– A nevelés terén gyakran felkapnak egy-egy gondolatot, divatossá válik, de hirdetőik maguk sem gondolják alaposan végig. Ilyen a tanár–diák, illetve szülő–gyermek viszony újraértékelése is. Ennek a jelszónak az égisze alatt rombolják egyesek a tanári és szülői tekintélyt, olyan liberális elveket vallanak, amelyek menthetetlenül anarchiába torkollnak. Azt gyanítom, hogy az illetők se nem szülők, se nem gyakorló pedagógusok, valahonnan az íróasztal mellől nézik a kérdéseket. Ha mégis szülők vagy tanárok volnának, akkor nem alkalmazzák következetesen az elveiket. Csodálkozom, hogy te is bedőltél ezeknek az elméleteknek.
– Tisztázzuk először a célokat, hogy azután megvizsgálhassuk az eszközöket is. Egyetértesz-e azzal, hogy a gyermeket önállóságra kell nevelni? Nem gondolod, hogy az „eszközember“, aki mindig felső utasításra vár, aki semmit sem tud egyedül megoldani, akiben nincs alkotókedv, kezdeményezőképesség, aki nem találja fel magát új helyzetben, az szükségszerűen konzervatív lesz, s csak azt tudja, amit a szájába rágtak, ragaszkodik ahhoz, amihez annak idején hozzászokott, tehát nem tud lépést tartani a gyorsan fejlődő tudománnyal, technikával, a változó világgal és menthetetlenül lemarad?
– Részben igazad van, de te is lásd be, hogy az életben akarva-akaratlan gyakran kell utasításokat végrehajtani. Ha valaki mindig csak a saját elgondolása, akarata szerint kíván cselekedni, nem tud beilleszkedni a társadalomba. Ezért aztán joggal vetheti majd szemedre a fiad vagy a tanítványod, hogy nem az életre nevelted – amely a jövőben is próbára teszi alkalmazkodóképességét –, hanem hamis illúziókba ringattad.
– A jövőt nem úgy kell látnunk, mint végzetszerűen bekövetkező, tőlünk független eseménysorozatot. A jövőnket mi alakítjuk olyan értelemben, hogy a lehetséges modellek közül a kívánatost támogatjuk. A gyermekeink, tanítványaink között nemcsak jövendő beosztottak vannak, hanem vezetők is. Ha mi a családban és az iskolában demokratikusabb szellemet honosítunk meg, ezzel befolyásoljuk a holnap üzemeiben, hivatalaiban uralkodó légkört is, hiszen az ember magatartását azok a példák határozzák meg, amelyeket szüleitől, nevelőitől, feletteseitől látott. Ez a változás nemcsak lehetséges és kívánatos, de a fejlődés szükségszerű követelménye is. Ami pedig az eszmények és a valóság közti különbséget illeti, erre valóban fel kell készíteni a gyermeket.
De úgy gondolom, hogy a jó példát kell élni, a rosszra pedig felhívni a figyelmét, és nem fordítva: a rossz szerint élni és a jót prédikálni. A beszélgetésünk tárgyára alkalmazva: a gyermek a családban, iskolában tapasztaljon melegséget, türelmet, segítőkészséget, szeretetet, hogy majd ő is így viselkedjék másokkal szemben, öntsünk bele önbizalmat, bátorságot, fejlesszük önállóságát, ítélőképességét, kritikai érzékét.
Emellett persze figyelmeztetnünk kell, hogy az életben éri majd igazságtalanság, támadás is. Helytelen volna azonban az edzés kedvéért ridegen, durván bánni a gyermekkel és közben arról beszélni, milyen szép volna, ha az életben a szeretet uralkodna.
