Ezerkilencszáztizenkilenc május 1. Ez volt az első május 1-je, amelyet, mint a munka ünnepét, tudatosan éltem meg. Illetve akkor kapott el a Nagy Illúzió részegsége, amely a természet tavaszát a dolgozó nép felszabadulásának ünnepévé tette. Gyönyörű idő volt, a képzeletemben óriásira nőtt nagykanizsai Katonaréten – amelyen a Ferenc József kaszárnyában székelő császári és királyi garnizon hadgyakorlatait tartotta még a békeidőkben – sétáltunk édesapámmal mint vendégek a gigantikus méretű népünnepélyen. Sose gondoltam volna, hogy ennyi ember él szülővárosomban, Nagykanizsán. Polgárgyerek lévén addig csak a belváros létezett számomra, számos boltjával, kávéházával, szállodájával, cukrászdájával és középen a barokk városházával, amelynek a földszintjét foglalta el a nagyapám által alapított impozáns könyv- és papírkereskedés. Ott, a hatalmas gyepen a vörös és nemzeti lobogók alatt, az ingyenes virslit osztogató, felvirágzott sátrak között, a jókedvű, feketébe öltözött férfiak és nők, a mézeskalácsot majszoló gyerekek ezrei énekelték a már évtizedek óta a szocialista párt himnuszává avatott Marseillaise-t és a még csak kevesek által ismert Internacionálét, amelyből akkor tudtuk meg, hogy „a győzelem napjai jönnek”, (…) és „nemzetközivé lesz holnapra a világ”. Aztán a nagy zajt nagy elcsendesedés váltotta fel, és a hevenyészett tribünökről tüzes szónokokat hallottunk lelkendezni a világmegváltó kommunizmusról, amely az orosz proletárdiktatúrából kiindulva már hódító hadjáratba fogott Magyarország megsegítésére. A szónokok közt örömmel fedeztem fel az elemi iskola igazgatóját, Kertész Józsefet, akit nagyon szerettem mesemondó tehetségéért. Délután pedig a városháza vörös kárpittal díszített balkonján megjelent a polgármester – úgy emlékszem, Sabjánnak hívták – serdülő lánya, és lelkesen elszavalta Ady Endre. Fölszállott a páva kezdetű versét, amit a Katonarétről a belvárosba tódult tömeg dübörgő tapssal és éljenzéssel fogadott. Estefelé pedig a Polgári Egylet kertjében, lampionok fényében, cigányzenekar muzsikájára táncra perdült a nép öregek, fiatalok, s a kicsinyek a fejkendős asszonyok hátán, így ünnepeltek, látszólag gondtalanul, feledve éhséget, szűkölködést, inflációt, és éljenezve az újságírót, aki hírt hozott a Vörös Hadsereg szlovákiai győzelmeiről, így érintette meg a XX. század azonnali megváltást ígérő szele a magyar népet. Csak édesapám, aki kezemet fogta, morogta a kackiás bajsza alatt, hogy senki se hallja: „Ez nem sokáig fog tartani, s a kijózanodás keserű lesz, fiam.” Ő, a Zala című lap főszerkesztője, előre látta, amit később az ifjú Illyés Gyula a Kora tavasz című művében megírt, a nagy illúzióból a nagy kijózanodás pálfordulását, a részegség utáni macskajajt, amely végül vörös-, majd fehérterrorba és Trianon miatti gyászba torkollott.
Most 2004-et írunk, május 1-jét, amelyet történelmünk az újjászületett reménység nagy eseményeként tart majd számon. Nyolcvanöt évet kellett várnunk, több búval, mint örömmel megrakodva ahhoz, hogy megnyíljon előttünk az Európai Unió kapuja. Abban a tudatban lépünk be, hogy ami vár bennünket, nem a Paradicsom. Európa több mint egy földrész, és több mint egy szövetség, inkább egy nagyobb, egy magasabb rendű szolidaritás a nemzetek között. Ugyanakkor erre az Európára érvényes az a meghatározás, amelyet Széchenyi István adott a magyar nemzetnek: nem volt, hanem lesz. Olyan lét lesz ez, amelynek fejlesztésében ezentúl mi is részt veszünk, amelyben a szabadságot nem csak élvezni fogjuk, hanem – amint azt Goethe Faustjában előre mondotta – szabadok leszünk, de annak tudatában, hogy ezért a szabadságért minden nap újra meg kell küzdeni, hogy ezentúl nem csak a saját országunk sorsáért leszünk felelősek, hanem a civilizáció sorsáért – mégpedig az egyetemes civilizációért.
