Aki templomot épít, az hazát épít – mondta Orbán Viktor október 5-én, Veszprémben, a felújított Szent Mihály Főszékesegyház újraszentelésén. Majd az elvben szakrális eseményt azonnal belpolitikai aprópénzre – mai árfolyamon is 30 ezüstre – váltotta, amikor párhuzamot vont a saját béketeremtő gesztusa és a Juhász Péter melletti, Kossuth téri demonstráció között: „megbékéléstől a megfélemlítésig”. Értelmezésében a balliberális csürhe – vagyis a nem Fidesz-szavazók – immár nem csupán a haza biztonságát, de a kétezer éves kereszténység alapértékeit is veszélyezteti. Ha az igaz magyarok nem jó helyre húzzák az ikszet áprilisban, jövő ilyenkorra már lángolni fognak a templomok. A gyermekotthonok sorsáról a miniszterelnök nem hintett el semmit.
Pedig talán nem ártott volna. A hazaépítés remek dolog, becsülendő – még akkor is, ha ez az alapkövetelmény: a miniszterelnök azért kapja a fizetését, hogy építse a hazát, Orbán patetikus szólama olyan, mintha egy fociedző azzal büszkélkedne, hogy tudja, melyik irányba támad a csapata –, de sajnos még kevés. Mert hiába lesz egy rakás templomunk, ha nem marad senki, aki betévedne azokba. A NER idején legalább 1,2 millióval csökkent a magukat kereszténynek vallók száma Magyarországon (húszéves távlatban 3,5 millióval lettek kevesebben), és ezért aligha Juhász Péter vagy Puzsér Róbert a hibás. A népszámlálási adatok arról árulkodnak, hogy Orbán Viktor rendszerénél senki sem tud többet ártani a kereszténységnek.
Nem elég ugyanis imára kulcsolt kézzel kivonulni egy tetszőleges templomból, majd felháborodva számon kérni egy-egy újságírót, amiért az kérdéssel meri provokálni a transzcendens utazáson lévő kormányfőt. Ettől senki sem tér meg. Az ellenkező irányban ugyanakkor sokkal egyértelműbbnek tűnik a tendencia: az erővel nyomott politikai kereszténység és a hatalom okozta morális válság tömegeket téríthet el az intézményesített hittől. És ezen nem segít, ha a kormány megveszi kilóra az egyházakat, mert attól, hogy mesés földi kincsekkel eléri a túlvilági vagyonra felesküdött vezetők hallgatását, lelkiekben jottányit sem erősödik az ország.
A Szőlő utcai javítóintézet ügye (és a számos hasonló, rettenetes visszaélés) a hatalmi arrogancia mögött megbúvó teljes érdektelenségről árulkodik, ha pedig egy kicsit továbbmegyünk, félő, hogy borzongató romlottságot és a lépten-nyomon hirdetett erkölcsi értékek meghazudtolását találjuk.
Hazát az épít, aki megóvja a legvédtelenebbeket. A családbarát kormány számára azonban nem elég látványos siker, hogy drasztikus mértékben csökkent a születésszám (tavaly sosem látott mélypontra zuhant), immár a megszületett gyermekekről is rövid úton megfeledkezik. Vajon milyen hosszan visszhangzik majd a zsoltibácsizás az üres templomokban?
