2017. november 24-én (Fotó: MTI/EPA/Sedat Suna)
Sokáig rettegtem a repüléstől, amint bezárult a gép ajtaja, megragadtam a karfát, és a landolásig el sem eresztettem. Másfél évtizeddel ezelőtt, egy őszi délelőttön azonban váratlanul elszállt a félelmem. Váratlanul, mert addig minden ment a megszokottak szerint, éreztem, ahogy a gyomromból felkúszik a sötétség, és lassan elborít, ám mielőtt teljesen átadtam volna magam a kétségbeesésnek, egy baljós alak tűnt fel a folyosón. Hosszú fekete kabátja úgy lobogott mögötte, mintha valami groteszk szuperhős lépett volna a repülőre, és ahogy végigsiklott a sorok között, a Harry Potter-filmek dementorai rémlettek fel: a lelket kiszippantó lények nyomán fagyba borul a táj. Tarr Béla volt az.
Tarr Béla. Ha ő is ezen a gépen utazik, nem eshet bántódásom, jelenlétének tudata – abban a pillanatban bővebb magyarázat nélkül is – mélységes nyugalommal töltött el. És mire leszálltunk, már a magyarázattal is kész voltam. Ha Tarr Béla filmről filmre megszelídíti az apokalipszist, akkor a tízezer méteres magasság sem árthat neki (és a szerencsés utastársainak sem). Mert éppen ezt csinálta: az emberi létezés végpontjaira fűzte fel az életművét. De a folyamatos pusztulásban, a lét értelmetlenségében, fájdalmában és abszurditásában – éppen ezek kíméletlen bemutatása miatt – megtalálta és megmutatta a reményt. E tekintetben tehát tökéletesen interpretálta Krasznahorkai László műveit.
Az ellenállás melankóliája az egyik legsúlyosabb magyar regény, befogadása az önfeladás mazochisztikus mértékét követeli meg az olvasótól, és nincs másként ez a belőle készült Werckmeister harmóniák című Tarr Béla-filmben sem. Ahogy az angyalszerű Valuska Jánost, a fagyba dermedt kisváros bolondját felszippantja a pusztítani vágyó csőcselék forgószele, hogy elkerülhetetlen repülése végén minden transzcendenciától megfosztva sújtson le rá a nagyon is emberi ítélőszék, az a létezési módunk talán legsötétebb metaforája. És mégis: Valuska létezik, és szemeinek végtelen vizében megmártózva folyamatosan megtisztulhatunk az elkerülhetetlen gonoszság és rombolás mocskától.
Ezt teszi velünk Krasznahorkai László szövege, és ezt teszi Tarr Béla filmje. A borzalmon keresztül az empátiához és a megértéshez vezet. Vagyis csupa olyasmihez, amire manapság talán egy kicsivel nagyobb szükségünk lehet.
De Tarr Béla nélkül mi lesz az angyalszerű lényekkel? És mi lesz velünk?
