Valaha, a szobrok hajnalán, csak állt az élő anyag romlandóságára döbbent ember, s maradandóbb kőhöz-fához kapott, magához örökíteni az életet. Én úgy tudom, Jecza Péter is ott volt akkoriban, csak hát ez a néhány ezer év alapos munkát végzett idegben s emlékezetben, ki csodálkozik azon, hogy másmilyen szándékkal szól a fém a kőhöz, vashoz, mint hajdanán. Minden valamirevaló művész rájött azóta, hogy az élet amúgy is újratermeli önmagát, s a világnak nem a képét, hanem közérzetét kell elmondania.
S e szobrok, melyek nem hasonlítanak semmihez, így kezdenek hasonlítani mindenhez, mit érzékeinkkel kiválaszthatunk… E válogatásban Jecza Péter úgy segít, hogy nem a mindenre irányítja a figyelmet. Szobrai nem szobrok, hanem a vallomásra bírt emberi lélek különös emlékművei.
Emlékmű a kitárulkozás pillanatának, a szárnyalásnak, mélyről feltörő indulatnak, láznak, együvé tartozásnak, majd mindennek, mi szóval el nem mondható. Vésőjét, szerszámait a fájdalom, a századot belengő szorongatottság érzése a legkevésbé sem érintette. Hangjában, ahogy koráról beszél, beállható katarzisok lehetősége sem, még csak rezignáció sem vibrál.
Az emberből elsősorban a méltóság, az erő és az egyenes tartás érdekli; a szembeszegülésre való képesség s nem a szembeszegülés maga. Inni hívja kútjához a csüggedőket és a kétkedőket, s értelmét úgy gyakorlatoztatja, hogy győzelmében is rendületlenül hisz.
Isten őtet úgy segélje!
Megjelent A Hét II. évfolyama 25. számában, 1971. június 18-án.
Kiemelt képünk: Jecza Péter A viszály almája
