Hogyan felejtünk el emlékezni, és miért válunk nap mint nap méltatlanná 1956 örökségére?
Immanuel Kant, miután négy évtizedes szolgálatot követően elbocsátotta hűséges inasát, Lampét, egy cédulára felírta magának, hogy felejtenie kell a Lampé nevet, egyszer s mindenkorra. Emlékezés és felejtés e bizarr ellentmondását akár a demencia jelenként is érthetjük, ám a filozófus, még ha talán szándéktalanul is, cetlijét a memória különösen érzékeny pontjára tapasztotta. Amit lejegyzünk, azt a felejtés ellenében őrizzük meg, vagyis attól való félelmünkben, hogy egyszer s mindenkorra elveszítjük. Ha tehát írunk, kitöröljük a felejtést. Csakhogy ez az igyekezet mégis az emlékezés ellen dolgozik. Ahogy gyűlik a rögzített információ, úgy halványul a „természetes” emlékezet, vagyis ürül ki az agyunk.
Az emlékezés művészetét (vagy tudományát) Szimonidészhez köti az utókor. A thermopülai hősök sírfeliratát – „Itt fekszünk, Vándor…” – alkotó ókori görög költő a legenda szerint részt vett egy lakomán, ahonnan két sürgetően kérlelő fiatalemberhez hívták ki, és amint elhagyta a termet, az épület összedőlt mögötte, maga alá temetve a vendégeket. A romok felismerhetetlenné roncsolták az áldozatokat, a családok így nem tudták megkülönböztetni, majd tisztességben eltemetni halottjaikat. Szimonidész sietett a segítségükre, és emlékeiből előidézve a vacsorát, az ülőhelyek alapján beazonosította a tetemeket. Cicero szerint ekkor született meg az emlékezés.
Ha valóban így történt, akkor a memória (hatékony) működését a halál aktiválta, vagyis a felejtés végleges állapota hívta előaz emlékképeket, visszatértünk tehát Kant cédulájához: a múlt megőrzésének és elveszítésének egymástól elválaszthatatlan játékához. Az emlékezet emel ki bennünket az állatvilágból, és azonnal az idő béklyójába köt, jelen, múlt és jövő rabjává válunk, és az örök pillanat állandóságát feledve emlékezhetünk a halálra. Nietzsche nem véletlenül nevezte boldogságnak az állatok felejtésben való feloldódását, az ember nem tud csak a jelenben létezni, rögtön kitörölve a megélt pillanatot. Nincs emlék az elmúlás ígérete nélkül, és ki ne lenne melankolikus e gondolattól?
Nietzsche ugyanakkor emlékeztetett, hogy felejtés nélkül összeroppannánk. Hiszen ha túl sok történelmet halmozunk fel, a múlt súlya agyonnyom, és képtelenek vagyunk élni az életünket. A túlzásba vitt tudás ebben a kontextusban tehát az emberi létezés ellenében hat, ha meg akarjuk őrizni (józan) eszünket, le kell mondanunk a múlt legnagyobb részéről. És éppen ez a szükségszerűség értékeli fel a megőrzést. Csak a legfontosabbhoz ragaszkodjunk, mert amire emlékezünk, emberré tesz bennünket. Pontosabban csak az tesz bennünket emberré.
És bár a múlt tetszőleges pillanatainak felidézése személyes elfoglaltságnak tűnik, az emlékezet kollektivitása közösséget farag a magányos individuumokból. Képességünk a megőrzésre eszerint társadalmi termék, közösen hozzuk létre magunkat. Identitásunk alapköveit a kollektív emlékezet mintái szerint rakjuk le, és arra építünk minden további struktúrát. „A múltra való emlékezés nem valami ösztönből vagy velünk született érdekből fakad, hanem az ember magaformáló kulturális tevékenységének kötelességéből” – írja Jan Assmann német egyiptológus professzor A kulturális emlékezet című, korszakalkotó művében. Az emlékezés szimbolikus konstrukciója a megalkotottságban kánonná válik: kijelöli mindazt, amit nem felejthetünk, és ezek mentén szilárdítja meg az öntudatot. Az egyénit és a csoportöntudatot egyaránt, amelyek egymás nélkül elképzelhetetlenek. Egy nemzet emlékezetében az egyén és a közösség tapasztalata kölcsönösen feltételezi egymást, mi jelöljük ki a saját határainkat, és ennek a munkának éppen a kijelölendőhatárok szabnak keretet. Felelősségünk vitathatatlan: kollektív emlékezetünk megmutatja a világnak, kik vagyunk valójában.
A XX. század második fele – különös tekintettel az utolsó évtizedre – az emlékezés jegyében telt. A pusztítás elképzelhetetlenül változatos formái felidézésen keresztüli jelenben tartásának vágya a memoárirodalomban, az emlékművek alakzataiban és az állami ünnepségek kötelező feszengésében öltött testet. A szimbolikus és konkrét falak leomlottak, és elkezdhettük összegyűjteni a romok alatt rekedt traumáinkat.
