A választás után újra fellángolt vidék-Budapest ellentétről, luxuspüspökről, el nem végzett munkáról, valós és hamis biztonságtudatról is beszélt Gábor György a Népszavának adott interjúban.
Érkeztek már népszavazási lapokra rajzolt alkotások?
Igen. Perintfalvi Ritával kezdtük el gyűjteni ezeket, mert ez igazi városi folklór írott és rajzolt formában.
Ön rajzolt?
Igen, de nem merem elmondani mit, mert nem tűr nyomdafestéket.
A választás után a közösségi oldalakon írtak budapesti szavazatszámlálók vidéki tapasztalataikról. Egy részük nagyjából úgy írta le, mintha két Magyarország lenne: az ostoba vidékiek a Fideszre, a felvilágosult pestiek pedig az ellenzékre szavaztak.
A magyar értelmiség teljes felkészületlenségét, végtelen provincializmusát látom ebben. Elmentek egy napra vidékre, futó pillanatfelvételnyi benyomást szereztek, és ezt rögtön közzéteszik, mintha valamilyen objektív igazságot ragadtak volna meg. Téves az a feltételezés, hogy a vidék irracionálisan szavazott, s hogy a vidéket a propaganda vezette félre. Nota bene a monolitikussá vált propaganda félrevezette persze a vidéket, a városokat is. De ezek az emberek nem passzív áldozatai voltak a propagandának, hanem saját érdekeik szerint szavaztak a Fideszre. Azt kellene megérteni, hogy mik ezek az okok. Ezt a munkát nem végezte el az értelmiség.
Önnek van magyarázata?
Először is a vidéket testközelből érintette az addig ismeretlen neoliberális kapitalizmus, az, ahogy a föld, a természet árucikké vált. A multinacionális cégek megjelenése a kistermelők fölött súlyos, közvetlenül átélt élmény volt. Az 1990-es évek elején nagyon sokan lelkesedtek a demokráciáért, azt gondolván, hogy ez majd egy nyugati, jóléti élethez vezet el. Ám jöttek a csalódások: pénzügyi válságok, menekültválság, a terrorizmus erősödése, 2001. szeptember 11-e, ami sokak számára a nyugati világ instabilitását jelezte. Ezért sokan tekintélyelvű vezetőre vágynak, aki kemény kézzel tesz rendet, és olyan államra, amely beavatkozik a gazdasági folyamatokba. A nagyvállalkozók alá rendelt termelők kiszolgáltatottakká lettek. És felerősödött a gondolat: bár keveset keresek, rosszul élek, de biztonságban vagyok, ameddig ez a struktúra adott nekem. Ehhez pedig az állam iránti elkötelezett hűség kell, amit időnként ki kell nyilvánítani, például választások idején. Sokan azt gondolják, hogy a választások előtt a választópolgár belenéz a pénztárcájába, és azt látja, hogy az kellően vastag, akkor áldását adja az ezt előidéző pártok további tevékenységére, ha az ellenkezőjét, akkor mást választ. Nem vonom kétségbe, hogy ez fontos. De ennél fontosabb, hogy a szomszédban – ahol magyarok is élnek – zajlik egy ocsmány háború, ráadásul az egyik fél már az atomfegyver bevetésével is fenyegetőzik. Egy ilyen válsághelyzetben a kollektív érdekek válnak fontossá: a nyugalom, a béke, a rend és a biztonság.
Fotó:Huszár Dávid | Forrás:Népszava
De a jelenlegi tekintélyelvű vezető az agresszor barátja.
