Szerzőnk hivatalos romániai útján szakított időt Erdély egyik nevezetességének felkeresésére, a tapasztaltak papírra vetésére is. Külön örömére szolgált, hogy a látogatók nemzetiségükre való tekintet nélkül élvezhették a látványt – felszínen és a mélyben egyaránt. A cikk a Népszabadság 2007. június 18-i számában jelent meg.
Erdély szívében, a Marosvásárhelytől keletre fekvő Sóvidéken annak is érdemes elidőznie, aki egyébként édesszájú. Nem kulináriai örömöket keresve – bár azok sem megvetendők errefelé –, hanem a táj szépségeiben gyönyörködve, s főleg a természet itt különleges koncentrációban fellelhető kincsének, a sónak nyomába eredve, a szovátai üdülőközponttól mintegy hat kilométerre.
Már a rómaiak is bányásztak Parajdon, s a későbbi korok embere sem hagyta kiaknázatlanul a kristályos ásványt, amelyből egész hegyeket alkotott errefelé a teremtő. Szent István király idején már vízi, úton – a Maroson – továbbították az erdéIyi sót az AlföIdre, 1405-ben tiltotta meg Luxemburgi Zsigmond, hogy a földesurak saját birtokaikon sóbányát nyissanak. A felszíni fejtés a XVIII. század közepén egészült ki a mélyműveléssel, majd a föld alatti kitermelés vált általánossá. Ma is, ha valaki sóbányát kíván látni, jóval a felszín alá kell mennie, s okosan teszi, ha melegebb ruhát, kardigánt visz magával, mert a kinti, nyár eleji kánikula után vagy húszfokos hőmérséklet-csökkenéssel kell számolnia, mire leér a mélybe. A látogató – ha gépkocsival jött, és leszurkolta a 3 új lejbe (1 RON = 77 HUF) kerülő, viszont egész napra érvényes parkolási díjat – el sem tévesztheti, honnan indul a túra a bányába. Ez ugyanis egy táblákkal jelzett, fedett buszmegálló, ahol pénztár működik, a 12 lejes felnőttjegy (gyereknek fél áron) megváltása jogosít fel arra, hogy a vendég a busszal lemenjen, s később azzal vissza is térjen a felszínre. Ha elegendő ügyfél jön össze, valahonnan a hátsó udvarból előzakatol egy éltes társasgépkocsi, a többségükben magyarul és románul csevegő utasok jegyének ellenőrzése után egy-két perccel a busz zihálva behajt a bánya óriási kapuján, amely felett ugyanezen a két nyelven kíván a felirat „Jószerencsét”.
A sötét, erősen lejtő alagutat csak itt-ott világítja meg egy-egy neoncső, majd a kiszállás után még további hosszú lépcsőzés vár a vendégre – szerencsére lefelé. A mélyben kitáruló bányacsarnokok mindenekelőtt méreteikkel nyűgözik le a látogatót, de a fényesre csiszolt járófelület erezete is bámulatra méltó. Miután az idegenforgalmi hasznosítás mellett a parajdi bányának ez a része gyógyászati célokat is szolgál, a magasban félhomályba vesző sófalak tövében padok, sőt különböző játékeszközök – hinták stb, – sorakoznak, várva a pácienseket.
Idegenvezetés – legalábbis a mi ad hoc összeverődött csoportunk esetében – nem volt, a térképpel ellátott belépőjegyen amúgy is olvashatók a legfontosabb tudnivalók. Így például, hogy a leereszkedést magas vérnyomás, szív- és idegbetegség, klausztrofóbia esetében, továbbá terhes nőknek és ittas személyeknek nem ajánlják. Aztán számos dolog tilalmas, a dohányzástól a földre köpésen át a „zajos megnyilvánulásig”, a politikai és vallási propagandáig. Utóbbit nem veszik túlságosan szigorúan, a látogatási szint egyik végében kialakított, mértéktartó ízléssel, fafaragásokkal berendezett ökumenikus kápolna tőszomszédságában – főleg ortodox – kegytárgyak bő választéka várja az odáig eljutókat. Másik irányban viszont föld alatti múzeum tárja elénk a sóbányászat történetét, eszközeit. Szervezett látogatás és igény esetén székely folklórműsort is bemutatnak odalenn. A kijárati váróterem felé eső shopban a sok, olykor giccses ajándéktárgy mellett számos hasznos, jól illusztrált ismeretterjesztő kiadvány vásárolható. Ezeket már a busz érkezését várva lehet böngészni, miközben a viháncoló kamaszok csillapítására tesznek reménytelen kísérleteket a tanáraik, románok vagy magyarok, egyre megy.
A felszínre történt felpöfögés végén az ember pánikszerűen megszabadul a meleg holmiktól, majd körülnéz, hogy milyen szuvenírrel tehetné még emlékezetesebbé a kalandot. Tájjellegű emléktárgy a kiló só (1,20 RON), amely ugyanannyiért kapható az utcai árusoknál és a szomszédos ABC-ben. Az utóbbiban a választékot böngészve szembeötlik a csíkszeredai eredetű „Sekler’s strong spirit” elnevezésű szeszes ital, amely nem olyan erős ugyan, mint az angol elnevezésében szereplő székely lélek (mindössze 30 fokos), ám búfelejtőnek így is megteszi.
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban megjelenő írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
