Föld, ég, víz, fa és felhő. Felhő, nagyon sok felhő. Nemcsak fáinak van szokatlan kifejező ereje. Mert ezek a fák öregek, szánnivalók, magányosak, őrségben állók, a csapatbiztonság örömében feszítők, csúcsrahágók.
De, mondom, nemcsak ezekkel a fákkal és a táj összképével akar vallani az emberről, hanem leginkább felhőivel. Ege nem szomorkás, nem melankolikus ég. Felhős ege a szorongás, a félelem, a hiányérzet elleni hadakozás színhelye. Villámok és fénycsíkok szabdalják a szürke vagy sötét magasságot, nem pusztán a művészi kontraszt, a ritmusteremtés és a térszimmetria vagy aszimmetria érdekében, hanem inkább azért, hogy érzékeltesse azt az egyetemes erőt, amely megtöri mindazt, ami nyomasztó a világban.
Talán egyik legszebb és legmonumentálisabb képe az Álmos felhők. És még valamit felhőiről. Nemcsak drámai erők, emberi és egyetemes konfliktusok eszköze a felhő, hanem lehetőségkeresés játékos hajlamának kiélésére. Mert ez is van benne. A nyomasztót, a szürkét, a sötétet, a zord és az ég konfliktusát éppen ezzel a játékossággal oldja fel.
Újabb képein horizontális, cinemaszkóp-szerű megformálásra törekszik. Meghökkent a leszűkített távlatával.
Nem tudom, hogy ebben az irányban keresi-e a továbblépést, vagy a most még csak itt-ott és félénken megvillanó népművészeti elemek erőteljesebb értékesítésében.
Művészete érett és egyéni, a lezártság veszélye nélkül. Az előrelépés, az új útra találás sok lehetősége szikrázik ezeken a képeken.
Megjelent A Hét III. évfolyama 27. számában, 1972. július 7-én.
