Akit Diósszínbe hívnak, gondolja meg százszor – s induljon. Nem tudom, érzik-e a Bakó környékiek, hogy szürkület után a Szeret mentén végigfut valami levélfonákot mozgató hideg áram? Dehogyis, dehogyis!; egész esztendőben érzik, mért éreznék különösképp most, mikor én is itt vagyok?
Hosszú csavargás után, mint a hetedik krajcárt, úgy találtuk meg a falut, hová hivatalosak voltunk éjjeli szállásra, váll-vállhoz feszülő boros összeszorulásra.
Elvarázsolt falu volt, az éjjeliőr, a legkisebb királyfi találta meg a házat, melynek sötét ablakán bezörgettünk. Villany nem gyúlt odabent, csak világosság futott ki mezítláb az ajtón, földig érő fehérvászon inget viselő leány képében. Bátyját keressük, s ő elszomorodik. Bebizonyítjuk valahogy, hogy barátai vagyunk, s a lábujjai között ficánkoló sártól meg valami mástól, igen kelletlenül hátra vezet a sütőhöz, s – lesz, ami lesz! – belöki az ajtót.
Kétszer háromszoros odú… papíron: helyiség. Háromezer pakk cigaretta füstje s két hektó bor szaga ront ránk, s egy csonkig égett gyertya néma homálya, mely alól lassacskán előszivárog három nova-ütötte arc. Bepréselődünk most már, hátha kiszorítanánk a rossz levegőt. A fiú be-nyálaz ide-oda úszkáló vendégfogadó csókjaival, a kisszéken hosszú nyirkos haját próbálgatja emelgetni a földről egy öreg, az apa meg – Szervátiusz-faragta arc – úgy nyomja fejét az ajtófélfához, úgy ropogtatja állkapcsát, hogy vendéglátásra józanodjék valahogy. Kisirül az ajtón, s mikor újra bebukik világító kancsóval kezében, válla fölül ránk omlanak az éjből a balladák.
– Tikmony! – suttogja, mintha erdő; s vetkőztet, leitat, öl a tekintete. – Tikmony! – ismétli, s mi önkéntelenül, féloldalosan megindulunk a fal mellett, mohó vággyal a künti éjszaka iránt. A fiú eszelős édes apámozással vesz védelmébe –: vendégül ő hívott.
Az apa nem tágít, tölgyfaág recsegés a hangja, ahogy szótagolva közli: őneki vendégmarasztaláshoz ez a szó meg a bor van, mással kínálni nem tud. Húsz éve jártak utoljára erre magunkfajták, kérdezték a tojást errefelé hogy hívják, TIKMONY – ezt tudja mondani azóta is.
Kiszédülünk a füsttel az éles moldovai éjszakába. Mögöttünk a fiú részeg zokogása, eső hull, tele az égalja a tojás és a tyúk szemerkélő meséjével.
Megjelent a Hét II. évfolyama 26. számában, 1971. június 25-én.