– Hallom, hogy a Böszörményi-gyerek ügyében te is gyengének bizonyultál: végül engedtél a nyomásnak és elvtelen módon átmenő jegyet adtál neki, pedig nem tudott semmit. Csalódtam benned, olyan embernek ismertelek, akit nem lehet befolyásolni.

– Sajnálom, hogy így fogod fel a dolgot. Nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy engem sem megvesztegetni, sem megfélemlíteni nem lehet. Még csak meghatni sem nagyon. Igyekszem a legtárgyilagosabban osztályozni. Ebben az esetben azonban olyan különleges helyzet állt elő, hogy az igazságos döntés nagyon nehézzé, bonyolulttá, sőt ellentmondásossá vált.

– Mellébeszélsz! A tényállás nagyon egyszerű: A tanuló bukásra állt, a szülők feljelentést írtak ellened, hogy te a gyermekkel szemben rosszindulatú vagy; erre te az utolsó órán átmenő jegyet írtál be, annak ellenére, hogy ő teljes tudatlanságról adott tanúbizonyságot. Mi más ez, mint megfutamodás, esetleg elismerése annak, hogy a vád igaz és hogy félsz a kivizsgálástól?

– A nevelés nem bokszmérkőzés, ahol az a szabály, hogy az ellenfél minden gyenge pontját ki kell használni, könyörtelenül oda kell ütni. Mi nem a magunk érdekét nézzük, hanem a gyermekét, az ő érdekében gyakran kell elviselnünk sérelmet, sőt megaláztatást is.

– A Böszörményi család részéről bőven volt részetek mindebben. Ettől akartak megszabadulni a tanárok, mikor Gyulát évről évre átengedték. A számításuk azonban nem vált be, mert az engedékenységtől vérszemet kaptak. Te mindvégig álltad a sarat, ezért gyanús, hogy az utolsó pillanatban meginogtál.

– Szeretném, ha világosan látnád a kérdést. Miután Gyula végre megértette, hogy nálam csak becsületes munkával lehet érvényesülni, nekifogott tanulni. Az utolsó időben színvonalához képest tűrhető eredményeket ért el. Szellemi munkához nem szokott elmétől többet talán nem is lehet elvárni. Ezért elhatároztam, hogy átengedem.
Ilyen értelemben nyilatkoztam az osztályfőnök és az igazgató előtt is. Meg akartam adni neki azt az elégtételt, hogy az átmenő jegyet ne kegyelemből, hanem megérdemelten kapja, ezért kijelöltem egy fejezetet, amelyből feladatlap segítségével fogom ellenőrizni. Nevelői célom az volt, hogy bebizonyítsam neki: becsületes munkával lehet érvényesülni, ő is képes elsajátítani az anyagot, ha dolgozik, hogy nem üldözöm, csak a kötelessége teljesítését követelem tőle. Azt is elhatároztam; szükség esetén a munkáját enyhébben osztályozom. Ezen a ponton rontottak el mindent a szülei. Azt állították, hogy a gyermek a sok tanulástól megbetegedett, az átmenő jegyet nem újabb ismeretellenőrzés, hanem az eddigi jegyek felülvizsgálása alapján kell neki megadni. Ilyen értelmű kérést adtak be a felettes hatóságokhoz, jócskán teletűzdelve rágalmakkal, mert helytálló érveket nem tudtak felsorakoztatni.

– Ne vedd rossznéven, ez a kétségbeesett ember magatartása, mikor nem lát kiutat, úgy védekezik, ahogy tud. Márpedig a szülőknek nem lehetett bizalmuk egy újabb ismeretellenőrzésben. Nem bíztak a Gyula képességeiben, tudásában, és engedékenységedet illetően sem volt semmi bizonyítékuk.

