Bogdánfalva egyik portáján furcsa dolga kerekedett az érdeklődő kortárs utókornak. De törlöm is már a homályt előbbi szavaimról, hiszen annyi történt csupán, hogy míg Kallós Zoltán beállította a magnetofont, a sok őszt megért csángó nénike elhelyezkedett az eresz alá tett széken, elrendezte szoknyája ráncait, Porzsolt Borbála előkészítette vázlattömbjét, aztán fejbólintásra fölcsendült, mintha kutak mélyéről, egy gyönyörű ballada.
Szívszorongató varázslattal lengett meg a Szeret menti délután, az Izabella-szőlő halovány levélfonákjait villantgatta a fuvallatban, a léckerítés rései megteltek pici gyermekorrokkal és tekintetekkel, mintha földöntúlról kilincselnék, oly észrevétlen nyílott meg a kiskapu. A három, földi áhítatba feledkezett ember észre sem vette a kíváncsi szomszédok belopakodását, a balladás asszonynak minden ránca, félig lehunyt szempillája énekelt, s Porzsolt Borbála grafitja alatt egyre elevenebbé váltak vonásai.
Ekkor csöndes, hüppögő sírás verte föl az áhítatot, s hamar zokogássá is szaporodott a zsebkendők alatt. A rajzoló asszony meglepetten kapta fel a fejét, nem vette ő észre a kíváncsi vendégek jövetelét; de hát miért is patakzanak itt a könnyek? Nagysokára, a nedves zsebkendőkből a lepergő szavak cserepeiből sikerült csak összerakosgatni a magyarázatot; ó, micsoda magyarázatot! A ballada szóra idegyűltek a képzőművésznő keze alatt felismerték szomszédasszonyuk vonásait, s döbbenten vették tudomásul, hogy – ősi hiedelmük szerint – itt valami rettenetes történik. Passzítgatjuk a szófoszlányokat, s kiderül, nem csak balsejtelmük, hitük az, hogy ha valakinek orcáját papírra, cserépre, bárminemű anyagra rajzolják, a leglényegesebbet veszik el tőle, tartalmaitól fosztják, s annak az embernek hamarosan meg kell halnia.
Ezért hát szeretett, szépen éneklő szomszédasszonyuk váratlan és hamari elsiratása. Végeredményben megcsóválhatná fejét az ember: csak a födetlen arc rejtelmeinek nyomán kell csatangolnunk itt délre le, Kis-Ázsia felé, Isztambul fátyolos asszonyaiig, s a történelemben még mélyebbre talán… Bizonyára.
Bizonyára akad, ki visszakézből pontos kultúrhistóriai magyarázatot is rögtönöz. De nekem azon muszáj most elmerengenem, hogy ezek az asszonyok, kik otthonaikban családi fényképekről törölgetik a port, olyan arcmásokról, melyek „valóságosabbak”, teljesebbek ennél a „csupán” leglényegesebb vonások rögzítésére törekvő portrénál, miért döbbennek meg? Mert amazt lélektelen masinéria gyártja, s e néhány hű vonás papírra vetéséért megdolgozik, megszenved egy másik eleven lény? Vajon ezek az annyi századon át Isten ege alatt kitakartan hagyott lelkek nem a művészetnek a valóság „elejtésére” és újraköltésére irányuló szenvedélyét sejtik tudatuk alatt? Vajon a csángó porta udvaráról a rajzoló asszonyt megítélő ösztön most nem a barlangrajzok koráig rándul egyenest vissza, mikor is annak az állatnak képét véste ősünk otthona falába, melyet elejteni oly nagyon vágyott? Ki tudja? Talán épp Porzsolt Borbála, ki szemügyre veszi még egyszer befejezés előtt álló vázlatát, s mélyet sóhajtva, tüntetőlegesen összetépi.
A sirdogáló asszonyok hálálkodva megnyugosznak. Soha nem hittem volna, hogy létezhet oly kilátástalan helyzet, melyben a műalkotás megsemmisítése művészi alázatot jelenthet.
Megjelent A Hét III. évfolyama 41. számában, 1972. október 13-án.