A kiskorúak megerőszakolásáról rappelni a művészi szabadság része – mondta az esztergomi MCC Feszten Orbán Balázs a Telexnek. A miniszterelnök politikai igazgatóját az első számú Digitális Polgári Kör megbecsült tagjáról, Dopemanről kérdezte a portál, akinek a dalszövegei az elmúlt napokban váltak (ismét) a közbeszéd részévé. Orbán Balázs kijelentése a fideszes választási kampány irányából nézve logikus és koherens, minden más szempontból azonban rettenetesen veszélyes – még akkor is, ha tudjuk, hogy a politikai igazgató nem mindig gondolja át a mondandóját (lásd 1956 és az önvédelem).
Ha ugyanis a művészi szabadsággal indokolva vállalják az elvben vállalhatatlant, akkor innentől nagyon nehéz lesz meghúzni a határokat. Mert akkor – hogy a legkézenfekvőbbel kezdjük – Majka performansza, Bindzsisztán fiktív miniszterelnökének fiktív lelövése is a művészi szabadság része? Vagy ha a nő, aki Orbán Viktor megöléséről posztolt, dalban mondja el véleményét, akkor ellene sem indít eljárást a rendőrség, mert nem csinált mást, csak élt a művészi szabadság jogával?
– Jól értem, hogy a bő 20 éves „nőverő és nőgyűlölő” Dopeman-szövegek miatt sikítoznak azok, akik másfél éve gátlástalanul mosdatják a feleségét bántalmazó, erőszakos őrültet? Na, neee! – írta Facebook-oldalán újra felfedezett közmédiás visszafogottságával Németh Balázs, akinek objektivitását a Harcosok órája című műsor garantálja. Posztjával – talán szándéktalanul – rátapintott a lényegre. Nem a Magyar Péterre tett utalása a lényeg – hiszen mi köze a Dopeman-ügyhöz a Tisza Párt vezetője természetének? –, hanem a két évtizedes távlat. A rapper valóban a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején írta az inkriminált szövegeket, amiből két dolog következik. Az első, hogy előadóként teljesen kikopott a popkulturális emlékezetből, közepesen gyenge életműve a mai fiataloknak semmit sem mond, politikai felhasználása ezért legalább annyira nehezen magyarázható, mint Németh Balázsé. A második pedig – és ez a fontosabb –, hogy a művészeti kifejezésmód és tartalom elveszítheti jelentőségét, értékét és értelmét, de sosem évül el. Teljesen mindegy, hogy valaki száz éve énekelt arról, hogy a már éppen menstruáló kislányokat meg lehet erőszakolni, vagy tegnap, a szövegben rejlő agresszió eleven marad.
Nem arról van szó ugyanis, hogy a megkérdőjelezhető életvitelt el tudjuk-e választani az alkotástól – ami számtalan esetben felmerül a művészetben Caravaggiótól Ezra Poundig, De Sade márkitól Leni Riefenstahlig –, hanem arról, hogy elfogadható-e ha, amikor valaki arról rappel, hogy
„Nem vagyok a családos apáknak az álma
Ha megvolt a lánya, utána jöhet az anyja
Szerinted gusztustalan, ha megb.szunk egy kiskorút?
De ha vérzik a ribanc, akkor b.szni is tud!”
A hiphop történetében persze nem egyedi jelenség egy-egy ilyen sor, és egyéb könnyűzenei műfajokat is felhozhatnánk példaként a gyomorforgatásra. Álszent dolog lenne emiatt támadni Dopemant, hiszen nem csinált mást, csak felmelegítette a zsáner kliséit (és minden erőfeszítése ellenére is csupán a langyosig jutott). Megítélhetjük a rapper művészi világát, és az abból következő életmódot és világlátást, mondhatjuk, hogy undorító, amit állít; vagy ellenkezőleg, megvédhetjük, hogy ez csak egy póz, és valójában eszébe sem jutna kislányokkal erőszakoskodni. Megtehetjük, de talán felesleges lenne, ebben a történetben ugyanis az előadó számít a legkevésbé. Dopeman művészileg és közéletileg is szinte teljesen érdektelen figura. Orbán Viktor azonban nem az.