– Csakhogy a szeretet nem zárja ki a szigort. Aki a gyermekét, tanítványát igazán szereti, szigorú vele szemben, éppen a gyermek érdekében. Elvégre a szülő, a nevelő felelős a gyermekért és kötelessége őt jó útra terelni; ha nem megy szép szóval, akkor akár erőszak árán is. A gyermek nem mindig látja be, mi válik előnyére, mi a káros; ilyenkor rá kell parancsolni, sőt meg is kell fenyíteni. Egy hasonlattal élve; ha a kis gyermek nem akarja bevenni az orvosságot, injekciót, akkor kénytelenek vagyunk erőszakot alkalmazni.
– Én is szinte azt mondanám, amit te, de máshova helyezem a hangsúlyt, és ez nagy különbség. Véleményem szerint a nevelés alapja a kölcsönös szeretet és tisztelet, a segítőtársi viszony, nem pedig az alá- és fölérendeltség.
Nem elég, ha a gyermeket szeretem, még az sem elég, ha ő ezt tudja, a szeretetemet éreznie kell. Mert van úgy, hogy a gyermek megérti, hogy a szülei szeretik, hiszen minden szükségessel ellátják, de nem érzi a szeretetet, mert féltve őrzik a három lépés tisztes távolságot a tekintély nevében. Ha viszont sikerül szoros érzelmi kapcsolatot teremteni, akkor a gyermeknek határtalan a bizalma, akkor szívesen megtesz mindent, amit tőle kérnek, nem kerül sor a parancsolgatásra, fenyítésre. Illetve, csak kivételes esetekben. És ilyen esetekben is azt gyaníthatjuk, hogy valahol hibát követtünk el, ezért kerültünk zsákutcába, ahonnan nincs más kiút, csak az erőszak.
Az erőszakot csak a kényszerhelyzet indokolja, nem jelent végleges megoldást. Ha kénytelen voltam is ilyen eszközhöz folyamodni, utána meg kell találnom a módot a feszültség levezetésére. A gyermeknek meg kell értenie, hogy nem szívesen tettem, az adott körülmények engem is kényszerítettek.
Nem fölényes szemrehányás formájában: „látod, büdös kölyök, ha le nem fogunk, hogy az orvosságot beadjuk, meg is haltál volna“. Inkább részvéttel: „sajnáltalak, kicsikém, mikor félelmedben sírtál, de nem volt mit tenni, másképpen nem gyógyultál volna meg“. Mi több: az sem nagy baj, ha a gyermek megérti, hogy azért kapta a pofont, mert ideges voltam, elvesztettem a fejemet, de utána bánom és szégyellem, amit tettem. Megbocsátja a durvaságomat, ha érzi, hogy szeretem és vágyom a szeretetére. De nem bocsátja meg, ha csak parancsolgatok neki és fütyülök a véleményére, még ha ésszel fel is éri, hogy az ő érdekét tartom szem előtt. Az emberi kapcsolatokból, különösen a szülő és gyermek, tanár és tanuló közti kapcsolatból nem szabad és nem is lehet büntetlenül száműzni az érzelmi tényezőt.
– Úgy állítod be, mintha a helyzet azonos volna a családban és az iskolában. A te elképzeléseidet a családban még esetleg meg lehetne valósítani, de az iskolában semmiképpen. Adva van negyven gyermek, mindegyik külön egyéniség, nem is ismered őket, nincs időd elbeszélgetni velük, nem alakul ki köztetek olyan bizalmas viszony, amely a te módszereid számára alkalmas talaj lehetne. Idegen vagy számukra és ők is idegenek maradnak. Meg aztán sokan otthonról másféle nevelést kaptak. Aki a veréshez van szokva, az nehezen kezelhető szép szóval.