Ez a borzalmas háború tálcán kínált valós narratívát a magyar ellenzéknek. Három héttel a választások előtt az utolsó nagy tömeggyűlésen a miniszterelnök-jelöltnek kötelessége lett volna egy védelmi, biztonságpolitikai alapvetést tenni, amelyben tisztázhatta volna, hogy Magyarország az Orbán-rendszer miatt sodródott a háború szélére, biztonság- gazdaság- pénzügy- és energiapolitikailag kiszolgáltatott helyzetbe, miközben Orbán Viktor a gyilkos háborút folytató fél oldalára tolta át az országot néhány év alatt. De ezt az ellenzék nem tette nyilvánvalóvá. Ehhez képest az ellenzék miniszterelnök-jelöltje abszolút hibásan kommunikálva azt mondta, hogy majd mi azt tesszük, amit a NATO kér. Naná, hogy azt tesszük, Orbán Viktor is ezt teszi, de miért kellett ezt hangsúlyozni? Ezért tudta a kormánypárt a leghazugabb módon megfordítani a narratíváját, és pillanatok alatt elhitetni, hogy az ellenzék háborúba vinné az országot. Miként a pandémia idején vakcinatagadóknak lett kikiáltva az ellenzék. Orbán Viktor azt a tradicionális magyar gondolkodást, amely 1849 óta elítéli az oroszokat – és az 1956-os teljesítményükkel ezt csak fokozták – is megfordította, és hirtelen oroszbaráttá vált a fennálló hatalomhoz lojális értelmiség. Ezt az értelmiséget nem tartom értelmiségnek, az értelmiségnek ugyanis az alapfeladata, hogy rendszertől, politikai hatalomtól függetlenül kritikus legyen. Itt olyan emberekről van szó, akik mögött nincs teljesítmény, a lojalitásuk révén kerülnek helyzetbe. A magát kereszténynek valló értelmiség eközben egy olyan politikai konstrukció mellett áll ki, amely naponta köpi szembe a keresztény alapértékeket. Ma már luxuspüspökökről beszélünk ott, ahol tömegek mélyszegénységben élnek.
Vagy olyan püspökökről, akik párt- és állami karriert futottak be, mint Balog Zoltán református püspök. És a református egyház a választásokat megelőzően kiadott egy pocsék agitpropos nyilatkozatot, miközben a mai napig nem hallottam egyetlen egy mondatot sem ettől az egyháztól, – sem a másiktól, sem a harmadiktól – arról, hogy mit gondolnak a tömeggyilkosságokat szakmányban végrehajtó agresszorról és a szomszédban zajló véres háborúról. Az értelmiség másik része pedig szerepét megtagadva, érzelmi, zsigeri alapon osztogatja a tanácsait, amelyek mögött nincs valós munka, csak emocionális hipotézisek. Mi alapján állította bárki azt, hogy Márki-Zay Péter lesz az, aki a legalkalmasabb arra, hogy a vidéki, és az elbotorkált, vagy bizonytalanná vált fideszes szavazókat megszólítsa? Hol vannak a mérések? Hogy lehet ma politizálni felmérések nélkül?
Volt egy előválasztás, amelyet Márki-Zay Péter nyert meg.
Ebbe nem mennék bele, mert fenntartásaim voltak az előválasztással kapcsolatban. De hogyha azt állítom, hogy Pityi Palkó a legalkalmasabb az elkóborolt, vagy bizonytalanná vált fideszes szavazók megszólítására, akkor először tudnom kell, hogy létezik-e ez az entitás: bizonytalanná vált Fidesz-szavazó. Ráadásul támadták azokat, akik kritikai észrevételeket fogalmaztak meg Márki-Zay Péterrel kapcsolatban, aki a Fidesz narratíváját vette át. És nem utolsósorban ez az értelmiség eltűrte azt, hogy a saját értékrendjével szemben kelljen felvonulnia.
Mire gondol?
Fidesz-narratíva, amikor az alkalmasságomat azzal bizonyítom, hogy hétgyerekes keresztény családapa vagyok. Vagy amikor azt mondom, nézzük meg, hány meleg van a Fideszben, hány zsidó van itt meg ott. Ezzel legitimálta a Fidesz narratíváját, amiben ráadásul a Fidesz jobb,
és azt az értékrendet képviselte, amelyet az ellenzék ab ovo elutasított.
A 2009-ben Kötcsén Orbán Viktor által meghirdetett elitcsere eddig nem történt meg. Amit ön mond az értelmiségről, értelmezhető úgy is, hogy tényleg elitcserére van szükség.
Valószínűleg ő másik elitre gondol, mint én. Eddig beszéltem azokról, akiket nem tartok értelmiségnek. Sok értelmiségi viszont partvonalon kívülre került, minden szőnyeget kihúztak alóla, az egyetemektől a folyóiratokig. Ennek volt nyitánya – aminek személyesen is részese voltam – a filozófusügy. A magyar értelmiség gazdasági értelemben a béka segge alatt van. Olyan pénzekért megyünk el tanítani, újságot írni, sajtófotókat készíteni, amiért Hegyeshalom után a kolléga a telefont nem emeli föl. Totális az egzisztenciális félelem. Félnek az állásfoglalástól, és az is állásfoglalás, ha befizetek X forintot Y sajtótermékre.
