Tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban (1965), a kolozsvári Pedagógiai Főiskolán (1968), valamint a bukaresti Nicolae Grigorescu Képzőművészeti Intézetben (1982) végezte. 1968-tól rajztanár Vajdahunyadon. 1981-től tagja a Romániai Képzőművészek Országos Szövetségének. 1993-tól alapító tagja a Magyar Képző- és Iparművészek Társaságának. 1997-től az újraalakult Barabás Miklós Céh tagja. 2006 óta Vajdahunyad tiszteletbeli polgára.
A Brassó megyei születésű (Barcaújfalu, 1946.) Fazakas Tibor neve ott szerepel az op-art irányzat legismertebb képviselői között: Victor Vasarhely, Bagi László, Escher, Nicolas Schöffer, Fazakas Tibor, Yaacov Agam, Cruz Diez, hogy csak néhányat említsünk. Az irányzat az 1960-as években terjedt el, vagyis abban az időszakban, amikor Fazakas képzőművészeti tanulmányokat folytatott Marosvásárhelyen, Kolozsváron. A természetelvű ábrázolásmódon edződött művészt azonban nemcsak az Op-art kötötte le pályája során. Arcképsorozatot rajzolt irodalmi életünk nagyjairól, különböző alkotótáborok meghívottjaként tájképek, csendéletek százait festette. Készített módszertani szemléltető sorozatot, a Vajdahunyadi kastély kiváló ismerője és leghitelesebb ábrázolóinak egyike.
A fentiekkel párhuzamosan már a kezdetekben felismerte az Op-art nyújtotta kibontakozási lehetőségeket, annak korszerűségét, a mozgás imitációknak köszönhető dinamikus változatosságot. Egyénisége, látásmódja elsősorban ezen a területen érvényesül, ebben a kategóriában alkotta életműve legjavát. Szinte reflexszerűen feltevődik a kérdés, hogyan nyilvánulhat meg egy alkotóművész egyénisége egy olyan képzőművészeti irányzatban, amely kifejezésmódjában gyakran a metematikával, geometriával, kibernetikával rokon és első látásra több köze van a mértani szerkesztésekhez, mint a szabadkézi rajzhoz, festéshez? Az Op-art művelése kreativitást, kezdeményező készséget, egyéni meglátásokat is feltételez, és rangos, elhivatott művelőinek az alkotásai a stílusjegyek alapján felismerhetőek. Ha valaki tudni szeretné hányféle úton-módon nyitható meg, vátoztatható végtelenné vagy alakítható talányos, megtévesztő labirintussá a tér, ahhoz nagy segítséget nyújthatnak Fazakas alkotásai, amelyek a fentieken túlmutatva hangulatok, olykor kultúrtörténeti utalások hordozói is.
A művész nem állít se többet, se kevesebbet annál, hogy a gondolataink, érzéseink közvetítésére bármilyen eszköz, eszköztár megfelelő, ha a kortárs jelenségekre érzékeny alkotó kezébe kerül. Elgépiesedő világunk, atomizálódó társadalmunk, a természettől való eltévelyedéseink közepette Fazakas az ezredfordulón úgy ítélte meg, hogy ez az irányzat olyan kibontakozási lehetőségeket, új utakat is sejtet, amelyek hosszú távon sem vesztenek aktualitásukból.
Ő elsősorban nem ösztönös, hanem gondolkodó, lassan és tudatosan építkező művész. Az országosan hiressé vált marosvásárhelyi művészeti iskolának a növendéke, amely tanuló évei alatt a fénykorát élte. Fazakas alkotói ereje elsősorban abban rejlik, hogy volt bátorsága a kijelölt irányhoz képest egészen más úton haladni úgy, hogy az ott tanultakat, a pontosságot, műgondot, igényességet a későbbiekben is messzemenően tudta kamatoztatni.
Nem a mozgó szobrok, az iparművészet, belső építészet, kibernetikus tornyok irányában kívánt haladni az irányzaton belül, hanem az Op-art tiszta, érzékletes, vonulatához társult úgy, hogy képei napjainkig megőrizték azokat a festői erényeket is, amelyek egyértelműen érvényre jutnak természetelvű alkotásaiban. Fazakas képei amellett, hogy békét, harmóniát, egyensúlyt sugároznak, nagyon sok közük van az egyszerű, közérthető életbölcsességhez, világszemlélethez, az esztétikai erények mellett erkölcsi, morális tartásról tudósítanak.
Képzőművészként az eltelt csaknem fél évszázad alatt nagy utat járt be. Tucatnyi oldalon át sorolhatnánk egyéni és csoportos tárlatait, a tanulmányutakat, alkotótáborokat, szakmai sikereket, elismeréseket, a tanügyben eltöltött évtizedek megvalósításait, a közösség érdekében végzett feladatok százait.
Ha a fentiekhez hozzátesszük, hogy Fazakas Tibor, mindvégig a szórványban élt, dolgozott, és ennek ellenére sikerült bekerülnie erdélyi művészeti életünk élvonalába, akkor rájövünk, hogy ez nem szerény teljesítmény, hiszen kortársaihoz, pályatársaihoz hasonlóan neki is bőven kijutott a munkahelyi, társadalmi, családi, megélhetési feladatokból. Ilyen körülmények között nagyon kell szeretni a szakmát, a művészetet már ahhoz is, hogy valaki hosszú távon a pályán maradjon.