– Álljunk meg egy pillanatra, túl sok problémát vetsz fel egyszerre. Ellenvetéseidben sok az igazság. A nevelő helyzete nehezebb, mint a szülőé. Viszonylag kedvezőbb körülmények közt dolgozik az óvónő, tanítónő, aki néhány évig, napi több órán át foglalkozik a gyermekkel, így szorosabb kapcsolat is alakul ki köztük. A tanár viszont általában heti 2-3 órát van vele, kevésbé kötetlen kapcsolatban. Sokszor nem biztosítják a folytonosságot, a tanárok évről évre változnak, mire megismerkedtek volna az osztállyal, vége az együttműködésnek. A nagy osztálylétszám is komoly nehézséget okoz. Mindennek ellenére lehet és kell keresni a szoros kapcsolatot a gyermekkel. Az utolsó ellenvetésed azonban nem mindig helytálló. Elismerem, sokszor előfordul, hogy az otthoni vagy iskolai durva bánásmód érzéketlenné, cinikussá teszi egyik-másik gyermeket, nehéz az ilyennél szép szóval eredményt elérni. De a fordított esetre is van példa: a veréssel szemben közömbössé vált gyermek vágyik a szeretetre, és a pofonnál jobban fáj neki a szelíd szemrehányás.
– Ennek a kérdésnek a boncolása messzi vezetne, engedj meg inkább egy másik ellenvetést. Azok, akik veled azonos nevelési elveket vallanak, pejoratív értelemben használják a „kaszárnyaszellem“ és az „őrmesteri módszerek“ kifejezéseket és ettől akarják megvédeni az iskolát. Nem gondolod azonban, hogy a katonaságnál kialakult szigorú fegyelmet a szükségszerűség hozta létre? A hol sokan élnek, dolgoznak együtt, ott nem csinálhat mindenki azt, amit akar, le kell mondania egyéni óhajairól, alkalmazkodnia kell egy megszabott rendhez, hierarchiához, parancsokat kell teljesítenie ellenvetés nélkül. Bármennyire nem tetszik is neked ez a hasonlat, az iskola mégis hasonlít a kaszárnyához, hiszen itt is sok száz gyermek van együtt és ezért itt is ugyanazok az objektív szükségszerűségek érvényesülnek. Ne felejtsd el, hogy a katonaság nagyon üdvös nevelő hatást gyakorol sok fegyelmezetlen, hetvenkedő, egyénieskedő, anarchizmusra hajló fiatalra.
– Valóban, ahol sok ember van, ott szükséges az alkalmazkodás, rend, hierarchia. A kaszárnya helyett említhetted volna a gyárat is, sőt a lakótömböt is a maga házirendjével. A helyzet azonban csak hasonló és nem azonos. A hadseregnek olyan különleges rendeltetése van, amely a vasfegyelmet megköveteli. Most nem beszélek arról, hogy a katonai fegyelem formája is változik a történelem folyamán, arról sem, hogy abban a távoli jövőben, amely felé törekszünk, nem lesz szükség kaszárnyára. Inkább azzal érvelek, hogy minden közösség meg kell hogy találja a neki legjobban megfelelő eszközöket, amelyekkel a működéséhez szükséges feltételeket biztosíthatja. Más eszközöket használ a kaszárnya, másokat a gyár, másokat a lakótömb. Az iskola is meg kell hogy találja adekvát módszereit, nem másolhatja az előbbieket. Figyelembe kell vennie, hogy a gyermek lelke könnyebben hajlítható, de ugyanakkor érzékenyebb is.
Túl drasztikus eszközökkel lerombolnánk a gyermek egyéniségét, gyenge akaratú, önállótlan, esetleg képmutató emberré nevelnénk. Készségesen elismerem, hogy még szükség van kaszárnyára, sőt, börtönre is, de az iskola jellege más kell hogy legyen.
– Megkerülöd a kérdést. De nem tagadhatod: az általad is szükségesnek elismert fegyelem és rend érdekében gyakran magad is kénytelen vagy lemondani a szelíd meggyőzés eszközéről, ilyenkor parancsolsz, büntetsz, a tanári státusodra, tekintélyedre támaszkodsz. Hogy lehet ezt a magatartást összeegyeztetni az elveiddel? Nincs-e ebben fenyegetés, amit a tanulók is megéreznek, az, hogy a szép szó csak mézesmadzag és abban a fölényes tudatban használod, hogy szükség esetén rendelkezésedre állanak a hatalmi eszközök is? Ezért mikor látszólag a szelíd szavaidnak engedelmeskednek, akkor is az erőszak előtt hajlanak meg. Így a barátságos hangulat kétoldalú képmutatást takar!
