Ül felkalangyált lábbal, kezében telefonkagylóval – és trécsel. Pedig a levest sem ette még meg. Hogy Dilibaba megint beleesett a fürdőkádba, a Micimackó így, Pepitó meg amúgy. Fenét az apai büszkeség, az epe önt el. Háromesztendős sincs még ez a taknyos kölyök, s már úgy hallózik, mintha telefonközpontban született volna. Alig telepedtünk ebédhez, már fölnyávogta az anyját az asztal mellől: most azonnal tárcsázza „barátnőjét“, mert égetően fontos megtudnia, igaz-e, hogy neki is mindenfajta levest meg kell ennie? S most itt van né, tartja a vonalat.
S ha netalán a drót túlsó vígén azt találja mondani az a gyermek, hogy biza a tárkonyos levest nem szokta megenni, akkor hová lesz az én sarjadozó apai tekintélyem? S különben is, miféle emberportéka ez, hogy megijed egy kutyától, mint földöntúli csodának, tapsikol egy tyúknak, de úgy tud magyarázni egy darab hideg bakelitnek, mintha lelkes állat volna? Ebből ma normális délebéd nem lesz. Elnáspágolom én ezt a leánykát, el én. Hát hol matattam én ekkora koromban telefonhoz? Az a faluhatár akkorácska volt, hogy nagyapám Keremenőből is nyugodtan hazahahózhatott: Erzsi, jössz-é már a déllel? Ügy lehet, érettségi fele jártam, mikor először telefonkagylót vettem a kezembe, ki is vert a hideg veríték, amíg eldadogtam annak a láthatatlan másiknak, hogy mi a bajom. Ma is ujjaimban még a drukk tárcsázás előtt, de ha előzőleg meglóbálom kicsit a kagylót, játszadozom a dróttal s első szór akönnyed hangot sikerül megütnöm, akkor megy. Megy, megy.
De ez nem megy. Miként fogom megtanítani én ezt a gyermeket arra, hogy szemébe nézzen annak, akivel beszél? Nemzedéki méltatlankodásom határtalan. Mit szól ez a kölyök majd, ha netalán megtudja, hogy én suttyó koromban egy kiránduláson a nagyvárosi szemafort hangszórónak néztem? Hogy neki kora gyermekkora óta azért kell megennie a könnyű tárkonyos levet hideg puliszkával, mert nekem is, apámnak is, de még nagyapám nagyapjának is egyik legkedvesebb eledelünk volt, s talán abból a hajdani meggondolásból nőtt szánk ízéhez, hogy olcsó is, könnyű is – és nem okoz csömört.
Rendben van, én már csak savanyodom ezentúl itt a könyvek között, de ez a világ mégiscsak túl szaporán mozog elébb. Ahogy elnézem itt ezt a távbeszélővel pipiskedő kisasszonyt, feltételezem róla, hogy tizenöt esztendő múlva beállít egy pasassal bejelenteni: ők pedig hét végére átröpülnek Floridába, kell-e onnan nekem valami. Mit mondok majd neki? Fiam, te nem ismered a történelmet? Vagy: járj békével, s hozz szegény apádnak egy csomag Pali Mailt? De hogy az isten csudájába mondjam, mikor nekünk hat óra után az utcán sem volt szabad járnunk, s annyi fifikába került, míg azt a tizennyolc esztendős Ancit elszöktettem hazulról a Kerekerdőig?
Nem, nem lesz ennek jó vége. Én állandóan pisszegetni fogok erre a gyermekre: ne beszélj hangosan, fiam, nézd meg kivel állsz szóba, vigyázz, mit mondasz, húzz meleg harisnyát, megint hosszú a szoknyád, megint rövid a hajad – csak kell törődni az emberfiával.
S addig is, míg az asztalt le nem szedték, telefon nincs.
Megjelent A Hét II. évfolyama 47. számában 1971. november 19-én.