– Az idén fennállásának 25. évfordulóját ünneplő JETA E RE (Új Élet) című jugoszláviai albán szépirodalmi folyóiratnak Ön volt egyik elindítója, majd szerkesztője – egészen a közelmúltig. Nyilván nem tévedünk, ha azt állítjuk, Mekuli elvtárs, hogy folyóiratuk története elválaszthatatlan a jugoszláviai albán irodalom mindenkori fejlődésvonalától…
– Ez így is van. Sőt, úgy is mondhatnánk, hogy a folyóirat elindításának gondolata olyan időben fogamzott meg, amikor azt a mi itteni albán irodalmunk valóságos feltételei, lehetőségei talán még nem is igényelték. A kezdet kezdete volt az; a felszabadulást követő első esztendőkben inkább magát a kosovói művelődési életet igyekeztünk megszervezni. Irodalmi hagyományokról alig is beszélhettünk. A két háború közti illegális sajtóban jelent meg egy pár szociális jellegű szépirodalmi közlemény íróinktól. A Jeta e re elindítása tehát merész vállalkozásnak látszott, és sokan hitték, hogy nem lesz hosszú életű. Az első számok magukon viselték a jugoszláviai albán irodalom fejletlenségének jeleit: sokkal több fordításos anyagot közöltünk, mint eredeti írást. Ez az arány azonban szüntelenül javulást mutatott az évek során.
Igen nehéz feltételek közt született meg egy-egy számunk: a felelős szerkesztő kezdetben maga végezte mindazt, amit ma több főnyi szerkesztőségi együttes végez, megosztva a munkát. Első számainkban főképp verseket közöltünk, s ezeknek jobbára mozgósító, tudatalakító rendeltetésük volt, akárcsak a múlt szociális igazságtalanságait vagy az új élet távlatait festegető első prózai alkotásoknak. A drámai műfaj jóval később jelentkezik a kosovói albán irodalomban – tartományi színházunk létesülésekor. E műfajban, sajnos, mindmáig kevés vállalkozási kedvről tettek tanúságot íróink. A műbírálat is a későbbi években kezdett kialakulni. Kezdetben rövid lélegzetű, ismertető jellegű írások ezek. A tanulmányok, esszék, elemző bírálatok irodalmunk érettebb korszakában jelentkeztek.
– A fordításirodalom milyen szerepet kapott folyóiratukban?
– Az első számoktól kezdve elsőrangú szerepe volt… A jugoszláv népek és nemzetiségek irodalmának rendszeres bemutatásán kívül a világirodalmi közvetítések feladata is ránk hárult.
– Szóljon pár szót a folyóirat irodalomszervező szerepéről is…
– A Jeta e re jelentős munkát végzett az Első Könyvek sorozatának elindításával. A Szárnypróbálgatások, majd Látóhatár és más elnevezésű rovatainkban a kezdő írók kibontakozását szorgalmaztuk éveken keresztül. A legtehetségesebbek első kötetének megjelentetését maga a szerkesztőség szorgalmazta mindenkor. A visszhang sem maradt el: a fiatal írók ragaszkodtak a folyóirathoz, s az olvasóközönség is megbecsüléssel tekintett erre a szerepünkre.
– Mivel az ön könyvei közül nem jelent meg egy sem magyarul, írói életútját sem ismerhetjük eléggé…
– Gimnazistaként, a két háború közt szerbhorvát nyelven írtam, s közreműködtem az akkori ifjúsági és más folyóiratokban. Amikor aztán népem szociális nyomora és elnyomott helyzete politikai indítékú versek megírására késztetett, elítéltek és bebörtönöztek. Korai angazsáltságom, szociális tiltakozásom hátterében az volt, hogy a gimnáziumi padból Belgrádba érkezve, az egyetemre, megismerkedtem a két háború közti főváros elesettjeinek nyomorúságos sorsával. Köztük voltak az albán hordárok, cipőtisztítók, favágók és más alkalmi munkások ezrei. Forradalmi hangvételű verseimet nem közölhettem, csupán a baloldali beállítottságú egyetemi ifjúság estjein olvashattam fel őket, az egyetem jogi karán. Aztán 1944-ben, a megszállás utolsó évében, a Lira (Szabadság) című illegális lapban albán anyanyelvemen kezdtem megjelentetni kötetlen formájú prózaverseimet. Egy híján negyvenéves voltam, amikor 1955-ben megjelent első verskötetem, a Per ty (Hozzád), amelyet népemnek ajánlottam…
– Hogyan látja Esad Mekuli a jugoszláviai albán irodalom jelen helyzetét?
– A Kosovói íróegyesületnek mintegy hatvan-hetven albán író is tagja. Az utóbbi években felütötte a fejét egy úgynevezett sarkosító törekvés. A nemzedékváltás törvényét megértem, elfogadom. Ilyesféle, természetszerű megoszlás valóban létezik közöttünk: az idősebb nemzedék tagjai jobbára ehhez a kosovói irodalmi égaljhoz fűződnek egész életélményükkel, és alkotó művészetük mondanivalós, hatni akaró. Éppen ezért nemigen lépik túl az átlagolvasóink számára még érthető, többnyire realista kereteket. A fiatalok azonban – nyilvánvalóan a válogatás nélkül, mohón magukba szívott, de megemésztetlen olvasmányélmények hatására – másutt rég lejárt izmusok bűvöletében kísérleteznek, s mindez távoli, idegen a mi olvasóink számára. Akárhogy nézem, nem más ez, mint egyfajta neo-l’art pour l’art-izmus, művészi öncélúság. Majd ha kellő élettapasztalatra tesznek szert, bizonyára felhagynak vele.
Megjelent A Hét V. évfolyama 15. számában, 1974. április 12-én.
