Beszélgetés Slavco Almajan vajdasági román költővel
A Versec környéki Orešacon született, 1940-ben. Gyermekévei Versecen teltek, ifjúsága Újvidékhez fűzi. A gimnázium elvégzése után az újvidéki egyetem bölcsészeti karán jugoszláv irodalmat tanult. A rádió román szerkesztőségének belső munkatársa, ugyanakkor a Pancsován megjelenő Lumina (Fény) című folyóirat kulturális és művészeti rovatának szerkesztője. Ezt megelőzően a hatvanas évek végén indult Poezija című szerb irodalmi folyóiratnak volt szerkesztője Újvidéken.
– Első verskötete mindössze öt évvel ezelőtt jelent meg. Azt jelenti-e ez, hogy meglehetősen későn, huszonnyolc éves fővel kezdett írni?
– Nem. Valójában tizenöt éves koromban kezdtem írni, de az én indulásomhoz szükség volt erre a hosszú előkészületre. Miután a Matica srpska kiadta a Pantomima za nedeljno popodne (Vasárnap délutáni pantomim) című kötetemet, két évre rá következett az ugyancsak szerb-horvát nyelvű második verseskönyvem, a helyi Munkásegyetem Kairos-sorozatában. A címe: Rus, és ez valójában az angol rushnak (rohanás, hajsza) felel meg. Úgy éreztem, hogy ez a tömör, egyszótagos szó jobban kifejezi a lényeget, mintha fordításban adom.
– A kétnyelvűségnek e jól sikerült költői próbái után román anyanyelvén jelentette meg további könyveit…
– Igen, a harmadik kötet, a Bărbatul în stare lichidă (Férfi folyékony állapotban) már a pancsovai Libertatea kiadásában jelent meg. Ezt követte első regényem, a Noaptea de hîrtie (Papíréj), ugyanennél a kiadónál. Legújabb verseskötetem is itt jelent meg, a címe Casa deşertului (A pusztaság háza).
– Úgy tudjuk, fordít is…
– Talán az átültetés szó a helyesebb az én esetemben, mivel rendszerint egyénítem a románra, vagy románból fordított költeményeket, természetesen nem a teljes mértékű átköltés határáig. Most értesültem, hogy épp megjelent a bukaresti Albatros kiadónál az a versválogatásom mai szerb és horvát költőktől, amit Anghel Dumbrăveanu romániai költőtársammal közösen fordítottunk.
– Újsághíradásokból értesültünk róla, hogy filmet is írt…
– Egyelőre az elsőt, s ez el is készült. Valójában egy dokumentumfilm a világ első naiv falujáról, pontosabban az uzdini naiv festőnőkről. Színesben készült, s az idei polai filmfesztiválra is elkerült. Közösen rendeztük Nikola Majdakkal, aki már készített egy rendkívüli filmet Janez Bernik szlovén festőről. Uzdinban lesz az előzetes bemutatója.
– Szólna-e pár szót a jugoszláviai román irodalom jelenéről?
– Ez a jelen mintegy harmincéves múltra tekint vissza: az első nemzedékünk a háború utáni, a másik a hatvanas években jelentkezett, és hát napjainkban… Az elsőhöz sorolható Radu Flora, Ion Balan, Mihai Avramescu és Florica Ştefan is, noha ő már régóta nem ír románul. Az én nemzedékemhez viszont Cornel Balica, Miodrag Milos tartozik, a legfiatalabbak pedig – Marina Felicia Munteanu, loan Floarea, Petru Crdu és Olimpiu Baloş. Megítélésem szerint Ion Balan novelláira kell itt felhívnom a figyelmet; szerzőjük legfőbb erénye a rendkívül higgadt, letisztult ábrázolásmód. A legfiatalabbak közül Marina Felicia Munteanu és Ioan Flora válik ki különösképpen. A hazai publikálási lehetőséget – a már említett kiadónkon kívül – elsősorban folyóiratunk, a Lumina jelenti; 1947 óta jelenik meg havonként, s első szerkesztője Vasko Popa volt. A Libertatea (Szabadság ) című hetilap s a Tribuna tineretului (Ifjúsági Tribün) című folyóirat közöl még szépirodalmat, de ide kell sorolnom a nagy fontosságú Bucuria copiilor (Gyermeköröm) című havonként megjelenő gyermeklapunkat is. Egyetlen könyvesboltunk van, Versecen, itt kaphatók a Libertatea Kiadó összes kiadványai – de sajnos gyakran nagy késéssel. A vajdasági román olvasók részére a Forum hoz be könyveket Romániából. A mi könyveink is eljutnak Romániába, s íróink közül többen kaptak már igen elismerő véleményeket eminens romániai műbírálóktól. A személyes kapcsolataink is nagyon jók, rendkívül szép fogadtatásra talált például a romániai írótársak látogatása a közelmúltban, amikor Versecen és a Zrenjanin környéki Begejci községben találkoztak az itteni olvasókkal. Nyilvánvaló, hogy az ilyen kapcsolatokat ápolnunk kell, hiszen romániai újságokból, folyóiratokból értesültem, hogy romániai írótársaink is így vélekednek.
– Kulturális jelenükből mit tart említésre méltónak?
– Talán egyet ragadnék ki: a Román Nyelvművelő Társaságunk igen hasznos ténykedését. Kisebb csoportokra tagozódik helységenként, s ezek egyike az irodalmi kör. A társaság székhelye Zrenjaninban van. Főképp az új könyvekkel kapcsolatosan megtartott eszmecseréket, a jól megszervezett író-olvasó találkozókat tartom jelentősnek ezeknek az irodalmi köröknek a munkájában. Most épp írótábort szervezünk az Alibunar közelében levő Devojacki bunáron.
– Sommázná-e pár mondatban költészetfelfogását?
– A költészet rendeltetésére és lehetőségeire vonatkozóan nekem egy átfogó nézetem van: a vers számomra kísérlet lehetősége, hogy megfogalmazzak és továbbítsak egyes megismeréseket, másrészt kérdéseket vessek fel magamnak s másoknak. A vers egy jelrendszer része. Maga is egy jel. A gyémántot is a csillogása jelzi. A költészet az egymás fölfedezésének, megismerésének nagy lehetősége s ha kisugárzó jelét valaki megérti és befogadja, a költő joggal érezheti, hogy nincs már magára utalva, barátra lett. Az egyszerűség és tömörség az alkotói eszményem.
– Írói tervei?
– A Matica srpska kiadásában őszre jelenik meg szerb-horvát fordításban a már említett regényem. Adam Puslojič belgrádi költőtársam fordította. Persze, ez már nem terv. Arról csak annyit, hogy – dolgozom.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 27. számában, 1973. július 6-án.