– Már megint sok tanulót buktatsz. Miért vagy olyan szigorú?
– Fogalmazzunk pontosabban. Én nem buktatok, hanem megállapítom azt a szomorú tényt, hogy néhány tanuló nem érte el a tantervek és tankönyvek által előírt minimális tudásszintet.

– Csak nem mered azt állítani, hogy ez a minimális szint valamiféle – merev, jól meghatározott érték, és hogy te pontosan fel tudod mérni a gyermekek tudását?
– A mérés bizonyos pontatlansága, a megítélés viszonylagossága nem jelenti azt, hogy ítéletünknek semmi valóságértéke sincs. Tény, hogy az elégtelennel osztályozott tanulók előmenetele messze elmarad az osztály átlaga mögött. Aki ennyire lemarad, az a társai munkáját is erősen hátráltatja, ha pedig nem kapcsol rá, a következő évben már képtelen lesz felzárkózni.

– Nem kérdem, mit tettél a lemaradás ellen, mert tudom, hogy minden tőled telhetőt megtettél. De mégis, mi az oka annak, hogy egy testileg és szellemileg normális, közepesen fejlett gyermek nem éri el a minimális tudásszintet?
– A probléma bonyolult, nagyon sok körülmény játszik közre. A kérdés mögött gyakran a család anyagi, erkölcsi, érzelmi válságai és tragédiái húzódnak meg, amelyeken az iskola aligha tud segíteni. Ezért inkább egy olyan tényezőt említek, amelyet leginkább tudnánk befolyásolni: a szülők és a pedagógusok igénytelenségét. Az idei bukó szinte kivétel nélkül a tavalyi elégségesek közül kerül ki. A legtöbb esetben az „ elégséges“ is tulajdonképpen elégtelen tudásszintet leplezett, de azzal minden ki meg volt elégedve. A fő hibás a tanár, tanító, aki fel tudja mérni a helyzetet. A szülőt megtéveszti az elégséges, ő legfeljebb abban hibás, hogy ennyivel megelégszik. A károsult viszont a gyermek, aki hozzászokik, hogy kevés munkával, esetleg éppen munka nélkül érhet el eredményt. Ezért az elégtelen osztályzat nem büntetés, hanem figyelmeztetés a gyermek és a szülő számára, hogy ez így nem megy tovább.

– De hát a pótvizsga mégiscsak büntetés, amivel nemcsak a tanulót, hanem a családot is sújtod, vagy legalábbis fenyegeted egész éven át.
– Nem szeretem a büntetés kifejezést, az valami olyas mit jelent, amivel a bűnt jóvá lehetne tenni, le lehetne tudni. Itt nem erről van szó, hanem figyelmeztetésről, hogy baj van, hiányosságok vannak, amelyeket sürgősen és feltétlenül pótolni kell. A nyári tanulás sem büntetés, hanem alkalom a mulasztások pótlására. Egy nyár alatt komoly, rendszeres munkával a lemaradást be lehet hozni, szilárd alapot lehet építeni a további tanulmányok számára, így a pótvizsga nagyon hasznos lehet.

– Lehetne! De legyünk őszinték: a tanulók többsége nem készül, a javítóvizsgán annyit sem tud, mint évközben. Ezért sok tanár elvből nem is utasít senkit pótvizsgára.
– Nem elvből, hanem kényelmességből és igénytelenségből. Mert az igazán csak a tanároktól függ, hogy a javítóvizsgát mennyire veszik komolyan a tanulók. Itt már nem babra megy a játék! Aki nem tanulja meg az anyagot egy nyár alatt, megtanulhatja a következő évben.

– Újból a büntetés és a fenyegetés eszközéhez nyúlsz. Elrontod a gyermek, sőt az egész család nyarát, végig izgalomban, idegfeszültségben tartod őket.
Végül, ha a pótvizsgán is megbuktatod a gyermeket, újabb csapást mérsz az egész családra. A nagy szégyen mellett a gyermek egy évvel később végez, később válik kenyérkeresővé. Ez még pénzben kiszámítva is sok. És mindezt miért? Olyan ismeretekért, amelyeket csak te tartasz fontosnak. Hiszen mikor a magyartanár azt mondja – a gyermek teljes tudatlanságát bizonyítandó –, hogy az még a helyesírást sem tudja, akkor a kémikus arra gondol, ha nem is vallja be, hogy azzal bizony ő sincs tisztában. Mikor a matektanár felháborodva közli, hogy a gyermek még a szögfüggvényeket sem ismeri, sok tanár bölcsen hallgatva töri a fejét, mik is azok a szögfüggvények – és így tovább. Ha az ismeretek fontossága ennyire viszonylagos, akkor érdemes-e ilyen nagy dolgot csinálni az egészből?
– Nem ilyen egyszerű a kérdés. Az általános iskolában elsajátított ismeretek közt valóban sok olyan van, amit később elfelejt az ember, anélkül, hogy ebből kár a származnék. Mégis kötelességünk minderre megtanítani a gyermekeket, mert csak ezekre építve tanulhatnak tovább. Sem ők, sem mi nem tudhatjuk előre, melyik gyermek milyen pályára lép, mire lesz inkább szüksége. Ezért minden irányban alapozunk, hogy pályaválasztási lehetőségei túl korán be ne szűküljenek.
Másrészt nem is az ismereteken van a hangsúly, hanem bizonyos képességek, készségek, jártasságok fejlesztésén, amelyeket az adott információs anyagon keresztül alakítunk ki, de amelyek ezen a kereten túl általános értéket jelentenek a gyermek számára. Mondjuk, hogy bizonyos nyelvtani és matematikai ismeretek nélkül is lehet valaki jó esztergályos, lehet művelt ember. De az illető ismeretek által a tanuló logikus gondolkodását fejlesztjük, ami nélkül viszont nem lehet jó munkás, teljes értékű ember.
Így nézve a dolgokat megtehetnénk azt, hogy nyelvtan és matematika helyett a logikus gondolkodás fejlesztésére sakkot és bridzset tanítanánk (külföldön van is olyan iskola, ahol a sakkot tantárgyként tanítják). Lehet, hogy egy ilyen változtatás sok gyermeknek még tetszene is, de aztán a bridzs esetleg nehezebb tantárgynak bizonyulna a számtannál, és biztosan akadna olyan szülő, aki az iskola szemére hányná: milyen ostobaság, hogy a gyermekét megbuktatják sakkból, mikor arra semmi szüksége sincs az életben…

