Fénycsapda a víztükör. Olykor a nap, netán a hold is bele költözik.Titkokat sejtet a transzparencia, ismerős emlékképeket idéz a színek vibratója. A vízfelület „káprázó szemnek ezerszínű folt”, ahogy Dsida Jenő mondaná, s amint „emléke visszacsillog”, egyre inkább magához vonz a festmény erőtere. Legtöbbször nem is tudatosul mindez a nézőben, de a látvány marasztalja, egyénenként más-más élményréteget mozgósítva hangol rá a kép egy életérzésre, hangulatra, lelkiállapotra. Ennyi? De hát ennyi nem elég? A festőnek nem. Knyihár Amarillánál, ennél nagyobb a tét. A víztükröződések ihlette sorozata kiteljesítésében egyértelműen a festés szenvedélye dominál. A víztükör festői létrehozásának a gesztusa, a tájképelemek organikus, absztrahált ábrázolása érdekli. Nem a valóságos látvány visszaadása, arra jó lehetőség a fotográfia, hanem a realitás belső, szubjektív tükörképének a kivetítése. Ez is kiválthat romantikát, hiszen olyan az ember, hogy a vizek mellett szeret romantikázni, pláne ha költői alkat. Esetleg gondolatisággal is feltöltheti azt („Fecseg a felszín, hallgat a mély” – József Attila). De számára a szín és gesztus válik elsődlegessé, ebben a látványvilágban érzi jól magát, az az igazi kihívás, ha a reális elemeket visszafogja, átalakítja, az eredeti tónusokat szándékainak megfelelően felcseréli. Gyakran megesik, hogy a valóságban világos színárnyalat a festményén sötétté válik, és fordítva. Nem egyszer az alkotás során is változik a kolorit.
Minderről a gernyeszegi Teleki-kastély egyik felújításra váró földszinti termében beszélgetünk, ahol a művésznő a VII. Kastélypark Művésztelep idejére rögtönzött műtermet alakított ki magának a lyukakkal, repedésekkel szabdalt falak és a sok lim-lom között. A tábornyitás utáni második napon már egy méretes vásznon tárul elénk. Egy újabb kékben, zöldben vibráló víztükör. Sejtelmes éjszakai táj, még jócskán változhat, mire elkészül. A bajai alkotótáborban, ahol Gernyeszegre jövetele előtt szintén nagy kedvvel dolgozott, több más tónusú (vörös-zöld, vörös-fekete stb.) képpel gazdagította ezt a sorozatát. Biztos, hogy itt sem fog egy munkánál megállni, pedig itt más teendői is vannak, hiszen férjével, Pokorny Attila szobrászművésszel együtt a kezdetekről felvállalták a jó hírnévre vitt művésztelep szervezési, működtetési teendőit is.
Már 2014-ben, az első táborozáson is foglalkoztatta a víztükröződések problematikája, ami aztán kellőképpen kiteljesedett, de aligha ért véget. Elképzelhető, hogy alkotó és oktató munkájának egyik fő helyszínén, a Szentendrei Régi Művésztelepen pályázattal elnyert műtermében is születnek még a ciklust gyarapító új művei. A többi sorozat, leginkább az Árnyék és a Centrális tükröződések darabjai mellett, ugyanis az a gyakorlata, hogy két-hároméves ciklusokban dolgozik, ezek szimultán is alakulhatnak, egymást mintegy kiegészítve.
A művészt érintő impulzusok nem maradnak megválaszolatlanul, a lényeg persze nem változik. Knyihár Amarilla következetes önmagához és elveihez, nem hagyja beskatulyázni magát. De valahol minden ciklus összefügg egymással. Úgy, hogy e közel két évtizedes sikeres alkotópálya második évtizedében a jelek szerint azért mégiscsak „a víz az úr”. Illetve a víztükör, a szín-tükör. És a fény, amely ezekből visszatükröződik. Olyannyira, hogy a német dokumentumfilmes Barbel Jacks figyelmét is felkeltette. A Dunáról készült kétrészes filmösszeállításban Szentendréről őt szólaltatta meg, nyilván nem csak az öreg folyóhoz való kapcsolódása révén. A rendezőnőnek talán nincs honnan tudnia, de nekünk jólesik annak tudata, hogy a Maros, Marosvásárhely és Gernyeszeg is meghatározó szerepet játszik Knyihár Amarilla festészetében.
