„Kezdődik nagy éjszakája a szavaknak
Itt a név elszakad attól amit nevez“
(Aragon)
Távol álljon tőlünk még a szándéka is annak, hogy újra felelevenítsük vagy akár csak összegezni, elmesélni próbáljuk azt a hosszú és unalmas szócsatát, amely valaha a film művészet-volta, esztétikai „polgárjoga” körül zajlott. Az orrfintorgató szupersznob esztéták, akik vásári mutatványként, „alantas” tömegszórakozásként kezelték a filmet akkor is, amikor már régen nem volt az – ma már kihaltak, mint a dinoszauruszok. A még itt-ott elvétve fennmaradt példány szóra sem érdemes. Ezzel szemben – s ez nagyon fontos! – ahhoz, hogy a filmről mint művészetről beszéljünk, ahhoz, hogy akár egyetlen filmről is beszélhessünk, vitatkozhassunk, nagyon gondosan el kell határolni a filmet – a filmművészettől. A„film” szót igen gyakran a „filmművészet” fogalom megjelölésére használják. Mi is úgy fogjuk majd használni. Előbb azonban – akár a tudálékos szőrszálhasogatás gyanújába keveredésünk árán is – tisztáznunk kell: amikor azt mondjuk, film – akkor egyszerre legalább négy dologról van szó.
Elsősorban és mindenekelőtt a film – technikai eljárás. Mindannyian tudjuk, s már senkit sem érdekel: fototechnikai rendszer,amelynek segítségével a valóság kétsíkú, fotografikus képét mozgásban reprodukálhatjuk. (Meg fogjuk látni, hogy e rendszer technikai sajátosságai igen jelentős szerepet játszanak a film és a néző kontaktusában.) Ezen felül jó lesz, ha mindjárt az elején hozzátesszük: a filmhez, mint technikához, nem csak a kép, de a hang rögzítése is szervesen hozzátartozik. Nem szabad megtévesszen az, hogy létezésének első harminc évében a film némaságra kényszerült A film eleve audió-vizuális valóság-rögzítést jelent.
A filmtörténetet a Lumière-fivérek első nyilvános vetítésétől szokták számítani. A szorgosabb, „kályhától táncoló” filmtörténészek nem haboznak a kínai árnyjátékokig vagy egyes, mozgásillúziót keltő gyermekjátékokig nyúlni vissza, teljesen alaptalanul, mint ahogy például néha George Sadoul teszi, nálunk is jól ismert filmtörténetében, ebben az unalmas, koncepciótlan és rendszertelen adathalmazban, amely már számtalan mozibarátnak vette el a kedvét a filmirodalom olvasásától. Egyébként a Lumière-fivérek elsőbbségét mind a mai napig vitatják, az amerikaiak szerint Edisont, az angolok szerint pedig Freese-Greene-t illetik a feltaláló babérai. Számunkra ez a régi vita csupán egyetlen szempontból érdekes. Éppen ebből látható ugyanis, mennyire lényegtelen valójában a feltaláló személye.
A századforduló küszöbén a technikai fejlődés eljutott a mozgásrögzítés, a mozgógép megvalósításának nem csak a lehetőségéhez, de egyben szükségszerű igényéhez is. Nem fogjuk untatni az olvasót annak felsorolásával, mi mindenre használja manapság a mozgókép technikáját a tudományos kutatás egyre több ága, a biológiától az atomfizikáig, az űrkutatástól az orvostudományig és vissza.A mozgógép azonban nem csak egy közvetlen, tudományos-technikai igényt elégített ki, de közvetett szellemi síkon egy még fontosabb igényt, a valóság ábrázolásának, tükrözésének lélektani és esztétikai igényét is. A robbanásszerű technikai fejlődés, a felfedezések egész sora, és különösen a modern hírközlő és közlekedési eszközök által egyre kisebbre zsugorított távolságok: alapvetően megváltoztatták az ember idő- és térérzékelését. Az ember és környezete közötti kapcsolat olyan változáson ment át, olyan elemek jelentek meg benne, amelyek már „nem fértek” a régi kifejezésformákba. S a film technikája még meg sem született, amikor a hagyományos művészetek, éppen ezt a változást tükrözve, a későbbi filmkifejezés egyes jellegzetes elemeit, sajátosságait már tartalmazzák. A századforduló irodalma, képzőművészete, a különböző „izmusok” egész sora (amelyek között ma is olyan nehezen teremt rendet a művészettörténet) a maguk módján mind-mind a filmmel terhesek! Így például Apollinaire versei, Picasso és Chagall festményei sokkal inkább tekinthetők a filmművészet igazi, valóságos „előtörténetének”, mint a Sadoul által katalogizált kínai árnyjátékok vagy a Fenakistiscop néven réges-régen elfelejtett gyermekjáték. És nem kis rácsodálkozással állapítják meg az utóbbi években az esztéták, hogy a sajátosan filmszerűnek mondott idő- és térérzékelés elemeit a legprecízebben éppenséggel azoknak a modern íróknak a műveiben találják meg, amelyeket a filmtől a legtávoliabbaknak tartottak, mint például Csehov és Proust, Joyce és Kafka, Virginia Woolf és Dos Passos. „A film győzelme garantált – mondta még a húszas évek legelején Majakovszkij –, mert a film nem más, mint az egész modern művészet logikus konklúziója.”