„Csak ami nincs, annak van bokra, (…) ami van, széthull darabokra” – írta egy idejét megelőző európai költő, mondhatnám „fehérek közt egy európai”, akit József Attilának hívtak. Egy másik nagy európai, a francia Emmanuel Béri, Gide és Proust jó barátja írta a második világháború után és az európai egység hajnalán: „Az európai egység kétségkívül akkor lesz jó, mikor a nacionalizmusok kimúlását jelenti majd, amelyeknek véres valóságai már a nyugati művelődés fennmaradását veszélyeztetik.” A nagy angol történész, Toynbee állapította meg, hogy a nagy civilizációk mind a bennük munkáló nacionalizmusok konfliktusaitól mentek tönkre.
Az európai egység azzal kezdődött, hogy az egymással több száz év óta egyre hevesebben viaskodó Franciaország és Németország immár végérvényesen véget vetett a rivalizálásnak, és együttműködésre kezdett berendezkedni. Ez volt a Vas és Acél Szövetsége, amelyhez Olaszország, Belgium, Hollandia és Luxemburg is csatlakozott.
Az Európai Unió nem törli el a nemzeteket, csak elvárja tőlük, hogy kiűzzék magukból az ellenségesség ördögét, amely a nemzethalál felé sodorná őket. Ahogy a nemzeti állam megalkotásának is az volt az ára, hogy a nemzetalkotó törzsek mintegy vérszerződést kötöttek egymással a béke és a közös munka érdekében. Az Európai Unió annyiban lesz tagjainak hazája, talán azt is mondhatnám, második hazája, amennyiben egy újabb fokot jelent majd az emberiség világszövetsége felé vezető lépcsőn. Ugyan lesznek határai, de ezek olyan határok, amelyek egyre inkább kinyílnak majd a földkerekség többi pólusa felé. Ezek a határok egyébként is illuzórikusak lesznek, akár a Gibraltár vagy a Boszporusz, sokkal inkább közelebb hozzák, mintsem elválasztják a partjaikon élő nemzeteket.
Az európai öntudat gyökerei messze vezetnek, először a reneszánsz és a humanizmus korában szöktek szárba, Erasmus és Spinoza szellemében, a XVIII. századi felvilágosodással. Montesquieu Törvények szelleme című halhatatlan művében találjuk ezt a mondatot: „A dolgok úgy állnak Európában, hogy minden állam függ a másiktól. Franciaországnak szüksége van Lengyelország és Oroszország jólétére, mint ahogy a Guyenne-nek szüksége van Bretagne-ra, és Bretagne-nak az Anjou-tartományra. Európa egységes állam, amely több provinciából áll. Mikor az egyik állam szomszédja hanyatlik, a szomszédos államnak ügyelnie kell arra, hogy ezt a romlást ne gyorsítsa.”
Európa találta ki a türelem fogalmát, hogy arra alapozza a béke követelményét, és hozzátehetném: még azt is, hogy – amint azt a már idézett Béki írta – Európa irtózik minden imperialista jellegű rendtől; amit elfogad, az a stílus és a célkitűzések egysége. Európa találta ki a villamosságot és az automobilt, a romantikát és az enciklopedizmust, az értelem uralmát.
Brüsszel Európája egy olyan életformát kíván és óhajt magának, amelyet sem a türelmetlen Amerika, sem az elnyomásra hajlamos oroszok nem ismernek. Viszont Európa előharcosai tudatában voltak annak is, mi mindent adtak az Egyesült Államoknak annak születésekor, és annak is, amit azóta kaptak tőlük. A brüsszeli Európa nem kezdett volna kibontakozni az Egyesült Államok védőszárnya nélkül. Azért tartom nevetségesnek azokat az idejétmúlt, nacionalizmusból származó törekvéseket, amelyek kvalitást, sőt konfliktusokat próbálnak szítani az egyesült Európa és az Egyesült Államok között. Nemcsak közgazdaságilag szorulnak egymás segítségére, közös védelemre a barbárság újabb formái ellen, de civilizációik is összefonják őket, elválaszthatatlanul.
Ezért otrombaság a most belépő tagokat felszólítani, hogy válasszanak az európaiság és az amerikanizmus között. 2004. május 1-jétől kezdve a magyarok egyszersmind magyar állampolgárok és európai állampolgárok lesznek. Egyszer pedig talán világpolgárok is, mint ahogy azt Csokonai, e szó feltalálója, megálmodta.
Megjelent a Magyar Hírlap 2004. április 30., péntek–május 1., szombati számában.
