,,A film – az, amit nem lehet elmesélni” – mondta René Clair. Hát ez nem valami nagy újdonság –gondolhatja magában az olvasó. A zenét sem lehet elmesélni. A festészetet sem. A szobrászatot sem. És egyáltalán, minek ennyi „nyelvészkedés”?
Valóban, a „film-nyelvészkedés” e feljegyzések egymásutánjában kissé hosszúra nyúlt. Most már persze minden mentegetőzés hiábavaló, mégis, hadd mondjuk el: azt hisszük, csakis a film nyelvezet-jellegéből kiindulva ismerhetjük fel – s talán még nem is teljességében – az új, audiovizuális közlésmód óriási hatását, jelentőségét.
… Születése óta fogják a szavak az emberiség kezét – írja Befejezetlen regényében Aragon. A szavak vezettek ki az őstörténelem barlangjaiból, ezred- és tízezredéveken át formálták, alakították, őrizték szellemiségét. És vezetni fogják továbbra is, amíg csak ember él a Földön. Sőt, más bolygókon még kevésbé lesz meg nélkülük.
A film, az audio-vizuális közlésmód kialakulása óta nagyon kevés – a nyelv sok tízezer esztendejéhez képest –, mikroszkopikusan kevés idő telt el. Az új közlésmód általános elterjedése csak most kezdődik. S ez alatt a mikroszkopikusan kevés idő alatt a szavak máris nagyon sok minden fölött elvesztették egyeduralmukat. Másképpen tanítanak az iskolákban, másképpen írnak regényt vagy színdarabot, sőt, másképpen olvassák azt, amit embertársaik valaha is írtak. Másképpen gondolkodnak és másképpen beszélnek (még a futballról is!) az emberek, amióta ez a furcsa játékszer a kezükbe került. Néhány évtized leforgása alatt a film „szavai”, az audio-vizuális információ – a tévé csak most kezdi igazán tömegméretekben „házhoz szállítani”! – máris olyan hihetetlen erővel ragadta meg az emberek eszét, olyan állandó és egyre növekvő erejű hatással van a mai ember társadalmi életére, gondolkodásmódjára, szellemiségére (nem is beszélve a művészetekről!), hogy a szociológia, lélektan, esztétika még csak igen-igen kis mértékben képes nyomon követni e hatás következményeit.
A film valóban csodálatos, varázserejű, példátlan hatalmat ad az ember kezébe: nevezetesen azt, hogy minden külső erőszak, minden változtatás legcsekélyebb látható nyoma nélkül magát az érzéki valóságot az emberi gondolatnak alárendelve úgy mutatja meg embertársainak, hogy ez a puszta valóság önmagánál több legyen, hogy e valóság káoszából kipattanjon, felszínre kerüljön tulajdon lényege, értelme, tehát valami olyasmi, ami a puszta fizikai létezésben nincsen benne, s csakis és kizárólag a néző gondolati tevékenységének eredményeként kerül felszínre. Ez a filmnek mint merőben új „gondolat-közvetítő csatornának” alapvető, legfontosabb jellegzetessége.
Ezért merészeltünk a fentiekben talán kissé hosszasan „filologizálni”: nem a filmkritikák „pontatlan szóhasználatával” kívántunk vitatkozni, hanem arra rámutatni, hogy ez a közlésmód teljesen önálló, öntörvényű. Valahányszor egy film szerkezetében, „beszédében” felfedezzük a valóságot bizonyos céllal elrendező, tulajdonképpen a szó szoros értelmében újraalkotó gondolatot, valahányszor egy kép-kapcsolás vagy egy kompozíció értelmét, jelentését felismerjük – nem szabad a régi formák, régi kifejezőeszközök törvényeihez, jólismert„játékszabályaihoz” futni segítségért, magyarázatért.
A film éppen azért tudta ilyen villámgyorsasággal megtörni a szavak évezredes egyeduralmát a gondolat fölött, mert merőben különböző, rövidített utakon jár egyik agyvelőtől a másikig, éppen azért lett milliók művészete, mert nem szorul szimbolikus kifejezésmódra, képletességre,„jelbeszédre” ahhoz, hogy egy gondolatot pontosan közöljön, hogy egy értelmi összefüggést létrehozzon tudatunkban!
Vajon nem erről beszélt, nem ezt látta-e meg Eisenstein még 1935-ben: „… Ez lesz korunk művészetének történelmi műve, mivel manapság a gondolkodás filozófiai spekuláció és az érzés, az emóció rettenetes kettősségét szenvedjük. Azt hiszem, egyedül a film képes megvalósítani ezt a nagy szintézist és visszaadni az értelmi elemnek konkrét, érzelmi, életfontosságú forrásait.”
Ennek a történelmi útnak, ennek a nagy szintézisnek még távolról sem értünk a végére. Sok művészt, tudóst, gondolkodót rettent el mindmáig a filmnyelvezet elemi erejű berobbanása életünkbe. Egy pár évvel ezelőtt megjelent könyv már egyenesen a „képek civilizációjáról” beszél, az „írásos” civilizáció, a „Gutenberg-csillagzat” alkonyáról. S a nagy szintézis eszközét, amiről Eisenstein szól a gyakorlatban sok helyen túlnyomórészt az értelem féken tartására, a gondolkodás elaltatására, a felfokozott életritmusban elzsibbadt agyak „gyorsmosására”, könnyed elszórakoztatására használják! Ez azonban már nem a filmnyelvezet belső törvényszerűségeinek következménye, hanem kizárólag azoké a társadalmi formáké, amelyekbe a filmnyelvezet beleszületett, s amelyek szorosabban, mint bármely más művészi kifejezőeszköz esetében uralják és irányítják használatát. Mert nemcsak a filmnyelvezet a huszadik század terméke, de a közönség is, akihez „beszélnek” rajta. Nem szabad hogy félrevezessen ez a körülmény.
De ezzel már át is léptünk a „nyelvészet” területéről a társadalomtudomány, a szociológia vadászterületeire. A film iparjellegének kérdéséhez érkeztünk. Márpedig a film bennünket mint művészet érdekel elsősorban.
Megjelent A Hét II. évfolyama 35. számában, 1971. augusztus 27-én.