Félnek mindentől, és sajnos azt kell mondanom, hogy jogosan félnek. Ez az egzisztenciális fenyegetettség nem jellemző egyetlen európai országban sem. A nyugati világ legfontosabb eleme a vélemény-, a sajtó- és szólásszabadság. Vagy az egyetemek autonómiájának elve, ami páros lábbal lett itt megtiporva a kötcsei gondolatnak megfelelően. A szabad oktatás lényege az, hogy gondolkodó, kritikus embereket képezzenek, akik nem pusztán szakemberek. Legelébb értsd azt a világot, amin belül aztán majd újságíró, fotós, tanár, orvos leszel. Az Orbán-féle tizenkét év oktatási rendszere az indoktrinációról, azaz az alárendelt nevelésről szól. És miközben Orbánék beszélnek arról a migráció apropóján, hogy Nyugaton párhuzamos társadalmak jönnek létre, közben ők maguk állítanak elő párhuzamos társadalmakat Magyarországon, amelyek nem értik egymást. Az értelmiségnek itt is súlyos feladata lenne.
Merre a kiút? A következő generáció egy része nem Magyarországon képzeli el a jövőjét.
Valamelyest ismerve a magyar történelmet néha elgondolkodom azon, hogy hogyan létezhet egyáltalán még ez az ország. Azt az emberveszteséget, amit az elmúlt másfél évszázad során elszenvedtünk Svájc sem élte volna túl. Ha nem a saját önző érdekeinket vesszük figyelembe, akkor fájdalmas traumaként fogjuk megélni, – igaz, a kelet-európai lét alapvető élménye a fájdalmas trauma –, hogy a gyerekeink hála Istennek nem itt fognak felnőni. Ne feledjük el: egy agyonfrusztrált országban élünk.
Miből adódik ez a frusztráció?
Egyebek mellett a nyelvi magányból. Ez az ország még mindig nem tud nyelveket, és sosem tudott igazából. A nyelvet nem tudó ember fél, mert idejönnek azok, akik tudnak németül, angolul, és kiszorítják őt a munkaerőpiacról. Ezért biztonságosabbnak tartja bezárni a globalizáció elől a kaput.
Azt mondja, hogy nem végezte el az értelmiség a feladatát. Mit kell tennie?
El kell menni megint vidékre, nem csak szavazatszámlálni! Meg kellene ismerni a mások gondolatait. A Fidesz megcsinálta az egész országot behálózó polgári körök networkjét. Ott voltak helyben az emberek, akikkel szót tudtak érteni, és el tudták mondani nekik, hülye városiaknak, hogy figyelj rám, nekem az a problémám. Enélkül biztosan nem megy, és miután ez egy kis ország, nem is nehéz megcsinálni.
A vidék-Budapest ellentétre mintha rájátszana a kormánypárt. Ez lesz az újraásott hadi árok?
Igen.
Mesterterv, vagy ügyes kihasználása annak, ahogy a pesti szavazatszámláló leírta a vidéki szavazót?
Mesterterv, ami tökéletesen illeszkedik abba, hogy szépen lassan egy teljesen más civilizációs keret vesz körül minket. A zsidó-keresztény civilizáció alapvető értékei kirojtozódtak. Kicsit olyan a nyugati világ értelmisége, mint az a római, aki miután Alarik gótjai már szétverték Rómát, azt hitte, hogy ó, hát ez még mindig Róma, itt még mindig az örök városban élünk. Pedig újfajta világ kezdődött el, ahol a hagyományos, humanista, sokoldalú értelmiségi kihalóban lévő mamut.
Névjegy
Gábor György Budapesten született 1954-ben. Filozófus, habilitált egyetemi tanár, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára. Az MTA Filozófiai Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa volt. A 2011-es ún. filozófus-ügy részese. Akkor a Magyar Nemzet cikksorozatban félmilliárd forint pályázati pénz szabálytalan elosztásával, lényegében lopással vádolta meg a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetének és több egyetem filozófiai tanszékeinek munkatársait: így a Heller Ágnes, Vajda Mihály, Radnóti Sándor, Gábor György és Geréby György alkotta filozófusi kört. Az ügyben folytatott nyomozást bűncselekmény hiányában 2012 májusában megszüntették.
Megjelent a Népszava Kultúra rovatában.
