Jelen sorok írója népszavazást kezdeményez a köztársasági elnök közvetlen választása érdekében: „Akarja-e, hogy az Országgyűlés aszerint módosítsa az alaptörvényt, hogy a köztársasági elnököt a nép válassza meg?”
Megelőzve a kritikát, miszerint az alaptörvény módosításáról nem lehet népszavazást tartani, jelzem: ez a kezdeményezés nem is erre irányul. Pusztán az Országgyűlést tervezem e módosítás megtételére kötelezni. Az népszavazási kérdés tárgya lehet ugyanis, ami az Országgyűlés hatáskörébe tartozik.
A kegyelmi döntés miatt kitört botrány is azt igazolja, hogy ha az Országgyűlés választja meg a köztársasági elnököt, óhatatlanul a hatalom bábjává válik.
Ahelyett, hogy úgymond kívülállóként az aktuálpolitika felett állna, ő maga is a politikai rendszer részévé válik. A legutóbbi három esetben is így történt. Ha a miniszterelnök mint a második közjogi méltóság dönti el, hogy ki legyen az első közjogi méltóság, az államfő lényegében alárendelt szerepre van kényszerítve a kormányfővel szemben.
Normális körülmények között a miniszterelnöknek semmilyen formában nem lenne szabad még csak beleszólnia sem abba, hogy ki legyen a köztársasági elnök, hiszen ő alkotmányos jogállása szerint a nemzet felett áll. De ez hogyan tudna megvalósulni, ha a kormányfő dróton rángatja, vagy a pozíciója az Országgyűlés többségétől függ? A jelenlegi rendszer nem alkalmas arra, hogy olyan államelnöke legyen az országnak, aki valóban a nemzet felett áll, aki tud és képes is a nemzet demokratikus működése felett őrködni, és aki semmilyen tekintetben sem függ a végrehajtó hatalomtól.
A köztársasági elnök csak úgy tudja kifejezni a nemzet egységét, ha a nemzettől kapja a felhatalmazást, és csak az állampolgároknak tartozik elszámolással.
Ha az Országgyűlés választja meg, akkor többnyire az aktuális hatalom politikai érdekeinek megfelelően, nem pedig a nemzet érdekét szem előtt tartva választják ki. És ilyenkor még a lemondása sem lehet önálló, az is az Országgyűlés jóváhagyásától függ. A legitimitást is az Országgyűléstől és a parlamenti pártoktól kapja, nem a nemzettől, amelyet meg kell személyesítenie.
Ennek egy egészen extrém példája volt, amikor Schmitt Pál házelnöki ideje alatt elfogadtak egy törvényt, aztán mire az a köztársasági elnökhöz megérkezett, már Schmitt Pál töltötte be a tisztséget. Bár a köztársasági elnök mint a legfőbb és a legelső közjogi méltóság szimbolikus hatalommal bír, nem valós ellensúly, és kevés jogosítvánnyal rendelkezik, de Sólyom László még ezzel a kevéssel is jól tudott élni. Az utána következők azonban már csak kiszolgálták a kormányt.
A kegyelmi ügy is kiváló keresztmetszetet adott arról, hogy miközben a köztársasági elnök döntéseiért a kormánynak, ezáltal a miniszterelnöknek kell vállalnia a politikai felelősséget, a NER rendszerben ez is fordítva történik, és végül a kormányfő helyett az államfő viszi el a balhét. Közvetlen választás esetén ilyen nem történhetne meg.
A Fidesz olyan politikai gyakorlatot alakított ki, ahol az államfő a kormánytól nem független, nem különálló hatalmi ág, sokkal inkább alárendelt szereplő. Ez viszont így csak a csomagolását tekintve köztársasági elnöki funkció. Ha akár kimondatlanul is a köztársasági elnöknek a miniszterelnök elvárása szerint kell működnie, akkor valójában a miniszterelnök a valós köztársasági elnök, a kirakati báb szerepét eljátszó államelnök pedig csak a miniszterelnök kinyújtott karja és golyóstolla.
Amikor Orbán kijelölte Novák Katalint köztársasági elnöknek, ő azt nyilatkozta a felkérésről: „Akik azt mondják, hogy bábu leszek, a nőket becsülik le”. Aztán valóban bábu lett, egy olyan személy játékszere, akinek csak még egy eszköz kellett. És ha most megint az Országgyűlés ültet bárkit is az államelnöki székbe, az csak olyan személy lehet, aki aszerint táncol, ahogy Orbán Viktor fütyül. Pont olyan élő-beszélő szerszám lesz, mint a miniszterelnök által kiválasztott elődei: minden más csak körítés.
Nem a miniszterelnök dolga, nem is az ő hatásköre a köztársasági elnök személyének kijelölése, pláne nem a felkérése, annak ellenére, hogy az előző három ember esetében pontosan ez történt. A legkevésbé sem tartozik a miniszterelnök kompetenciájába, hogy a köztársasági elnöki tisztséget betöltő személy kiválasztásába bármilyen módon belefolyjon, vagy erről állást foglaljon.
Mert – ahogy már mondtuk – ebben az esetben az államfő a miniszterelnök alárendeltjévé válik, az önállósága megszűnik. Mégis, a legutóbbi esetben is nyilvánvalóan Orbán Viktor hozta meg azt a döntést, amely Novák Katalin megválasztásához vezetett, majd pedig ő volt az is, aki a kormány hatalmának megtartása érdekében, mérlegelve a lehetséges kimeneteleket, beáldozta a tőle függő köztársasági elnököt.
Egy alkotmányos berendezkedésű országban – a miénk jelenleg nem ilyen – a köztársasági elnök is a fékek és ellensúlyok rendszerének részét képezi a kormány esetleges túlhatalmával szemben. Ez a valós kontroll nem tud érdemben megvalósulni, ha a köztársasági elnök bármilyen tekintetben függ a miniszterelnöktől. Az Alaptörvény szerint a köztársasági elnök őrködik az államszervezet demokratikus működése felett: ennek a feladatának nagyon sokszor nem tett eleget a legutóbbi három elnök.
Végtelenül hosszú lenne azoknak az eseteknek a listája, amikor e jogosítványával élnie kellett volna a köztársasági elnöknek, de az őrködés nem valósult meg. Csak mert az aktuális hatalommal szemben kellett volna fellépnie. Schmitt Pál saját megfogalmazása szerint is a kormány motorjaként működött. Áder János és Novák Katalin is készségesen aláírt bármit. Mindhárman méltatlannak bizonyultak a köztársasági elnöki tisztségre. Az pedig mindent elmond Orbán államfőválasztási gyakorlatáról, hogy az eddigi három elnökből kettő idő előtt megbukott. Egyedül a legszürkébb eminenciás tudta kitölteni hivatalos idejét, de ő is csak azért, mert tökéletesen kiszolgálta a kormányt.
Tényleg muszáj olyan személynek lennie a legfőbb közjogi méltóságnak, aki egyedül Orbán Viktor érdekeinek kell hogy megfeleljen? Az országéi, a társadaloméi helyett? Ezért is kezdeményezem a népszavazást.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. február 16-án.
