2025. december 14-én (Fotó: MTI/Kocsis Zoltán)
Most mi jövünk – jelölte ki másfél évtizedre a kultúrpolitika irányát Kerényi Imre a NER nyitányakor. A 2018-ban elhunyt rendező szlogenje a „balliberális elit” uralta művészvilág visszavételét célozta, hogy a „nemzeti oldal” végre levegőhöz jusson ebben a szükségszerűen zsúfolt térben. Mára a „nemzeti kultúrából” Tóth Gabi, Mága Zoltán, Ákos, Nagy Feró és Pataky Attila maradt. Ezt sikerült elérni tizenhat év alatt. A többi (szinte) néma csend: a pusztítás utáni üresség csendje.
Amit elfoglaltak, azt legnagyobb részt elértéktelenítették és kisemmizték, amit pedig nem sikerült uralmuk alá hajtani, azt tönkretették (vagy legalábbis megpróbálták). Vidnyánszky Attila és Lajos Tamás működése szemléletes példája a sértődöttségből és gőgből gyúrt bosszúhadjáratnak: előbbi a színházi, utóbbi a filmes világot igyekezett a saját arcképére formálni. Mindketten súlyos (tíz)milliárdokat kaptak a küldetésükhöz, és mindketten csúnyán elbuktak. Vidnyánszky ádáz ideológiai harca a szakma végleges szétszakadásához, és a lassan kiürülő Nemzetihez vezetett, A Káel Csaba kormánybiztos fedezékéből és szélárnyékából a gyakorlati irányítást végző Lajos Tamás filmiparának pedig olyan remekműveket köszönhetünk, mint a Blokád, az Aranybulla, a Hadik, Most vagy soha! vagy a legnevetségesebb történelemhamisításuk, a tatárjárásból is propagandát gyúró 1242 – A Nyugat kapujában.
És ne feledkezzünk el természetesen Demeter Szilárd történelmi léptékű dúlásáról, vagy L. Simon László politikai hullámvasútjáról sem. Utóbbi akár még szórakoztató is lehetne, ha nem a kulturális örökség forogna veszélyben. Jöttek, láttak és tönkretettek.
A bosszúvágy és az érinthetetlenség illúziója az elbizakodottságon túli fontosságtudatot kölcsönzött a kulturális potentátoknak, elhitték, hogy tényleg ők jönnek, és tényleg mindent visznek. Károkozásuk jórészt menthetetlen és jóvátehetetlen, mégis mindent meg kell tenni azért, hogy megóvjuk azt, ami a kultúrából még megmaradt.
Mit tett a NER a magyar filmmel? – Elhallgattatás, múlthamisítás és a veszélybe sodort hollywoodi kapcsolat. A NER kulturális pusztításáról szóló cikksorozatunk második része.
Ehhez pedig türelemre és józanságra van szükség. Nem lenne szerencsés, ha újra elhangozna, akár csak baráti körben, a négy fal között, hogy „most mi jövünk”. Harcolhatunk a tűz ellen tűzzel, de mennyivel biztonságosabb közeget teremtene, ha vizet öntenénk a nyomorult zsarátnokra.
És a kármentéshez mindenkire szükség lenne. Vidnyánszkyra, Lajos Tamásra, L. Simonra és így tovább (Demeter részvételéről nagyvonalúan lemondhatunk). A feladatuk marha egyszerű, a békés együttélés érdekében csak annyit kell tenniük, hogy felmérik a kultúra állapotát. Vagyis sorra veszik, hogy mit kaptak, és mit hagytak belőle. Nem önkritikát várok, vagy nyilvános beismerést, nem is önostorozást vagy szégyenmenetet, csak egy egyszerű, pontos listát arról, hogy mekkora a baj. Hogy mennyi közpénz lett oda, hogy milyen állapotban vannak az intézmények és hogy mekkora ráfordítás lenne újra életet lehelni a kultúrába. (A szellemi és lelki károk egyelőre felmérhetetlenek, ezekre talán majd hónapok, évek múlva térhetünk vissza.)
Most ők jönnek. Rájuk vár, hogy felajánlják az idejüket és energiájukat, hogy legalább annyit fektessenek a mentésbe, mint amennyit a rongálásba tettek.