1956 feldolgozása a negyven évig húzódó történelmi pillanat kényszerű hallgatásának áldozatául esett. A „sajnálatos októberi események” a nemzeti öntudat alagsori tereibe szorultak vissza, nem egyszerűen felejtésre ítélték, hanem az emlékekben megképzett nememlékekké tették: a forradalom egyszerre történt és nem történt meg. Ezzel azonban nincs mit kezdeni, így jobb híján a felejtésre emlékeztek mindazok, akik az identitásuk részeként fogták fel október 23-át. Legyen bármilyen abszurd is a múlt elvesztésének felidézése, a gyakorlat a szabadság „elnyerésével” sem változott. Nagy Imre újratemetésének politikai programmá sűrítése nem ért véget a hatalom megszerzésével, az emlékezésnek szükségszerűen át kellett csapnia kényszerű feledésbe: a mártír miniszterelnöktől vett búcsú akkor zárult le, amikor a szobrát a Vértanúk teréről – ahonnan a Parlamentre láthatott – a Margit híd pesti hídfőjéhez szállították a hajnali derengésben.
A nemzeti emlékezet konstans át- meg átírása, a múlt eszközként – általában furkósbotként – való felhasználása ma már annyira egyértelmű, hogy minden újabb diagnózishoz szégyenérzet tapad – persze nem a kormányzó elité. De mi van, ha nem is opportunista torzítás, kíméletlen szelekció, barbár dúlás vagy precíz hazugság az, ami az identitásunkat alakítja, hanem egész egyszerűen a felejtés emlékezete? Mi van, ha nem újraírják a múltat, hanem már eleve megszüntetik, és ezt a törlést idézik fel számunkra mindannyiszor? Mi van, ha egyszer csak rádöbbenünk, hogy a nemzeti identitásunk az üresség mozzanatait játssza végtelenítve?
Félelmünket az orosz–ukrán háború hazai értelmezése látszik igazolni. Mert hiszen hogyan törölhette ki egy nemzet a nagy világpolitikai játszma csapdájába szorult ország kétségbeesett kiáltásának hangját a kollektív emlékezetéből? Miért nem halljuk a csatazajon keresztül is az ártatlanok sikolyát, ha elvileg pontosan ismerjük azt a frekvenciát? Talán azért, mert mi sosem kiáltottunk. Mert akik kiáltottak, nem mi voltunk, és nem mi vagyunk: amint felidézzük 1956 hőseit, rögtön el is feledkezünk róluk. A nemzeti emlékezet tünteti el őket a nemzeti emlékezetből, és nincs az a kilencéletű Dózsa László, aki visszacsempészhetné őket.
Azzal, hogy a kormánypropaganda a Kreml álláspontját – békepárti ömlengésnek pozicionálva – erőlteti ránk, nem egyszerűen árulást követ el, de meg nem történtté teszi a hivatalos csatornákon amúgy identitásképző erőként hirdetett múltat. Ha nem vesszük észre az erőszak nagy narratívájában megbúvó finom részletek párhuzamait, ha nem értjük, hogy az ártatlanok szenvedését nem relativizálhatjuk a nagyhatalmi érdekek túlhangsúlyozásával, akkor végleg méltatlanná válunk 1956 örökségére. És ha a múltat meggyalázva kitörlő politikai lendület nem lenne kellően perverz, a nememlékezés végrehajtói folyamatos megsemmisítésben tartják azt a hagyományt, amelyre egykor a hatalmukat alapozták. Kiradíroznak bennünket, de közben a saját elképzelt alapjaikat is lebontják.
Mintha újra és újra kihívnák Szimonidészt a lakomáról – mert Vlagyimir Putyin keresi –, ám az épületből már nem engednék ki, hadd lelje halálát ő is a romok alatt, és ne maradjon senki, aki felidézhetné az áldozatok nevét. Csakhogy az ajtót belülről zárják be, és mire felocsúdnak, már késő, nyakunkba omlott a békepárti lakoma. Különös élmény napról napra végigélni ezt a bizarr szeánszot.
Az emlékezet kitörlésére alapozni az ország jövőjét nem a legszerencsésebb stratégia. Mert ha nem lesz mire emlékeznünk, és nem lesz mit felejtenünk, akkor csak a folyamatos hiány marad. Beleragadunk abba a pillanatba, amikor már a nyelvem hegyén van, amit mondani akarok, de csak azért sem tudom kiejteni, érzem, hogy van valami, de képtelen vagyok előhívni. Gondolat és szó híján csupán az erőlködés keserűségét viszem magammal.
Üres cédulákat ragasztunk magunk köré, melyek talán emlékeztetők, talán a felejtésre figyelmeztetnek, de ez sosem derül ki, mert az írást megspóroltuk. Idővel a cetlik lehullanak, és bokáig járunk a haszontalan papírban. Ez a mi nemzeti emlékezetünk.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 28. számának (július 13. – július 19.) nyomtatott változata.