– Valóban, itt bizalmi válság lépett fel, egy hosszú folyamat logikus következményeként. Éppen ezt éreztem és értette m meg, mikor Gyulát átengedtem. A gyermek a két utolsó előtti órára betegség ürügyén nem jött el, azt remélve, hogy a beadvány megteszi hatását. Megértve, hogy más út nincs, az utolsó órára eljött, de makacsul ragaszkodott ahhoz a „rendezői utasításhoz”, amit hazulról kapott, hogy ő csak szóbelileg hajlandó felelni, tesztet nem ír.

– Ez is érthető: a teszt dokumentum, amit nem lehet megtámadni, míg ha szóbeli felelet alapján buktatod meg, akkor továbbra is igazságtalansággal vádolhatnak. Az a tény, hogy te a feladatlaphoz ragaszkodtál, a gyemek szemében semmiképpen sem jelenthetett jóindulatot, inkább azt sugallta, hogy te el akarod veszejteni és ezért van szükséged írásbeli bizonyítékra. Különösen azok után, amit ellened tettek, számíthatott-e a jóindulatodra? Inkább bosszúállást várhatott!

– Ezt gondoltam végig én is. Láttam, hogy ilyen körülmények közt objektív ismeretellenőrzésről szó sem lehet. Egy összetört gyermek áll előttem, aki bennem nem bízik, tudásában sem, csak a szülei tilalma áll előtte, nehogy írásban feleljen. Ezért arra gondoltam, hogy egy héttel azelőtt az addigi munkája alapján át akartam engedni. Ha ezt az elhatározásomat megmásítom, tulajdonképpen a szülei akciója miatt büntetem.
Tudatában voltam annak, hogy magatartásomat félreérthetik és félremagyarázhatják, visszavonulásként értékelik, csábított az a lehetőség, hogy az álnokság elnyerje a büntetését, de magam előtt láttam a legyőzött gyermeket, és inkább magamat győztem le. Azt természetesen nem engedhettem meg, hogy a tanuló vagy a szülei szabják meg az ismeretellenőrzés módját, ez precedenst jelentett volna a tanár munkájába való beavatkozásra. Ezért jelentettem ki az osztály előtt: ha Gyula kitölti a feladatlapot, az eredménytől függetlenül átmenő jegyet adok neki. Sajnos, nem tudtam megadni neki azt az elégtételt, hogy a tudása alapján engedjem át, de legalább a jóindulatomat bebizonyítottam.

– Nem biztos, hogy mindenki így fogja értékelni a magatartásodat, sokkal inkább megalkuvásnak tekintik: formálisan megvédted a tekintélyedet, de lényegében engedtél, megfutamodtál. Eljárásod nem is törvényes, dokumentum van róla, hogy meg nem érdemelt jegyet adtál. Másrészt, bár most már értem az indítékaidat, az ilyen minősíthetetlen magatartásért a gyermek valóban megérdemelte volna a pótvizsgára való utasítást.

– Meg. De véleményem szerint szülei a hibásak, hogy ide jutott. Ők kényeztették el, nézték el hanyagságát, lógásait, ők igazolták, ha nem ment iskolába, ők vették védelmükbe a hibáit, ők szoktatták hozzá, hogy nem kell tanulni, mert a szülők közbelépése kihúzza a bajból. A tanári kar is hibás, hogy ezt tűrte. Sok kolléga állandóan panaszkodott Gyulára, mert nem tanul, szemtelen, zavarja az órát, de mikor a szülők jöttek könyörögni és főleg mozgósították az ismerősöket, akkor, hogy a sok zaklatástól meneküljenek, megadták az átmenő jegyet. Soknál az az érv hatott, hogy tanárgyermekről van szó, segítsünk rajta. Ezt nagyon hamis szempontnak tartom, mert inkább egy munkás- vagy parasztszármazású gyermeken kell segíteni, aki otthonról kevesebb támogatást kaphat. Mennyivel inkább megérdemli a segítséget az, aki naponta faluról ingázik, mint Gyula, aki saját kocsin érkezik az iskola elé – gyakran késve.
Ezzel a véleménnyel – sajnos – többnyire egyedül maradtam, így az volt a látszat, hogy én vagyok legkevésbé megelégedve a gyermek magatartásával, tanulmányi előmenetelével, pedig a tanáriban sokkal ritkábban panaszkodtam rá, mint mások, sőt védelmembe is vettem; azt állítottam, hogy ő csak hibás nevelés áldozata.

