mint az olvasóé, hallgatóé vagy színházi nézőé. És éppen mert e műveletek kiindulópontja az, amit látunk, tehát a közvetlen érzékelés, az „első jelzőrendszer” lép működésbe, a filmnéző reakciója érzékileg és érdemileg közvetlenebb, fokozottabb lesz, mint a második jelzőrendszerrel dolgozó nyelvi közlés esetében. A közölt gondolatmenet mintegy „ős-formájában”, képszerű, imagisztikus formájában jut át a néző tudatába, és egyáltalán nem kötelező, hogy a néző „megértési folyamata” a szavakon, a fogalmakon keresztül a verbális megfogalmazás irányába haladjon. (Ami viszont elkerülhetetlen, amikor nekifogunk elmesélni, hogy mit is láttunk a moziban.)
A film ilyenformán a gondolatközlés, a logikai, az értelmi-érzelmi információ merőben új csatornáját nyitja meg az emberi agyak között. Ezért a film – nyelvezet, és nem „csak” művészi kifejezőeszköz, mint a festészet, a szobrászat vagy a zene.
De ha nyelv, van nyelvtana is? Erre is felelek legközelebb.
Megjelent A Hét II. évfolyama 18. számában, 1971. április 30-án.