az Írók Boltjában, Budapesten 2016. szeptember 19-én (Fotó: MTI/Marjai János)
Krasznahorkai László univerzumában 1985-ben eleredt az eső, és azóta sem állt el. Sárba ragadt létezésünk változatlanságát csak a pusztító csőcselék tombolása vagy a hamis próféták érkezése töri meg, de végül még a kegyetlen ökölcsapás, vagy a soha be nem váltott ígéret izgalmából is csak a reménytelenség marad. És mégis, kevés szórakoztatóbb szerzőt találni Krasznahorkainál.
Aki nem hiszi, kezdje az életművet a tavaly év elején megjelent Zsömle odavan című regényével: a fergeteges börleszkbe fulladó irónia mögött felsejlő Magyarországon, legyen az bármilyen rettenetes is, csak kacagni lehet. Mert ha nem kacagunk, sírnunk kell. Ha létezik magyar néplélek, Krasznahorkai László abból formál legendásan hosszú mondatokat, mintha egyenesen a lényegünket transzponálná az irodalomba. Emiatt talán lehetünk annyira önzők, hogy a Nobel-díját, mint a szövegek alapanyagai, sajátunknak érezzük egy kicsit. Az elismerés egyszerre értékeli fel és illeti kíméletlen kritikával a magyar kultúrát.
Ennél persze bonyolultabb a kép, hiszen a létezés kilátástalansága általános érvényű, nem csak Magyarország pusztul, a világ egésze járja zajos haláltáncát, körbe-körbe. A tájak, az emberek, a félelmek, az erőszak és a szenvedés mégis a magyar valóságból indulva válik egyetemessé. Krasznahorkai László egyszerre a legjobb és a legrosszabb országimázs. Világhíre egyben a Sátántangó, Az ellenállás melankóliája vagy a Báró Wenckheim hazatér világhírét jelenti, és aki a fordítást olvasva ezekben a kötetekben kíván eljutni a szerző inspirációs forrásához, óhatatlanul is valahol a Viharsarok kietlen tájain találja magát, még akkor is, ha a Google térképén sem lelné meg az országrészt.
És mivel a lényegről beszél, magasan felette áll a köznapi nemzetkarakterológiának. Nem abban a regiszterben szól, ahol a melldöngető mélymagyarok vagy a művészetének alapvető kritikáját az éppen aktuális hatalomra vetítő kárörvendők. Eltéveszthetetlenül politikus regényeinek tükrében tűnik fel, hogy amit a hétköznapok szintjén politikának nevezünk, az csak torz paródiája annak a torz paródiának, amit Krasznahorkai teremt újra a szövegben.
Rituális körbejárása a létezés értelmetlenségében egyre szűkebb pályát ír le, míg végül már csak egy helyben forog, a nem múló szédülés mélyén pedig előbb-utóbb olyan értékekre bukkanunk, amelyek felülírják a szövegek kilátástalanságát. Ahogy Krasznahorkai László fogalmazott a 2021-ben készült interjúnkban: „Megvetését az alantasnak, a sunyinak és a közönségesnek. S védelmét mindannak, ami tökéletes, ami tiszta, ami szép.”