– A helyzet, amit elképzeltél, elvileg lehetséges. De akkor is jobb, ha két ellenfél udvariasan vitatkozik, mintha szitkozódva üvöltenének vagy késsel rontanának egymásra. A magam részéről remélem, hogy a tanítványaim többsége érzi szeretetem őszinte voltát még akkor is, mikor az adott helyzetből kifolyólag kénytelen vagyok szigorú lenni hozzájuk. Mindenesetre igazad lehet abban, hogy a segítőkész munkatárs szerepe és az iskola hierarchiáját képviselő személy szerepe nehezen egyeztethető össze egymással.
Úgy érzem, magam sem találtam meg a helyes megoldást, magatartásomban gyakran törést érzek.
– Csakhogy beismered! Én azt hiszem, hogy az a törés elkerülhetetlen, azért nem találsz megoldást, mert ilyen nincs is. És tudd meg, hogy ez a törés a tanulókat nagyon zavarba hozza, nem tudják, hogy a két személy közül melyik az igazi. Aminthogy az is zavarja őket, hogy a tanárok egy része az egyik, a másik része a másik nevelési modellt követi. Úgy látom, a két modell összeegyeztethetetlen, egymás hatását rontja le. A kettős hatás következtében a tanulók egyrészt bizalmatlanok, nem közelednek eléggé azokhoz a tanárokhoz, akik pedig ezt elvárnák, másrészt viszont nem elég tiszteletteljesek azokkal szemben, akik ezt követelnék meg. Az egységes koncepcióhiány a nevelési kudarchoz vezet.
– Előre látom a következtetésedet: a cél érdekében egységre kell törekedni, az egység viszont feltételezi, hogy az egyik fél feladja az álláspontját. Természetesen mi mondjunk le az elveinkről, mert „járatlan“ utakra akarjuk terelni a nevelést. „Járt” úton haladnak viszont azok, akikben nincs elég fantázia az újhoz, akik csak azt tudják csinálni, amiben maguk is felnőttek, nem tudnak mást elképzelni, alkotni, akik a kényelmesebb megoldást választják, hiszen parancsolni mindig könnyebb, mint meggyőzni, ezzel a módszerrel pillanatnyilag sokkal látványosabb eredményeket lehet elérni. A mi nevelési koncepciónk viszont lassabban hoz gyümölcsöt, de hatása értékesebb és tartósabb. Lehet, hogy még nem tudtunk minden vonatkozásban helyes megoldást találni, mert valóban új úton járunk, de meg vagyok győződve, hogy sikerül megoldani a még tisztázatlan problémákat.
– Ez még bizony ításra szorul. De tegyük fel, hogy igazad van. Te magad mondtad, hogy a tanárok egy része nem képes alkalmazni a te módszeredet, nem is akarja, ők nem mondhatnak le a tekintélyelvről, anélkül nem tudnak dolgozni, mert nem elég erős egyéniségek, mesterséges támaszra van szükségük. Ezzel magad mondtad ki az ítéletet, hiszen azzal a tanári karral kell dolgozni, amelyik van. Nyilvánvaló, hogy az egyéniségüknek, képességeiknek megfelelő módszereket alkalmazzák.
– Zénón is hasonló érvekkel tagadta a mozgást. Én nem vagyok elég naiv ahhoz, hogy higgyek a csodákban, de tudom, hogy van haladás. Mint pedagógus, bízom abban, hogy az embereket lehet nevelni, nemcsak a gyermekeket, hanem a nevelőket is. Még ha kissé nehezebben is. Felfogásomban lehetnek tévedések, de az bizonyos, hogy a helyes utat kereső emberek elvszerű vitája csak hasznos lehet.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 18. számában, 1975. május 2-án.