Ezzel azonban ugyancsak elébe vágtunk a dolgok menetének. Egyelőre még három értelmével vagyunk adósak a film szónak. Mert azon kívül, hogy technikai eljárás, a film egyben: nyelvezet, művészet és iparág.
Nagyon is szükséges lenne ezen a ponton, ahol elkezdődik „nagy éjszakája a szavaknak”, azaz a fogalmak keveredése, megtalálni a logikai vagy akár időrendi, történelmi sorrendet e három dolog között. Sajnos e három dolgot elválasztani csak erőszakosan lehet: a film nem csak hogy egyszerre létezik mindhárom minőségben, de történelmileg is ebben a hármasságban fejlődött, alakult ki.
Ennek eredménye egy pokoli elméleti zűrzavar lett. És nem csak elméleti! Talán idősebb olvasók még emlékeznek rá, milyen eredménnyel tévesztették valaha össze a filmet mint nyelvezetet – a filmmel mint művészettel a filmterjesztő vállalat egykori hivatalnokai: a híradómozikban meg kísérő műsorokként olyan rövidfilmeket vetítettek a nagyközönségnek, mint „A veseutak betegségei”, „Műtétek a mellkason” vagy „Fémalkatrészek szilárdságpróbái” és így tovább. Gyengébb idegzetű nézők nem egyszer lettek rosszul a sebészeti oktatófilmek láttán, de még a legerősebb idegzetűek is válogatott káromkodások közepette hagyták ott a vetítést.
Nos, ha meggondoljuk, ekkora „tévedés” nem történhetett volna meg sem színielőadással, sem hangversennyel, sem képkiállítással! Ilyen kolosszálisán rászedni a gyanútlan közönséget a filmvállalatokon kívül egyedül csak egy könyvkötő lenne képes, aki a sebészeti tankönyvet – mondjuk – Shakespeare-művek fedőlapjába kötve bocsátja piacra… Ilyenfajta „átejtések” ma már nemigen fordulnak elő. De nézzünk meg egy sokkal közelebbi és sokkal sűrűbben előforduló dolgot. A „film nyelvén”, „a film sajátos nyelvén” (a „film sajátos eszközeivel” kifejezéssel és a „filmszerű” jelzővel együtt) mindmáig a filmkrónikák leggyakoribb, közkedvelt sablon fordulatai. Nem is nagyon figyelünk fel már rá, hiszen lépten-nyomon olvashatunk „zenei nyelvezetről”, festők vagy szobrászok „formanyelvéről” és így tovább.
Azonban vigyázat! A kifejezések képletesek. Mindenki jól tudja, hogy a zene, a festészet, a szobrászat, a tánc tulajdonképpen nem nyelvvel, hanem – művészi kifejezőeszközök rendszerével dolgozik.
A film esetében azonban a „nyelvezet” kifejezés egyáltalán nem képletes. A film – a képzőművészettől, zenétől, tánctól eltérően – képes magának az emberi gondolkodásnak bizonyos formáit és folyamatait, a gondolkodás menetét, tökéletes pontossággal reprodukálni, a nézőben kiváltani.
Ez pedig olyasvalami, amihez a Lumière-féle játékszer előtt egyetlen eszköz állt az emberiség rendelkezésére: a nyelv. A kimondott, vagy a leírt szó. A nyelv fogalmakat használ, az úgynevezett „második jelzőrendszerrel” dolgozik, ennek segítségével tud bármit kifejezni. A nyelv a legdöntőbb módon befolyásolta, formálta a gondolkodást. És a nyelv – talán már megszületése pillanatában – ugyancsak művészi kifejező eszközzé, a költészet, a próza, a drámaírás „nyersanyagává vált”. De erről később majd többet.
Megjelent A Hét II. évfolyama 15. számában, 1971. április 9-én.
