Nyúlnak az esték – vegyünk csak kezünkbe egy cső törökbúzát meg egy csuszát, s morzsolgassunk szót még arról, hogy miként dobog a nép (egykori fogalmat jelölök a szóval) hajdani művészkedő hajlama iránt a mi lelkünk. Lelkünk, lelkünk – beh fenkölt szó, nyomom is már azt a csövet elsőnek annak a markába, aki népművészeti terméknek hiszi a kukoricalapiból font papucsot.
Nincs nekem bajom azzal, hogy manapság egyre többen élnek meg falusi ember művészi hajlamainak istápolgatásából, koordinálásából, hiszen úgy tűnik, a társadalmi rétegződés és munkamegosztás mai fokán e menedzserszándék az éltetés eszköze lehet. Tollforgató létemre nekem csak fogalmak tisztántartása a dolgom, ezért nagyon szeretném, ha különbséget tennénk népművészet és iparművészet között.
Nos, ennek szellemében tegyük fel, kedves uram, hogy ön, aki ott a sarokban csuszákból pajtát épít, szenvedélyes szerelmese és értője a népi varrottasoknak. Nem tud ellenállni tehetségének és felkészültségének, különböző vidékek motívumrendszerét harmonikusan ötvözve csodálatosan stilizált (modern?!) rajzokat készít, felkeresi azokat az asszonyokat, kik régi és önkéntes munkásai egy-egy vidék varrottaskultúrájának s fantáziájuk egy-két gerezdje is már beérett. Örömmel kapnak a „kifutási” lehetőségen, saját invencióikról is lemondva mint házi áldást másolják az ön motívumait. A munkákból kiállítás lészen, melyet együgyű, mit sem sejtő újságírók „népművészeti” jelzővel méltatnak.
De folytassuk. A munkák szépek, ízlésesek, s joggal kelendőek. A városi polgárt jóideje kikezdte a rusztikum iránti hasznos sznobéria, hamar nyúl zsebébe, s a honorárium kézművességért járó részéből az az asszony – X. Y. népművész – táblácskát is kalapáltat kapujára az időközben ugyancsak népművészi rangra vergődött falubeli kováccsal.
De tartsuk a vékás fölé a csöveket s mondjunk más példát. A felsőrákosi asszonyok népviseletüket például nem az ujjukból szopták. Csak annyiban, hogy minden, szomszédságukban előforduló s számukra tetsző motívumot meg ráncot saját kedvük és ízlésük szerint ötvöztek. Ma felsö-rákosi népviseletet varrnak egy népi együttes számára a megrendelők elsődleges s érthető szempontja alapján: hogy színpadon jól mutasson, célszerű legyen tehát. Gondolom, nem alaptalan a jóslatom, hogy ezentúl, ha varrnak még egyáltalán, ez a kívülről jött, színpadi szempont fog érvényesülni öltögetésükben, s ha néhány évtized múlva kíváncsiak leszünk még arra, hogy miként tükröződött a saját ízlésvilág egy falu viseletében, most kell múzeumba menekítenünk néhányat azokból a régi gúnyákból.
S hiába roppan önnek markában az a csutika, bizony ily konzervatív módon muszáj viselkednünk népünk ősi kultúrájával, mindazzal, ami valaha minden külső beavatkozástól mentes legbensőbb, legspontánabb kitárulkozása volt. Mert amit ma már felkérések, intézkedések, megrendelések szellemében mível, az csak iparkodása, játsszunk a szóval: kézműiparkodása, kisiparművészete őneki, mely egy rajta kívül álló civilizációs igényhez igazodik. Nem nosztalgikus sóhaj ez, csak ténymegállapítás, minthogy bajnak is csak akkor baj, ha e kultúra művirágjai beborítják mindazt, minek még saját színe s illata van. Ezért becsülöm nagyon sokra a múzeumi gyűjteményeket s azokat a kiadványokat, melyek segítségével megyéink erre hivatott szervei összegyűjtik és mentik a még meglévő értékeket.
Aztán meg – hántsuk le ezt a csövet is – hivatásos képzőművészeink is vannak, kik igen magas művészi absztrakciós szinten szikráztatják föl a népi kultúra százados lelkét, s kik – ha az adminisztrációs igénytelenség így kukoricázik és ilyen irányban fejlődik – maholnap motívummásoló asszonyaink sikereire áhítozó vetélytársak maradnak.
De hát morzsolgassanak, csak morzsolgassanak önök is, tisztelt ellentmondók. S nézzenek csak oda, milyen dekoratív fehér ujjaik közt az a törökbúzacsutika…
Megjelent A Hét II. évfolyama 45. számában, 1971. november 5-én.