– Azt hiszed, hogy végletes példát hoztál fel, de szerintem akad a tankönyvekben olyasmi, ami kevésbé fontos, mint a sakk. Általában túl sok az információ és túl kevés a gondolkodás fejlesztésére szolgáló anyag, módszer. A gyermekek egyéni érdeklődési körét is jobban meg lehetne közelíteni választható, fakultatív tantárgyakkal.
– Ezt nem vonom kétségbe, oktatási módunkon sokat lehet és kell javítani. Ezeknek a kérdéseknek a megvitatása azonban messzire vezetne a beszélgetésünk eredeti témájától. Hadd fűzzek hozzá mégis egy érvet, amelyet talán a legfontosabbnak tartok. Az ismereteken és a gondolkodás fejlesztésén túl van a kötelességtudásra való nevelés is. Az ember az életben nem mindig és nem kizárólag azt csinálja, amit szeret, ami legjobban érdekli. Már gyermekkorban meg kell tanulnia, hogy szórakozás mellett van kötelesség is. Ideális eset, ha a kettő egybeesik, ha a munka ugyanakkor örömforrása is. Ezt igyekszünk mi is elérni, de nem mindig sikerül. Ilyen esetben kötelességtudásból kell elvégezni a feladatot. Ha el is ismerem, hogy a tanterveken, tankönyveken sokat kellene javítani, azt nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy ezek nem támasztanak olyan követelményeket, amelyeknek egy normális gyermek ne tudna eleget tenni legalább elégséges szinten. Ha egy tanuló valamely tantárgyból megbukik, az kötelességtudásból is elégtelenre vizsgázott. Bizonyíték erre az, hogy a bukó tanuló általában a többi tárgyból is csak gyenge elégségest ér el. Márpedig a kötelességtudás az életben fő tantárgy, erre minden pályán, minden körülmények közt szükség van. Végül: a gyermeknek azt is meg kell tanulnia, hogy a tetteinek következményei vannak. Hibát követünk el vele szemben, ha felelőtlenségre neveljük, ha ahhoz szoktatjuk hozzá, hogy akár tanul, akár nem – úgyis átmegy. Sőt, egy ilyen példa destruktív lehet az osztálytársaira is. Egyesek közülük azt gondolhatják, hogy ők hiába dolgoztak, ha a másik munka nélkül is eléri ugyanazt az eredményt, és akkor ők is a hanyagság, a kötelességmulasztás útjára lépnek. Ezt mindenáron meg kell akadályozni!

– Mindenáron! Könnyen mondod ki, a kibicnek semmi sem drága! De nem gondolod, hogy az ismétlő túl nagy árat fizet a mulasztásért? Egy évet az életéből!
– Nem a kibic szemével nézem a kérdést, hanem együtt a szenvedővel. Az ő kudarca az én kudarcom is, legtöbbjüket szeretem. De meg vagyok győződve, hogy ezt kívánja az ő érdeke is, az osztályé, az egész társadalom érdeke is. Néha a jövő érdekében áldozatot kell hozni. A fél kezemet is fel kell áldoznom, ha olyan betegség gócává válik, amely az egész szervezetet veszélyezteti. Az ilyen elhatározást alaposan mérlegeli az ember, de szükség esetén nem szabad haboznia. Végül is a gyermek nem akkor veszíti az évet, amikor ismétel, hanem akkor vesztegette az idejét, amikor nem tanult.

– Gondolod, hogy az ismétlés valóban használ? Számos példa azt mutatja, hogy a kudarc, a szokott környezet megváltozása még inkább kibillenti a gyermeket az egyensúlyából, az évismétlő nem válik jó tanulóvá.
– Valóban az évismétlés nem a legalkalmasabb mód a hiányok pótlására. Jobb eredményt lehetne elérni kisegítő iskolákkal, osztályokkal, de erre még nem vagyunk berendezkedve, ez elég költséges. Idővel bizonyára ez is megvalósul. Pillanatnyilag drágán fizetünk, mert nincs elég pénzünk. Az adott körülmények közt a felzárkózásra ez az egyetlen mód, gyakran be is válik. Néha a környezetváltozás határozottan jót tesz. Hogy az eredmény néha elmarad, az azért van, mert az okot nem tudtuk kiküszöbölni; ez általában az iskolán kívüli tényezőktől függ. Az évismétlés beválik mint végső eszköz olyan esetekben, mikor elegendőnek bizonyul a gyermeket és a szülőket felrázni a nemtörődömségből és az igénytelenségből. Végső eszközt mondtam, mert a baj nem egyből szakadt rájuk, lett volna idejük elejét venni. Az előző években elért gyenge elégséges eredmények, az év közben kapott rossz jegyek, az évharmadi elégtelen általánosok mind figyelmeztető jelek voltak, komolyan kellett volna venni őket. A gyermek nemcsak számtanból bukik, hanem kötelességtudásból és felelősségérzetből is.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 31. számában, 1975. augusztus 1-én.