Ahogyan az idős költőtárs írta Farkas Árpád huszonévesen költött verseiről: „Farkas Árpád költeményei éppen akaratlan üdeségükkel, mélyből fakadt izzásukkal ragadnak meg.” És: „Ez az a ‘Jegenyekör’, amelyből a költő mindegyre kitör és amelyhez mindegyre visszatér – nem csupán benyomásokért és ihletért, de magának az életnek minden ízében, teljes mélységeiben való átéléséért. Innen következik, hogy Farkas Árpád lényegében véve tragikus költő. Tökéletesen megérzi és a lehető legapróbb részletekig átéli a történések mozgató erőiként felbukkanó ellentmondásokat és megrázó összeütközéseket.”
Ítélje meg az olvasó, hogy az alábbi versek tükrözik-e ezt a képet. A harmadik és a negyedik – Gyermekjátékok, Hideg – először A Hét I. évfolyama 5. számában, 1970. november 20án jelentek meg.
Idegenben
Ácsorgok Európa kivilágított ablakai alatt,
arcomról csurog a holdfény, a mennyei mész.
Véresre körmöl a szél, betakargat a zápor:
Duna vize, Olt vize hull,
mossa maradék gúnyám.
Éhes, egyetlen fiad elbitangolt a nyájtól,
dülöng fuvalmaidban, szabadság!
Az esõ függönyein át
a század vak arcát matarássza,
ormótlan sáros lábbal Mozart bölcsõjét
rugdossa: – bõgjön!
Mindennek nekiütõdöm!
Pedig csak menni szeretnék szépen, esõben
fütyörészve
(s a felvert sártól sírnak a porcelán-házak),
becézni a lombot, hogy ne venné észre
(s könyökömmel leverem a dombról a várat,
a tornyot! Porlik, ha dúdolok,
a MINDEN DALNOKOK SZOBRA!).
Ázott, hazasóvárgó árnyam csak a Holdra
vetül rólad,
Huszadik Század!
Pedig most otthon mily befogadón, békésen gõzölög
a turma, hogy gyapjasodik, feszítve karám falát!
A népvándorlás elsõ évezredének végére jutva
nem álmodok magamnak már máshol hazát,
csak ott,
hol testvér is marjamba mar,
nemcsak barát,
hol barbár legelõin szagos füvet harap a nép,
bûze melegít,
s csülökre kél a civilizáció morzsáiért!
Ácsorgok Európa tágra nyílt ablakai alatt,
hatalmas huzat kél, hazafújja rólam a holdfényt.
Salzburg, 1969. október 25.
Jegenyekör
Van egy tenyérnyi, három tenyérnyi,
tenyérnyi hely a szívem alatt.
Tereli ide a szél, veri a szél a lombot, sátés
füvet, dübögõ állatokat.
Kérõdzõ barmok sárga foga
örvénylik, hersint, holdra vacog,
millió lelkes kicsi állat,
bõrén csördülnek gyöngyostorok.
Ide döndül a zápor, a villám ide csap le,
s örvénylõ kerékagyak
itt tekerik föl, itt õrlik porrá
fûzizegésû álmaimat.
Mint a tej, fut ki a völgybõl a jóság,
a bűn
alkohollánggal, kékesen ég.
Mért állnak körben
egyenruhásan,
félelmesen
a jegenyék?
Árnyuk ezüstös kardsuhogás – ringásuk pengevézna.
Mint ökrök fogai közt a rugdalódzó széna,
él, fél, vergõdik –
s a rángó földbõl kimered az ember.
Istenek kínálják tökkel, faeperrel!
S nincs futamodás – körben a jegenyék!
Szárnya sincs a szélnek!
Fölhúzva, mint fazékban az óra,
a mélyben élnek, akik élnek.
Szívem alatt a villám: itt az gyújt tüzet,
és más út sincs, csak föl,
mint üst alól a füst,
csak föl!!!
mint a
f
ü
s
t
Gyermekjátékok
Surrogva futnak az őszi huzatban
a csörgők, mammut agyarak, hajas babák
kicsavart karjai, Tibullus kori rézpiculák,
papírcsákók és inkák
marokban csörgetett gyöngye, nájlon
sípok és juhbőr dudák. Gyűlnek az
őszben a jácint eljátszott rétjei,
lándzsák, kék-papírforgók s Lidice
kori sisakok, Donald kacsák…
Egybesöpri a szél a grundot, csatamezőt,
az ember-ne-mérgelődjet s a maratoni
nagy futamodást –
A század főterén itt ül
görcsben a felnőtt emberiség,
s játszani nem tud,
hó hull,
játszani nem tud,
hó hull,
játszani nem tud,
hó hull –
a gyermekkor hava hull rá.
Hideg
Öntve az ég kékgáliccal,
meszelik a Hadak Útját
ezüst havak, porka havak
valahogy még tisztán tartják.
Szederinda sir a hóban,
búvó gyomoridege a télnek;
a Keleti Kárpátokból
bésöprik a remetéket.
Én még rakom tessék-lássék,
nem pászfortűz, csak a nyájak
hiszik annak, amíg semmi
lángja körül körbejárnak.
Én még rakom, a Hadisten
beléalszik, mélyet ásít,
de ha én is elaludnék,
ránk küldné a fagy kutyáit.