Amikor a miniszterelnök sokadik nekifutásra próbál valami maradandót alkotni a digitális térben, akkor valójában két regiszterben tevékenykedik: politikusként és – tiltakozhatunk ellene, de mégis: – művészként egyaránt. A Digitális Polgári Körök létrehozása a választási kampány része, de mint az ország vezetője, Orbán Viktor a személyek összeválogatásával értéket is teremt, egészen pontosan egy értékközösséget hoz létre. Mintha egy képzőművész a rendelkezésére álló anyagok kombinációjából kollázst készítene. A műalkotás értelmezhető a felismert részletek eredeti funkciója, valamint az összeállítás egésze alapján. Dopeman jelen esetben Orbán Viktor alkotásának része – ahogy az ugyancsak kiválasztott Miklósa Erika, Lánczi András vagy Rákay Philip is –, és így hozza magával mindazt, amit az élete során létrehozott és képviselt. Nem is lehetne másként, hiszen ha valamit lehántanánk róla, azzal veszélybe kerülne a műalkotás koherenciája.
Nem könnyen megválaszolható kérdés persze, hogy egy művész vajon felelős-e a kollázs minden egyes darabjáért, csakhogy esetünkben itt kapcsolódik be a játékba a másik regiszter: a politika. Mivel Orbán Viktor egyszerre kíván kint és bent is egeret fogni, vállalnia kell a következményeket, vagyis igenis erkölcsi felelősséggel tartozik mindazokért, akiket a nagy alkotásába beemelt. Ha fel akarja használni a művészetében Dopeman (állítólagos) hírnevét, vállalnia kell a felelősséget az olyan sorokért, hogy
„Mit szólnak hozzád a feministák?
Ha nem tetszik valami, mehet az egyenjogúság
Kegyetlen módon pofán b.szom őket
Mint szódás a lovát, úgy verem a nőket”
Orbán Viktorra is vonatkozhat természetesen az Orbán Balázs-i értelemben vett művészi szabadság, de csak addig, amíg az alkotása nem kerül politikai térbe, onnantól ugyanis már más szabályok is érvényessé válnak. Dopeman beemelése egy digitális körbe, a művész szíve joga, ahogy ezek szerint a kisgyermekek és a nők elleni erőszakról való dalszerzői fantáziálás is, de az ország erkölcsi iránytűjeként életre hívott közösség politikai célból történő bemutatása esetében a szabadság kiterjesztődik, és hirtelen mindannyian a részévé válunk. Onnantól pedig már – az Orbán-rendszerben példátlan módon – nem egy ember, legyen bármekkora alkotó, döntésén múlik az igazság.
Ha így lenne, az szörnyű következményekkel járna. Mert akkor bármelyik önjelölt esztéta kijelölhetné a jövőben az igazság, és így a szerinte létező valóság határait. A XX. század során jó pár ilyen esztéta dogozott a világon, működésük nyomán százmilliók vesztették életüket – de ne emeljük – Szijjártó Péter által (félre)értett – „piedesztálra” Orbán Viktort. A Dopeman ügy ennél sokkal banálisabb, a mi nyomorultan kisszerű világunkban mégis végtelenül szomorú.
A gyermekvédelmet a politikai haszonszerzés érdekében felhasználó hatalom annyiszor lepleződött már, hogy már szinte nem is maradt titkolnivalója. Álszent és végtelenül hamis kommunikációjuk számára már csak egyetlen terep maradt érintetlenül: a művészi fikció. Ezért is jött jól Dopeman dalszövegekben megidézett gyermekek elleni agressziója, hiszen így az utolsó területet is meghódíthatják. Miután tönkretették, kifosztották és lezüllesztették a gyermekvédelmet, miután hagyták, hogy szexuális ragadozók napi szinten vessék ki a hálójukat a legvédtelenebbekre, és miután a visszaéléseket minden létező eszközzel igyekeztek elfedni és mentegetni, most ugyanezt dalban is elmondják.
Mert valójában ezt jelenti az Orbán Balázs által felvetett művészi szabadság. Hogy a felmérhetetlen károkozást most lírai magasságokba (mélységekbe) emelik.
