Micsoda délután! Most jött ideje, hogy hiú aggodalommal hasznát vegyem úti poggyászom fölöslegének, mert persze bosszankodtam, mikor kicsomagolván nyakkendőt, vadonatúj öltönyt, kézelőgombot s más efféle úri nyavalyát fedeztem fel bőröndömben; szegény feleségem feje, mit gondolhatott, kivel fogok én koktélpartizgatni Párizsban?! Pardon, pardon, most jut eszembe, magam is segédkeztem a becsomagolásnál, hiába, ideges ilyenkor az ember, mert micsoda délután: kávéházi randevú a St. Germaine-en, valódi párizsi literátor-társaság – mikor vágjuk magunkat puccba, ha most sem? Miután ilyen szépen elment az eszem, s az utolsó simításokat is elvégeztem eleganciámon, lerobogtam a legalább kétszázesztendős szálloda padlásszobájából, s disztingvált fütyörészéssel elindultam a Szajna felé.
A Latin-negyed hömpölygő utcai áradatában úgy éreztem magam, mint pici csokornyakkendővel ékesített zsákvarrótű egy szénakazalban. Persze, lépdelhetnék itt anyaszült meztelenül is, akkor sem fordulna utánam senki, mégis kínosnak éreztem jól öltözöttségemet a divat városának slampos, szándékoltan henye öltözékű tömegében, s ha jól sikerült megfigyelnem, nyakkendős emberként is csak két néger jött velem szemben egész utamon. „Én vagyok a fehér néger, nem a bőröm, nyelvem néger” – Kányádi-sorokat skandálva benyitottam a Café Selectbe. Olvasmányaim, álmaim párizsi kávéháza! Első pillantásra eldöntöttem, hogy ilyennek képzeltem el.
A Select különben, most már azon kívül, hogy én is megfordultam benne, arról is nevezetes, hogy a két háború közt itt tanyáztak a Párizsra szomjas amerikai írók, s Papa Hemingway is többször füstölögtette itt pipáját. Hol ülhetett? Talán épp e sarokban, hová a hangos társaságba csöppenve óvatosan igazgatom kezelőmet, hogy a márványlapon pirosló bortócsába ne érjen?
Nagy nyűg lett rajtam egyszeriben az öltöny itt, a könnyedén csevegő és fesztelenül cimboráló társak között, hová is tettem az eszem, hogy elfeledtem: bohémtanyára, művész-kávéházba jövök, egy sajnálatosan kis példányszámú avantgarde irodalmi folyóirat fel-felparázsló kedéllyel csetepatézó fiatal munkatársai közé? Panyókára dobván zakómat ijedten vettem észre, hogy a szemközti sarokasztalnál egy markáns arcú, szakállas grafikus épp rámszegzi plajbászát, s int, hogy végezzem csak dolgomat, a többit ő elrendezi. Erősen kíváncsi lettem volna, hogy az itt élő kétszázezer képzőművész egyike hová képes zülleszteni az ábrázatomat, de gondoltam, tanácsosabb lesz meghúzódni, s különben is – Párizsban semmi sem lehetetlen –, hátha ezzel a portréval fog majd befutni valahová?
Ilyeténképpen saját bőrömben maradva beleszimatolhattam abba a vitába, mely az asztal túlsó felén zajlott, s mely nem is annyira vita volt, mint inkább hangos és türelmetlen tanácskozás arról, hogy miként lehetne gyorsan és eredményesen megszabadítani a költészetet az anyanyelv súlyos kölöncétől. Föl-fölmerült a füstből egy név, mely számomra nem volt ismeretlen – lám csak, milyen műveltek vagyunk! –, az Isidore Isou-é, ki a dadaista mozgalom egyik alapítójaként a szó helyett a betűben, illetve a hangban vélte megtalálni annak idején a költői kifejezés egyetlen eszközét. Ha jól értettem, eléggé lekonzervatívozták holtában is szegényt, amiért hangverseiben csak a görög ábécé nagybetűinek alkalmazásáig merészkedett elrugaszkodni.
Én, hirtelenjében nem tudván, kinek pártjára álljak, egyértelműen lelkesedtem kollégáim temperamentumáért s ezért a légkörért, melyben – nem hihettem mást – korunk költészete vajúdik. Fiatal költő és szerkesztő asztalszomszédom, kit rendkívül vonzó egyéniségű embernek ismertem meg, szerbe-közbe otthoni dolgokról faggatott, Kányádi Sándor iránt érdeklődött, kivel volt szerencséje Párizsban személyesen is találkozni. Köszöntem, jól van, most jelenik meg tízezer példányban a verseskötete. Döbbent meglepetéssel nézett rám, mely hirtelen fejmozdulattól kicsusszant száján az arra vonatkozó javaslat is, hogy ne marháskodjam. Kányádi barátomat azzal próbáltam mentegetni, hogy már mifelénk ilyen elmaradottak az emberek, időnként verset is olvasnak, s nem kell megijedni, még egyáltalán nem biztos, hogy azok a versek jók is. Például gyanúsan meg lehet érteni belőlük ezt-azt, s amolyan ásatag, rendes módon vannak írva. Erre valamelyest megnyugodott, s újabb rendelést tett egy pohár borra. Zsongott hát a kávéház, téma témába csapott, egy hosszú hajú fiatalember nyomdai spaltokkal robogott be, végre öltönyöstől, kézelőgombostól otthon éreztem magam én is. Ekkor tűnt föl, hogy rajtam kívül még ül hallgatag ember az asztalnál. Csupaszem, csupafül tartással gubbasztott a padkán, s aligha hinném, hogy megszólalt volna a délután folyamán. Érdeklődésemet szomszédom oltotta: ő a folyóirat alig néhány párizsi előfizetőinek egyike, szeret eljárni közéjük, szívesen látják, nem is zavar sok vizet. A jobb korokban nagy betűvel emlegetett Olvasó tehát ő. Ül órákon át a szellemi erjedés zsivajában, jelen van figyelmesen, magányosan és árván, akár a nyakkendőm.
Megjelent A Hét III. évfolyama 45. számában 1972. november 10-én.