– Mint ahogyan most is véded. De ne felejtsd el, hogy nagyszerűen kihasználta a szülei és a tanárai gyengéjét, egymásnak ugrasztotta őket és ebből húzott hasznot. Láthatta, mennyi gondot, kellemetlenséget, szégyent okoz a szüleinek, akiknek az idegeit tönkretette. Én inkább őket találom sajnálatra méltóknak. Azt is láthatta, mennyi nehézséget okoz a tanárainak, hátráltatja az egész osztály munkáját. Hazudott a szüleinek, téves színbe állította be a tanárokat, hogy a felelősség alól kibújjon. Vajon nem felelős ezért az immáron nagykorú, az utolsó évét végző, érettségi előtt álló fiatalember? Szülei és tanárai legfeljebb abban hibáztuk, hogy túl engedékenyek voltak. Meg kell értened a szülői szeretetet is.

– Nem vagyok meggyőződve, hogy az ilyen esetekben csak a szeretet játszik közre. Inkább arra gondolok, hogy az érettségi a szülők ambícióját kifejező státusszimbólum, amelyet mindenáron és minden eszközzel meg akarnak szerezni a gyermekük számára. Egyes értelmiségi szülők szerencsétlenségnek tartják, ha a gyermekükből nem lesz szintén értelmiségi, akár van erre adottsága, akár nincs. Azt hiszem, innen származik a tanárok engedékenysége is a kollégák gyermekeivel szemben: átérzik, milyen szomorú lehet a kolléga számára, ha a gyermeke nem képes elvégezni a líceumot. Márpedig véleményem szerint a pályaválasztást a gyermek képességei, nem pedig a szülők társadalmi helyzete kell hogy meghatározza.

– Akárhogyan keresed a hibát a szülőkben, tanárokban, a hibás mégis elsősorban Gyula, aki visszaélt a helyzettel. Megérdemelte volna, hogy javítóvizsgára utasítsd. Ebben a helyzetben nem a jószívűségedet, hanem az elvszerűségedet kellett volna bizonyítanod; az iskola fegyelmét, komolyságát kellett volna megvédened. Ezzel kapcsolatban kíváncsi volnék, milyen lehetett az az osztály, ahol ilyen jelenség felüthette a fejét, hogyan viszonyult az osztály a kérdéshez?

– A probléma engem is foglalkoztat, de nem látom elég tisztán. Az osztályt nagyon szerettem, kedves, meleg szívű gyermekekből állt. Gyula helyzete felemás volt. Egyesek nem is nagyon álltak vele szóba, mert magatartása közönséges, durva, másoknak viszont imponált vagánysága, na meg a kocsi. Ezek a kevésbé öntudatos tanulók fedezték a szélhámosságait, súgtak neki, puskát küldtek, támogatták a fegyelmezetlenségben.
Sajnos van ilyen elvtelen szolidaritás a tanulók közt, ezek a gyermekek még nem tudják, mennyi bajt okoznak majd nekik az általuk támogatott paraziták. Kétségkívül a tanári kar és a saját munkámban is volt hiba, hogy nem sikerült eléggé egészséges és kombattív közvéleményt kialakítanunk, amely megfelelő nevelő hatást gyakorolhatott volna az ilyen elemekre. Gyula rossz irányba befolyásolt néhány tanulót, s e kis csoport fegyelmezetlensége nagyon zavarta az osztály légkörét, munkáját.
Bizonyára sokat kellene még gondolkoznunk mindnyájunknak: tanároknak, szülőknek, tanulóknak, arról, hogy hol hibáztunk, hogyan lehetett volna elejét venni mindennek?

Megjelent A Hét VI. évfolyama 34. számában, 1975. augusztus 22-én.